Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
o 1977. november 27., vasárnap JWiWfcrnti Nyisztor elvtárs ott mondta el, hallotta, hogy a rádióban is énekeltem, és szeretné, ha összehoznék egy menyecskekórust. Ugyancsak meglepődtem. Mit akar az én hetven évemmel? Ilyen öregasszony és kiálljon énekelni? Addig- addig kérlelt, hogy én így vagyok jó, meg hogy ismerem a szlovákokat, segítsek a kórus összehozásában, hát belementem. Felkerestem ezt-azt. Volt aki vállalta, de de nem egy volt, aki majdhogynem kidobott. Végül pedig van gond elég. Hol az egyik tag betegszik le, hol a másikat nem engedi az ura. Elmentem hozzá, próbáltam meggyőzni, hiába. Talán jobb is így, abba sem lenne köszönet, ha eljárna, otthon meg várná a családi perpatvar. A férjem nem szólt semmit. Menjél csak... mondja mindig. A gyerekeim mind a négyen örülnek, hogy kimozdultam itthonról. Ha fellépünk, megnéznek. Az pedig jólesik az embernek, ha elismerik, amit csinál. Egyszer egy gyulai fényképész mellém ült a buszon, s mondja: Salát néni, miről szólt az a ballada, amit énekelni tetszett, mert én nem értek szlovákul, de az nagyon szép volt. Elmeséltem neki, így nemcsak a dallam, a szöveg szépségében is gyönyörködhetett. Azóta biztos vagyok benne, hogy igen is, ki kell áll- nom. Mondogatom is, ha nem jön velem senki, akkor is kiállók és eléneklem, amit tudok. Hadd lássák a fiatalok, milyen szép dalok voltak valamikor... • * * A közelmúltban ünnepelte megalakulásának harmincadik évfordulóját az Eleki nemzetiségi népi együttes. Harminc év nagy idő, s az ezalatt lepergett eseményeket egy regény is nehezen idézhetné fel. így csak felvillantani szerettem volna néhány eseményt a csoport életéből, munkájáról. A jubileumra Nyisztor György írt megemlékezést „Gondolatok a 30 éve megalakult eleki nemzetiségi együttesről” címmel. Ebből idéztünk néhány sort, amelyet mondhatnám, teljesen öncélúan választottam ki. -Mert kiemelhettem volna a nívódíjak, kitüntetések, 'fesztivál- díjak egész sorát, de azt hiszem, akkor nem tükrözném hűen a csoport tagjainak igazi célját. Mint ők is elmondták, nem ez elsősorban a feladatuk, bár mindnek nagyon örülnek, s büszkék az elért eredményekre. A zene, a tánc, ezek átélése és átadása az, ami összetartja őket. Erről tanúskodik minden mondat, amit elmondtak ottlétem alatt, s erről mesél a szekrényben, a féltve őrzött, nylonnal .letakart népi ruha, amelyben fellépnek, s az oklevél a falon, Salát néninél. — Talán be ás kéne rámázni. .. Kitettem, hadd lássák az unokáim, mit kapott a mama az énekéért. Nagy Ágnes részen egyéni kifejezési formáját.” Tizenhat kép csupán felvillanás a pálya eddigi terméséből, de ez a felvillanás is tartogatott számomra sok kedves meglepetést és élményt. Különösen a baliadai hangulatú Tengerpart feszessége, komorsága, érzelmeket felkavaró sejtelmessége megragadó. Grafikái közül az Amsterdam este című alkotás tömör szerkesztése, mint a gyémántcsiszolók titkokkal teli műremekei, amint az anyagból kicsal aga tják a lelket, a varázslatosan széliét, hogy aztán visszazárják mesterien; úgy idézi fel etitokzatos hangulatot a kép. És az este. Többször visszatérő motívum e napszak megmutatása sokoldalúságában, titokzatosságában. Mintha egy visszafolytat! érzéssel találkozhatnánk ismételten, hiszen olajképein is nem egyszer ott van a sötét tónus, a szürkület, amit olyan sokféleképpen tud megmutatni, érzékeltetni, de akva- relljein, ahol már a technika miatt is fel kell szabaduljon a lélek, a fák sötétsége őrzi a képet, amit felold, és valami érdekes régiókba röpít a rózsaszín és kékben játszó égboltozat. Motívumvilágát kerestem a képeken, és azt a tájban találtam meg. Beszédes tájak, nem csupán a látvány szépségéért megörökített tájak, hanem a művész szemén átszűrt, leikével újrateremtett vidékek ezek. Az olajfestmények közt (bár a grafikák sokkal izgalmasabbak) a Nyitott kapu az, ami népi építészet izgalmának, szépségének megmutatásával teremt hangulatot. Molnár Antal képei nem formabontó alkotások a szó olyan értelmében, hogy a formákkal való meghökken- tésre törekedjen. Nemes hagyományok folytatója, a világ sajátos meglátója és amit elmond, az szépen emberi. (Képünkön Molnár Antal Nyitott kapu című olajfestménye.) —fb— VII. Nem készültem fel arra, hogy Taskentban a háborús Budapestbe botlom. Egyetlen étterembe sem sikerült bejutni. Mindenütt teltház, a portások a Hotel Üzbegisztánba küldenek. Ott lakom. Oda nem megyek. Gehetne Pesten vagy Budán. Pedig másutt mást akar látni az ember. Rezignált bolyongásomat egy csajháná- ban fejezem be, egy mellékutca partján. A csajhána azt jelenti: teaház. Zöld teát isznak benne. Ilyen csajhánákban járhatott Naszreddin Hodzsa is, mondom magamban, amikor körülnézek a kopott teremben. Meg Vámbéry Ármin, Körösi Csorna Sándor is. A bejárat mellett és szemben két nagy, szőnyegekkel letakart dobogó. Néhány szék — ezek valószínűleg épp olyan jövevények itt mjint én — senki nem ül rajtuk, a dobogókra heverve, ülve sakkoznak, teáznak és csodálkozva mérnek végig, amikor becsukom magam mögött az ajtót, s rögtön folytatják a sakk játékot, a teaivást. Leülök az egyik székre. Érzem, még nem fogadtak be, s ha ez nem történik meg, öt percen belül el kell mennem. A sarokban televízió, a másikban vízforraló, a falon két plakát, egy kitüntetés, egy Frunzeikép. Mihail Frunze 1920-ban a Turlkesz- táni Front főparancsnoka volt. Innen nem messziről, a Sark szállóból irányított. Csöndesen koppannak a sakkfigurák, gőzölögnek a teásedények. Szándékosan nem csészéket írtam. Itt a teát pici tálakból isszák. NéAz együttes szlovák csoportja Egy kiállítás úgy éri el célját, mert azért rendezte- tett, ha minél többen látják. A megtekintésre pedig nem csupán a szűkebb kör, a meghívottak kell legyenek a kiválasztottak (s jó, ha azok is mind elmennek), hanem egy közösség, adott esetben egy város lakói. Mindezt igen, hogy az utcán is elhelyezhetnének egy figyelemfelkeltő plakátot. Mert szép kiállítás Molnár Antal festőművész kis tárlata és hiszem, hogy igen sok örömet lelnék e képek nézésében azok a szocialista brigádok is, akik megtekintik, hiszen a szocialista brigádok klubnem ünneprontásként kívánom elmondani, hanem azért, mert Békéscsabán, az építők művelődési házában vasárnap megnyílt kamara- tárlat, ahol Molnár Antal festőművész tizenhat alkotását tekinthetik meg, joggal érdemelne nagyobb propagandát, de legalább annyit termét ékesen díszítik a képek a hó végéig. A művész vendégkönyvét lapozgatva megragadott egy bejegyzés, amely még az 1967-es tárlatán íródott: „Gazdag lelkű művészember a huszonhat éves Molnár Antal. Hiszem, előbb vagy utóbb megtalálja saját, meakaró taps zárta az első bemutatkozást.” Manci néni azóta tagja az együttesnek, a német csoport vezetője. Ez év szeptember 20-án vette át a „Szocialista Kultúráért” kitüntetést. — Egyedül élek, de a magány számomra nem jelent elzárkózást. Minden hétfőn összejön a csoport, amely a mostani összeállításban öt éve dolgozik együtt. Szól a citera, a harmonika, felcsendül az ének. Játékot próbálunk „Májusfa” címmel. Mindenki örömmel vesz részt a próbákon, hiszen ezeken az estéken a fiatalságunkat éljük át újra, és talán ez benne a legszebb. . .a szereplések napján előállt a panorámás autóbusz, a lovas parasztszekér és irány a kijelölt község, tanyaközpont. Az is előfordult, hogy amikor Bánkúton szerepelt a csoport, a fogadó házigazda nem tudta megállapítani, hogy vályogvető cigányok, avagy műkedvelő csoport érkezett. Ugyanis útközben a nagy sárban elakadt a szekerünk, s mire azt a tengelyig érő sárból kiemeltük, nehéz volt megállapítani ruhánk színét.” — Igen, akadt ilyen élmény is — emlékezik Szabó Péter, a román csoport vezetője. — Ma már sokkal kellemesebben utazunk, s az előadások körülményei is lényegesen jobbak. Huszonnyolc éve táncolok, s lenne mit mesélni. Az indulás... Nem is lehet éles határt szabni, hiszen a csoport élete, valahol azokon a táncdélutánokon kezdődött, ahol mi fiatalok összejöttünk a zsokra. Kettőtől ötig roptuk a táncot, aztán ki-ki ment a dolga után. Ezeket az emlékezetes délutánokat talán soha nem felejtem el. Szabó Péter a Zalka Máté Katonai Főiskola csoportjában is betanított egy számot, amellyel hat évvel ezelőtt a Ki Mit Tud ?-ban első helyezést értek el. — Azt mondják a fiúk, a bemutatkozásnál: Péter bácsi! Mutassa meg nekünk a tudományát. Jó, mondom, de előbb lássam, ti mit tudtok? Beállnak, csűrik, csavarják, hogy öröm nézni. No, aztán megmutattam nekik az eleki zsok néhány figuráját... Ugyancsak lelógott az orruk. Mikor tudunk mi így táncolni? Sikerült nekik. Most a szegedi ÉDOSZ-táncegyütteshez járunk a zsokot tanítani. „... 1971-ben meghirdették a nemzetiségi Röpülj páva körök kulturális vetélkedőjét. Ez jó alkalmat teremtett az együttesből korábban kiöregedett és kivált folklórt kedvelők újbóli bekapcsolására, illetve az idősebb generáció csatlakozására. Az Eleki nemzetiségi együttes létszáma így 1974-re meghaladta a 120 főt." Salát Györgyné is ekkor lépett be az együttesbe. Hogy is volt? — Ha jól emlékszem, 74- ben jött egy levél, hogy menjek be a kultúrházba. „Harminc évvel ezelőtt, 1947-ben alakult meg Eleken a román nemzetiségi népi együttes.” Kemény József né, vagy ahogy mindenki ismeri, Manci néni szívesen emlékszik vissza az együttes hőskorára: — Az MNDSZ már 1946- ban alakított egy műkedvelő csoportot. Szívvel-lélekkel csináltuk, műsorokat adtunk, amiért liszt, tojás, mikor mi akadt a háznál, volt a fizetség. Egy évig tartottunk el így egy harminc gyereket ellátó napközi otthont. Aztán Nyisztor György vezetésével kezdődött el az együttes igazi, összeíogott élete. Először csak román csoportunk volt. Ügy 52—53- ban már négy nyelven zenéltünk, táncoltunk, románul, németül, szlovákul és persze magyarul. „A megalakult csoport első gondja egy helyiség, egy próbaterem megszerzése volt. Sikerült bérbe venni az eleki vásártéren levő kocsma tánctermét...” ahol „.. .sohasem volt annyi ember, mint 1947 karácsony első estéjén. A színpadra lépő együttest vastaps fogadta, majdnem minden műsorszámot ismételni kellett. Szűnni nem Kamaratárlat Békéscsabán az építők művelődési házában hány perc múlva egy törzsvendég felém nyújtja a teás- edényét. — Csáj — mondja. Iszom, azután visszaadom és ő is iszik. Befogadtak. Bejön a tulaj — afféle ge- bim lehet ez a csajhána — és hozza a zöld teát. Megmutatja hogyan kell elkészíteni.! Ezt már tudom ugyan, de nem akarok okoskodni, sem elrontani az örömét, hogy bevezethet valamibe. A teát néhányszor vissza kell önteni a kannába, hogy jól elkeveredjék, erős legyen. Jó diákként elismét- lem, azután kérek egy sakkot is. (Naszreddin Hodzsa is kért volna.) A gazda elénk teszi a sakkot. Nem kell sokat beszélni, felállítjuk a figurákat és játszunk. Én rosszul. Közben körülöttünk toporog a gazda. Végre úgy dönt, mégis megkérdezi, honnan sodort ide a jószél. — Budapestről — mondom és máris magyaráznám, hol van ez a város. — Voltam ott — ragyog fel a gazda. — A város, amelyiknek egy hídja sincs. . — Most van — mondom neki, de hiába, mert már el is tűni Magának is hoz teát és beszélgetni kezdünk. — Nagy csónakkal járkáltunk át a Dunán, a jeges vízben. — Aztán épült egy pontonhíd — mondom. — Meglehet, azt már nem vártaim meg — mondja és kortyol a teából. — A végén -még hazaérni is sikerült — lekoppantja a teáscsészét és rám néz. Jól láthatóan lezárta a második világháborúról szóló, igazából el sem kezdett beszélgetést. A fiáról viszont hosszan és szívesen mesél. A „fiú” agrármérnök a Tas- kenthez közeli Éhség-sztyeppe szovhozában. Az Éhségsztyeppén még tizenöt-húsz éve is csak egy válfaja létezett a mezőgazdaságnak: a félnamád állattenyésztés. Csalás a vidék elnevezése is: sohasem volt sztyeppe, hanem kietlen, terméketlen sivatag, az éhség sivataga. Óriási beruházásokkal az ötvenes-hatvanas években építették ki a Szír-Darjából táplálkozó öntözőrendszert. A maigyarországi meg az üz- begisztáni öntözés abban különbözik egymástól, hogy nálunk az öntözés a termés javulását, hozamának növekedését szolgálja. Üzbegisztán legtöbb körzetében elképzelhetetlen a földművelés öntözés nélkül. Ahol vége a vízinek, ott véget ért a föld — mondják az üzbégek. De ahová a víz eljutott, ott az élet születik meg. Az egykori éhségről elnevezett puszta ma Üzbegisztán egyik legjobb gyapottermesztő területe. Szovhoza- inak telepein átlagosan öthatezer ember él, köztük a Budapestet járt teás fia is a fehér aranyat termeli. Életünk újabb találkozása: Magyarország is nagy mennyiségben importálja az üzbe- gisztáni gyapotot. Amikor ott jártam, ha a vége felé közeledett is már, még tartott a gyapotszüret. Valamikor szeptember ele- jén-közepén kezdődik, s elhúzódik november végéig is, mert a gyapot nem egyszerre érik be. Egy-egy táblán többször is végig kell menni, hogy leszedhessék a termést. Kézzel — többnyire. A gyapotszedés gépesítése rendkívül nehéz. A bokrok közt hajlongva, apró finom tokokból kell kiszedni a termést, emiatt egyes fajták gépesítésével még csak kísérleteznek, amiben élen járnak az Éhség-sztyeppe szovhozai. Sőt a megelőző munkák egy részét is géppel végzik. A homokos földúton gyakran huppan a kerék a vékony erecskék árkaiban, szinte másfél kilométerenként megyünk át a nagyobb csatornák hídjain. Egy évtized munkájával félmillió hektár sivatagot változtattak termőfölddé ebben a köztársaságban. (Folytatjuk) Az Eleki nemzetiségi népi együttes 30 éve
