Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-13 / 267. szám
1977. november 13., vasárnap o Csoór István: „Ulty Vendel” Távozóban • Stefka Éva felvétele Hegyesi János Ködös, hideg őszi eső... Ködös, hideg őszi eső Mossa a falevelet, Talán, hogy az elmúlásba Megtisztulva menjenek. Megsárgulnak a zöld lombok, Mint a haldokló beteg És lehullnak, bulldog álnak, Szerte-szórják a szelek. Az ember is épp így lehull: Nem a földre, föld alá. Minden gondtól szabadulva, Megtisztulva száll alá. A fa, mikor múlik a tél És eljön a kikelet: Újra hozza, újra bontja A sok-sok zöld levelet. Hát az ember életében, — Van-e vajon folytatás? Egy bizonyságot tudunk csak: Gyermekében él tovább. Azért ember a gyermeket Megbecsüld és szeressed! Benne élted folytatását, A jövendőt neveljed! Téka Sarkcsillag A Zrínyi Katonai Kiadó antológiájából A fekete keretes gyászjelentésből hármat megcímzett. Kikereste az irányítószámot, a füzetéből takaros gyöngy betűkkel kiírta az utcát és a házszámot, felbélyegezte és bedobta a postaládába. Sóhajtott, mint ahogy ilyen szomorú naphoz illik. A negyedik gyászjelentést szépen összehajtogatta és betette a belső zsebébe. Azt a ravatalozó ajtajára szánta. Megindult a gesztenyefák között végig. Napfényből árnyékba és árnyékból napfénybe lépett. * * * A három gyászjelentés egyszerre érkezett meg. A debreceni címzett remegő kézzel hajtogatta szét s míg olvasta, rángott a szája széle és sűrűn vert a szíve, mert a gyászoló család fájdalommal tudatja, hogy a legjobb barát, a legjobb rokon, az élenjáró dolgozó BÁTKI ISTVÁN kőműves, szocialista brigádtag életének 40. évében, rövid szenvedés után elhunyt. Talpig izzadt, mire elolvasta. Arra gondolt, hogy az ilyen esemény mély sebet ejt az emberen. Érezte, csupa seb rajta minden, kívül és belül. Oda a legjobb barát, a legjobb munkatárs és a legkitűnőbb kártyapartner. Szegény — nyugodjon — mennyire szerette az ultit. Igaz, a vérnyomása felszaladt, ha valamelyikőjük elfogta a piros hetest. Legyintett, félrehúzta a száját és úgy dörmögte: — A pancser is talál néha szemet... ! A nagy gyászban mosolygott is a debreceni barát. Együtt rakták a téglát az OTP-s társasház falába. Akkor alakították meg a szocialista brigádot. A néven hetekig vitatkoztak. Az elsőt a versenyfelelős egyszerűen leseperte az asztalról. Azt kérdezte, ki volt az az Ulty Vendel? A markába köpött az ak— Mennyi?! — Negyven darabja. — Cöcö. Akkor majd inkább másutt. — Jegyüzérektől akartok talán ? Ez hatott. A két srác egyenként gombolta le a negyven forintot a jegyüzér markába. A magasabb szitkozódott. Az alacsonyabb megjegyezte: — Fél éjszakai bérünk. A magasabb fiú köpött egyet. Amikor kijöttek a moziból, még egyet. Azután azt mondta: — Azért egy-két ilyen Viva Maria megbújhatna a konzervhegyek mögött a gyárban. Az alacsonyabb fiú megborzongott. A novemberi szél csupasz faágakat cibált. — Hányadék egy este — morogta a cigarettacsutka mellől a magasabb. Tíz órakor ott álltak gumikötényben, gumicsizmában az öltözőben. Tízen voltak. Tanakodtak. Egyikük megkérdezte: — Megint almaiét csinálunk? Nem válaszolt rá senki. A magas fiú is csak később vetette oda: — A górét kérdezd. Azután megjött a góré. — Nyolcán folytatják az almaprésnél. Maguk ketten velem jönnek! A magas fiú meg a barátja nehéz léptekkel követte a művezetőt. — Hová megyünk? A művezető nem felelt. A kor még dolgozó barát és úgy magyarázta: — Brazíliában élő békeharcos, forradalmár, akit az őserdőben mérges kígyó pusztított el... Másnap égnek meredő hajjal jött a felelős. — Ilyen embert nem említ még a lexikon sem, de nincs benne az ajánlottak névsorában sem... Ez link név... A komolyságot őrizzétek meg, kedves elvtársak ... Az akkor még dolgozó barát feltolta a karima nélküli malterpettyes kalapját a feje búbjára és ajánlotta a második nevet: — Legyen Durchmarchs... — Ez megint valami lin- kóci alak ... — Ez, komám, a német ellenállási mozgalom kiemelkedő harcosa, tábornok, Hit- lerék megölték ... Szaladt a versenyfelelős, s még aznap jött is vissza. Az állványokra szuszogva kapaszkodott fel. Lengette a karját és átkozta a sorsát, amiért ilyen megbízhatatlan emberekkel hozta össze a sors. — A ti pasitok közönséges hasmenés, ha akarjátok katonai felvonulás, ha akarjátok az ultiban mindent ver, ha akarjátok egyhuzamban két műszak és te- rólad, Bátki elvtárs nem mintázzák meg a szocialista kőműves szobrát... Te... Te... Te... Nem mondta ki, mert éppen a kőműves kalapács volt Bátkinak a kezében. S a végén Dobó Istvánban egyeztek meg, aki érmagasabb fiú oldalba lökte az alacsonyabbat. — Hadititok. Biztos a katonai konzervrészleghez. — Legalább a szemünket beköthették volna. Nevettek. Egészen addig, míg a hentesüzemben meg nem álltak a hatalmas asztal mellett. — No Székács, itt a két legény! A hentes nem fordult hátra. Véres bárdjával sebesen aprította a fél disznót. A fiúk egyik lábukról a másikra álltak. — Hozzanak egy-egy fél disznót! A fiúk nézték egymást. — Maguknak szóltam. A magasabb, szájában a cigarettacsutkával, megkérdezte : — Honnan? — Itt nem lehet dohányozni. A fiú grimaszolva vette ki a csikket a szájából. — Honnan hozzuk a dögöket? — A hűtőkamrából. Keresztülmennek a műhelyen. Az ajtóból rögtön meglássák. A fiúkból a folyosón pukkadt. ki a nevetés. Az alacsonyabb a hentest utánozta: tette a módját, hogyan kell a nőket is csatasorba állítani. * * * A második gyászjelentést Kaszaperen kapta meg a címzett. A felesége várta a kapuban és elszorult szívvel csak annyit mondott: — Meghalt István .,. — Melyik István? — Bátki Pista, akivel Gyulán együtt dolgoztatok tíz évig... Együtt mentek be a szobába és szomorúsággal telt meg a szív. Akkor még barábel kőművesek voltak. Járták a megyét, renoválták az iskolákat, téeszben istállót építettek, magtárakban aludtak és egész éjjel szagulták az istállószagú pokrócokat. Az asztalt láda pótolta s azon osztották a lapot. Agyonzsírozott kártya, dróton lógó petrós lámpa. Füstölt, mint a gyárkémény. Reggel kormot köptek és fújtak a zsebkendőbe. Az asszony a szobában kérdezte: — Elmész? — Reggel a hatos busszal, készíts ki mindent... • * * Szolnokon is időben kézbesített a posta. A munkás- szálláson várta a gyászjelentés. A gondnok félve nyújtotta át. Ott nyitotta ki előtte. Látta a gondnok, hogyan sápadt el a szolnoki koma, hogyan váltott színt a nyaka, hogyan csurgottle róla a veríték, és hallotta a sziszegő hangot, amit az elolvasott betűk után eresztett el: — Majd meglássák, hogy meglássák! Nevetve caplattak a hűtőkamrába. Ott azután a torkukra fagyott a nevetés. Jól megtermett fél disznók sorakoztak körbe-körbe a falon — a kampókon. — Hű pajtás, ezek verik a mázsát — dörmögte a magasabb, magához próbálva az egyik félbehasított sertést. — Ez a Meglássák viccel velünk. Még, hogy egy-egy fél disznót! Ketten fogtak meg végül is egyet. — Zsip-zsup, kender zsúp. A hentes csípőre tett kezekkel várta őket. — Honnan szalajtották magukat? Mondtam, hogy egy-egy felet hozzanak. A magasabb felfortyant: — Ügy sincs kész mind a kettővel, mire ideérünk. A hentes kikapta kezükből a fagyott fél disznót és félkézzel az asztalra hajította. — Hát majd meglássuk! A fiúk most már szabadon vihogtak. Mire megérkeztek a második fél disznóval, a hentes már megint az asztalnál támaszkodva várt. A fiúk nyögve lökték elé a jeges sertést. Futottak visz- sza a kamrába. Lihegtek. Lehelletük fehéren gomolyogta körül őket. Akkor az alacsonyabb kibökte: — Meg kéne próbálni. A magasabb felhorkant. — Buggyant vagy? Leszáll a sérvünk. Azzal leemelt a kampóról egy fél állatot. Lábai megroggyantak. A második fordulóban átizzadt az ingük. Az ötödiknél a hentes megszólalt : — Na lássák! A magasabb csak annyit sziszegett: — Nemcsak bárd van a világon mester! Nyelvtan is. Hajnali hatkor lefújták a műszakot. A fiúk szédeleg- ve léptek a kifizetőhöz. — A betyár mindenit! A gondnok atyai részvétet mutatott: — Rokon? — Több ... — Ismerős? — Több ... — Testvér? — Ultipartner, régi munkatárs, akivel együtt legalább százmillió téglát raktunk fedél alá... S míg a menetrendet böngészte, emlékek özöne sorolt el előtte. ő csak koppantott mindig és töltötte a zománcos bögrét precízen, pontosan, amit ragasztószalaggal jelöltek meg. Addig kellett a bort tölteni és utána a szódát. Bátki Pista a hosszúlépést szerette. Egy ujjnyi bor, három ujjnyi szóda. Tízfilléres alapon ment a játék nap-nap után. A nyereség a kalapba került, onnan a boltba. Emlékszik a kezdeti világ tintaborára. Sűrűbb volt, mint a bikavér, recsegett az ember foga alatt, mintha téglaport rágott volna. Ezt is kibírták. A későbbi időben már szemelt rizling járta. Minden este egy liter, se több, se kevesebb. * * * Hárman álltak a bezárt ajtajú ravatalozó előtt. Elkeskenyedett szemmel nézték az ajtóra szegeit gyász- jelentést és elszorult szívvel várták a pillanatot, amikor a téglától megkeményedett tenyerét még egyszer utoljára megszoríthatják. Nem szóltak, nem beszéltek. Nem érezték a fényes, csillogó napfényt, a lengedező szellőt, ami a temetők gyertyaszagát hozta magával és vitte túl a kerítésen a közeli házak tornácáig. A hangra fordultak meg. A hátuk megett szólt a halott és mire visszafordultak, mutatta a tiszta új kártyacsomagot. — Másképpen nem tudtalak volna összecsalogatni benneteket... S nevetett a halott. — Száznegyvenet kerestek az éjjel. Szép. A többiek az almánál csak nyolcvanhatot. A magasabb a cigaretta mellől kíváncsiskodott: — És a Székácsnak menynyi az órabére? — Órabére? Alkalmi munkán csak teljesítményben fizetünk. — Hát nem a hentesük? A pénztáros mérgesen nézett föl: — Nem látja, hogy számolok? A fáik vállrángatva néztek egymásra. Mentek a villamosmegállóhoz. A hajnali esőben. A járdaszigeten ott állt a hentesük. Biccentettek. A hentes melléjük lépett. — Oszt mi van a nyelvtannal ? Az alacsonyabb vágta rá: — Tanulni kéne. A hentes elengedte a füle mellett. Mosolygott. — Hova mennek most? — Az egyetemre. Nyolctól előadás. Vagy netán meghív bennünket? A hentes merev arccal nézett rájuk. — Egyetemisták? Ahhoz képest elég jól bírták. Hallgattak. Várták a villamost. A hentes törte meg újból a csendet; — Meghívni? Hiszen lehetne. De nyolcra nekem is munkába kell állnom. A fiúk kerék szemekkel bámultak. Csörömpölve futott be a villamos. A hentes föllépett. A peronról szólt rájuk: — Na mi van? Nem olyan nagy ügy. Fél évet már lehúztam. Még egy fél, oszt megvan a beugró a lakáshoz. Aztán majd jön az iskola a srácoknak. A villamos berregett. A fiúk csak álltak. — Na mi van? Nem lássák, hogy indul? A fiúk tétován integettek a kanyarban eltűnő hentesnek. Álltak az esőben. Az alacsonyabb megkérdezte: — Este jövünk? — Hülye vagy? Miért ne jönnénk? — Megnézzük még egyszer a Viva Mariát? — Már nincs jegy. — Jegyüzérnél se? — Majd meglássuk. Nevettek. Éppen tíz esztendővel ezelőtt hirdette meg a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar írók Szövetsége az irodalmi pályázatot, amelynek legszebb alkotásait minden esztendőben kötetbe foglalva adja közre azóta a Zrínyi Katonai Kiadó. Az idei antológia — Sarkcsillag összefoglaló köteteimmel — a közelmúltban jelent meg. Az írók, költők között találjuk meg Illyés Gyulát és Boldizsár Ivánt, Cseres Tibort és Bertha Bulcsút^ Csanádi Jánost és Thiery Árpádot. A sor nem teljes, hiszen az idei kötetben 28 író és költő vallott a nép hadseregéről, a katonáról, aki alkotmányos kötelességét becsülettel, de emberi módon sok buktatóval teljesíti a hadseregben. A Sarkcsillag című kötetben visszaemlékezések rajzolnak hű képet a felszabadulás előtti évekről. Megrendítő élmény olvasni Boldizsár Iván Utolsó kenetét, visszaidézni a négy évtized előtti propogandát, milliók megmételyezőjét. Karinthy Ferenc és Cseres Tibor régi témát választott, hogy az olvasó elé tartsa a lámpást: vedd észre ember és emlékezz! Ilyen is volt nem is olyan régen. Még élnek azok, akik szenvedtek miatta, a Beregffy Károlyok és Kis- barnaki Farkas Ferencek miatt. Már sokkal szelídebb a kötet második része, amelyben a katonaélet változásait, a laktanyák zárt és mégis nyilvánosságra kívánkozó életét mutatják be novellák, éneklik meg versek. Az olvasó elé tárják a katona magánéletét, amely semmiben sem különbözik a „civiltől”, csak az egyenruha tesz némi különbséget. Az írók bemutatják a közösség embert formáló erejét, miközben a fiatalok felkészülnek a haza védelmére. Az antológia kitekintést nyújt végül a nagyvilágba is. A. versek és az elbeszélések az internacionalizmust szolgálják, miközben Chilét, és vietnami embereket éneklik meg. A kötet valóban Sarkcsillag olyan-értelemben is, hogy tovább folytatott egy tízesztendős hagyományt, de magasabb, erőteljesebb hangnemben, bátrabb verselésben, kemény, szívet szorító prózában. Gáldonyi Béla Pákolitz István Rebbenő Néhány perccel éjfél után a Flórián-tér avitt csárdáját, szobrát égre szippantják tréfás-garabonciás pasik. Csillag-stég-pöttyös öbölben kócsag-nyakú aranyladik várja pecsétes abroszba csavart félkész-múmia utasait. Holdfény-sikálta háztetőn szokvány kandúr-sztori. Csárda és szobor visszabilleg kihűlt helyére. Hajnalodik. Kőváry E. Péter: Lássátok feleim?
