Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-13 / 267. szám
1977. november 13., vasárnap Műszakváltás G Bohanek Miklós felvétele Szomszédok # Karff István felvétele „15 ÉV FOTÓI A KÉPES ÚJSÁGBAN” dona, hanem maga a szinte tudományos eszközökkel is meghatározható objektivitás legyen. Legalábbis látszatra. Mondani sem kell, hogy a költőnek tökéletesen elég a látszat, az a fontos, hogy pontosan rögzítse. A látszat pontos rögzítése pedig: az impresszionizmus vívmánya. A Fűzfa-zsongás jól eligazít ebben a sok mozzanatot egyszerre éreztető stílustörténeti korszakváltásban: „A zsenge lomb bodor barkáiban / tengernyi méh tolong, toroz vígan, / zsákmányol, sárga lábbal elrepül / s helyére frissek ezre gyűl, / s a fényben zsong tovább a bacchanál. / Az ölyv, mely szelte fenn a kék eget, / ezt hallja tán, hogy most szitálva áll...” A jelzők még erősen érez- teik a Nyugat első nemzedékével majdnem egyidőben föllépő költő ízlésbeli kötődését; ám ez már a filmfölvevővei dolgozó ornitológuson túltevő teljesítménye a természet-megfigyelésnek, hogy a darázs-ölyv, lecsapás előtt, szárnyával „szitálva áll” a levegőben. Az a föltételes mód pedig, hogy a személyiségcsere esélyét latolgatja a fűzzel — „Ha fűz lehetnék, barkás fűz-liget, / lelkem, hogy zsonganál. Hogy zsonganál” — mérhetetlenül több, mint a régi költők szokásos megszemélyesítő eljárása. Nem pusztán szemlélet ez, hanem filozófia. Olyan problémalátás és érzékenység, amilyenre csak a huszadik század rengetegében élő ember képes. Egy-egy szókapcsolása is ilyen modern. „Kinéztem a vihar-borús világba” — mondja egy erősen archaikus nyelvű — Ilosvai Selymes Péterre emlékező — versében. Kitől is olvastunk valami hasonlót? Pilinszkitől. „Mint viharokra emelt nyárderű. ..” Igen: viharború — nyárderű. Egyetlen szóösszetételben micsoda feszültség, mennyi tömény sötétség, mennyi fény. Legszembetűnőbb tulajdonságait rendre fölsorolták méltatói. Otthonosságát a természetben, melankóliáját, erdélyi, dunakanyari lokálA láttatás ereje mai tudatunknak egy fokkal fontosabb, mint a rímek és ritmusok, s egyéb hangzásbeli harmóniák tökélye. Minél anyagszerűbb — mondhatnám: durvább — a hasonlat, minél jobban foglalkoztatja — divatos szóval: sokkolja — idegrendszerünket, annál hitelesebbnek érezzük a közlést. Íme a példa a viharnak a romantikából expresszionizmusba átcsapó ábrázolására: „Hallom, heregnek Isten pitvarában a lázadó felhőkomondorok”. A merész metaforát mégis valami időtlen, vagy idő fölöttien realisztikus arányérzék fogja össze. Szeretjük, ha nemcsak el- zsongat, hanem tartósan el is gondolkodtat a vers. Áprily így száll pörbe a háború idején az „élj veszélyesen” jelszó meghirdetőjével, Friedrich Nietzschével: „Te azt hirdetted, jós: veszélyben élj! / Nézd, most a földön nincs más, csak veszély”. A funkcionális rím valószínűleg a rímek legmodernebbi- ke. Az élj — veszély rím dialektikája szinte önmagában is egész filozófiai vita — vagy vádirat, főleg a nietzschei gondolat gyakorlattá torzítói ellen. A kezdettől kész költő láthatóan készenlétben élt. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyből líránk történetében először adatott meg néhány kiváló költőnek a magas életkor: Kassák, Füst, Áprily... Aggastyán- verseik a hatvanöt évesen meghalt Aranyhoz képest is másfél évtizednyi többletet hoztak az élet, a létezés tapasztalatában. Áprily verses életútja nagy emberi példa: a legszebb ifjúság-versek egyikével, a Márciussal vált híressé mintegy hat évtizede, s fél évszázad múltával ilyen epikuroszi bölcsességgel búcsúzott az élettől: „Csak bukdácsoló patakok csevegnek, / folyók a torkolatnál csendesek”. S egyetlen „gyökeres szó”-val válaszol a közeledő vég ama kérdésére, hogy „Készen vagy?”: — „Készen”. Alföldy Jenő" Az a vállalás, amit a Hazafias Népfront közkedvelt, 580 ezres példányszámban megjelenő hetilapja, a Képes Újság már címével is jelez, érdekes, szép és felelős vállalkozás. A szó és a kép kifejező eszközeivel vall a munkáról, szocialista társadalmat építő jelenünkről, a változó világról, amelynek hősévé a keményen dolgozó ember lépett elő. Ezt fejezik ki Soproni Bélának a múltat és jelent szembeállító képei, Karff szocio-fotói, Bohanek Miklós megragadó erejű munkás-, munkaábrázolásai. De ezt látjuk abban a képi híradásban is, amely arról tudósít bennünket, hogy miként készül a lap. A 15 év fotóalkotásai szólnak az élet meghitt pillanatairól, magas fokú líraisággal, szépséggel és derűvel. Kiss Vera szép tematikai egységbe rendezett három képét említhetjük kitűnően szemléltető példának: Várakozás, Keresztanyám, Szép álmokat. Idesorolható az újságíró Haj- duska János Ili esztendő címet viselő fotósorozata, Karff Istvánnak Beszédes szomszédok című képe, Soproni Béla melankolikus hangulatú ősze. Ott van ez a valóság- és hangulatérzékenység a 'pihenést ábrázoló képekben csakúgy, mint az élet legtermészetesebb és leghétköznapibb fotótudósításában. Ott van Kiss Vera meghatározó tematikájában csakúgy, mint egy-egy képben Dolezsálnál, vagy Stefka Évánál. A képi közlésnek az információk közlésében, a világról, az emberekről alkotott benyomások és ítéletek közvetítésében meggyőző ereje van. Ebben rejlik a sokoldalú ábrázolás képessége, a jellemző vonások, mozzanatok .kiemelésének képessége. A kiállításon szereplő portrékon a kemény munka, az erőfeszítés, az élet- és sorsedzettség éppúgy érzékelhető, mint a szépség, a báj, a természetes emberi magatartás, a tisztaság. A Képes Újság fotói így agitálnak keresettség, ravaszkodás, fondorlatok nélkül. Az élettel, az emberrel, a valóságosan létező szocializmussal, mert ebben a ma létezőben van benne a jövő is, ezáltal e képek előremutató ereje is. A kitűnő technikával megoldott képeken a fény és a mozgás megragadó erejével gazdagítják a természetről, a természetből kialakult gazdag ismereteinket, élményeinket. Ott van a mozdulat szépsége Bohanek Repülj már című képén, és ott van a pusztulás rettenete, s a mégis győztes ember fenn- sége a „Szolnoki tragédia” képsorán. Lapszerkesztési koncepciójuknak kétségtelen bizonysága „15 év fotói a Képes Újságban” című kiállítás, mely a maga nemében úttörőjelle- gű is, hiszen képeslapjaink fotóriporteri gárdája így, egy lap köré tömörülve nem adott még számot munkásságáról. Képeik a fotografá- lás művészetté emelésén túl érzékeny és érzékletes vallomások a ma emberéről, és ez a legtöbb, ami aláhúzhatja az elismerés szavait. A Képes Újság teljes és mélyreható valóságábrázolásra törekszik, életszemlélete, optimista, s az egyre fejlettebbé váló társadalmat, annak létformáit hirdeti; mindig az embert, az alkotó, dolgozó, szeretni és küzdeni tudó embert helyezve mondanivalói középpontjába — a fotográfiákon is. Megnyerő, szép kiállítást köszönthetünk, láthatunk Békéscsabán, a színház előcsarnokában november 30-ig. Áprily Lajos november tizenegyedikén töltené be kilencvenedik évét. Egy évtizede befejezett életművéről illenék mindent tudnunk, hiszen már első verseskönyveiről érvényesen állapította meg a húszas években méltató ja, Németh László: „Előbb mondta ki, hogy elvégeztetett, s aztán kezdte el fűzni tiszta és szomorún- telt rímeit.” S mintha kezdettől ez lett volna költői jelmondata: „Tiszta legyen az ember és befejezett.” Valóban: a kötettel csak a krisztusi életkor múltán nyilvánosságra lépő Áprily elejétől fogva tökéletes, kész költői egyéniség volt. Nevezték már hagyomány- őrzőnek vagy — két ellentétes hangulatú szó összekapcsolásával — nemesen konzervatívnak; én legszívesebben idő fölöttien modern költőnek mondanám. Rokona görög és római klasszikusoknak, Assziszi Ferencnek, Berzsenyi Dánielnek, Arany Jánosnak; kereste ő maga is, és találta velük a rokonságot. Nemcsak az időben hátrafelé lelhetjük föl szellemi társait: ami örök dolgok képzetét kelti bennünk, az a jövőben is meghosszabbítható. Rejtőző, sohasem hangsúlyozottan szubjektív kifejezésmódja olyan poéták irányába mutat, akik a fel- szabadulás utáni évtizedekben dolgozták ki a lírai nyelvteremtés új módszereit. A természettel egész életében testvéries költő sokszor eljut ember és tárgy „személyiségcseréjéig”, s ily módon az úgynevezett objektív szemléletig. Olyan remeklések bizonyítják ezt a progíammentes előfutársá- gát, mint A februári hó dalol, a turgenyeves című Tavaszi vizek vagy a Fűzfazsongás. A stílustörténet úgy tartja, hogy a romantikus költő lelki tartalmainak a természet dolgaira való kivetítésétől már csak egy — igaz, jókora — lépés a személyiség teljes háttérbe húzódásáig, hogy a lélek most már ne a személyiség tulajÁprily Lajos versei: Nyírfa voltam Azt álmodtam, hogy nyír vagyok s ezüst kéreg borítja testem, tövemnél forrás-ér gagyog, levelem a fényben feresztem. Csúcs-ágamon rigó fütyül, erőm feszül a mély gyökérben, s finomlombos gallyamba gyűl — s kérgem alatt zsong-zsong a vérem. Egy karcsú kéz hajlik felém s a kérget késsel megcsapolja s forrást buggyant a kés helyén, minthogyha bor kútfője volna. Sebemből friss öröm fogan: szép, szomjas száj csókolja nedvem. S éjjel suhogok boldogan egy vad tavaszi fergetegben. Kérés az öregséghez öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek. Ne ingerelj panaszra vagy haragra, hangoskodóból halkíts hallgatagra. Ne legyek csacska fecskéhez hasonló, ritkán hallassam hangom, mint a holló. A közlékenység kútját tömd be bennem, karthauzi legyek a cella-csendben. Csak bukdácsoló patakok csevegnek, folyók a torkolatnál csendesednek. Ments meg zuhatag-szájú emberektől, könyvekbe plántált szó-rengetegektől. Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez egy pátosztálan, kurta szó elég lesz, a túlsó partot látó révülésben a „Készen vagyV’-ra ezt felelni: — Készen. KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET r Kilencven éve született Áprily Lajos Költő, készenlétben patriótaságát, antik műveltségét, családiasságát, műfordításokban is kifinomodott formaművészetét. Most azokat a viszonylag rejtett vonásait szerelném fölerősíteni, amik a mai közízlés szempontjából ízig-vérig nekünk való, korszerű tanító- mesterré avatják.
