Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
V 1977. október 30., vasárnap o Ménesi György novellája: •• •• •• •• ÖRÖKÖSÖK z a nap, amellyel a Koszorús család életében -új időszámítás kezdődött, ugyanolyan szokványosnak ígérkezett, mint a többi téli nap. Koszorús Vilmos hajnali négy órakor kelt, befűtötte kukoricaszárral a kemencét. Feltolta a parazsat, az élőkét gondosan odaillesztette a kemence szájához. Mikor ezzel végzett, felrázta asszonyát: — A koldus már a harmadik falut járja! Ideje dologhoz látni, feleség! Hiszen ha lett volna dolog a ház körül, az asszony felkelt volna magától is, nem várt volna az ura nyöszteté- sére. Elvégre megszokta a korai -ébresztőt lánykorában, amikor egy parasztgazdánál szolgált. Az aprójószágot, a disznókat mind az ő gondjára bízták. Akkor fel kellett kelni négy vagy öt órakor. De most!? Ehhez a semmi mangalicához? Olyan kákabélű az istenadta, hogy beéri egy összemarék kukoricával. Már éppen valami csípősét akart mondani az urának, amikor az ismét megszólalt: — Hozok húst. — Az asz- szonynak a maradék álom is elszállt a szeméből. Az ágy szélére ült, kereste a papucsát. — Pucolj babot! Hétre, fél nyolcra itthon leszek. s — Jó, pucolok. Olyan bablevest főzök, hogy mind a tíz ujjúkat megnyalják utána! Kevéssel ezután Gáborka is fölébredt. Amikor megtudta, hogy apja nélküle ment disznót pörkölni, eltört a mécses. Még soha sem látta működés közben a fatüzelésű perzselőt, pedig már egy hónapja is van annak, hogy elkészült a gép. Akkor Koszorusné sietve kijelentette, nincs pocsékolni való fájuk. így a kisfiúnak be kellett érnie apja ígéretével: ha pörkölni hívják, magával viszi őt is. Édesapa ügyes kezű ember. Cipészkedik, ért mindenféle vasmunkához, de ács- és kőművesként sem valla- na szégyent, ha valaki házépítéssel bízná meg. Sőt! Muzsikálni is tud, bőgős egy négytagú cigányzenekarban. Mások a lakodalomba mulatni járnak, ő „csak” pénzt keresni. Gáborka büszke rá. Ha felnő, ő is ezermester lesz, de adott szavát meg nem szegi soha... — Nyughass már! — för- medt szipogó kisfiára Koszorusné. — Inkább segítenél a paszulyt válogatni! Tüstént itt lesz apád a hússal, té meg csak bömbölsz. — A hús olyan varázsszó, hogy amikor kimondják, verebet lehetne fogatni Gáborkával. Oda is ült szó nélkül az asztal mellé, és buzgón szemelgetni kezdte a babot. A húson kívül egy másik bűvös szava is volt: a mese. Három és fél éves korában arra a felfedezésre jutott, hogy kétféle mese van: igaz és hazug. Az utóbbiak mindig úgy kezdődnek, hogy hol volt, hol nem volt... Volt egyszer például egy kisgömböc, aki csak any- nyit tudott mondani, hogy HAM! BEKAPLAK! És csakugyan lenyelte a gazdáját egész háznépével együtt, sőt egy aratóbandát is lenyelt kaszástul, gereblyéstül. De amikor a hatlovas úri hin- tót akarta behappolni, megcsúszott és a kerekek alá került. A kisgömböc kipukkadt, akiket fölfalt, azok ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Amikor Gáborka már vagy ötvenedszer hallotta a telhetetlen kisgömböc történetét, megkérdezte : — Fel volt füstölve a kisgömböc ? — Fel hát. Füst nélkül semmilyen disznóság nem áll el. — Akkor ez hazug mese. Csak az abálóból kivett kisgömböc csúszik, mert annak még síkos a bőre. A telhetetlen kisgömböc véletlenül sem csúszhatott meg, ha akarta volna, a hintót is bekapta volna. Be is kapta! Be is kapta! — ujjongott. Édesanyja erre azt felelte, lehet, hogy sár volt, azért csúszott meg a kisgömböc. De ez a magyarázat már nem győzte meg Gáborkát, makacsul hajtogatta: — Hazug mese... Hazug mese... Az igazi meséknek a kezdete is más. Már az első szavakból kiderül, hogy azok János bácsiról, nagyapáról, édesapáról, esetleg egy szegény lányról szólnak. Babválogatás közben már sok igaz mesét hallott Gáborka. Most is kirimánkodott egyet. — Mikor János bácsi Erdélyben lakott — kezdte az anyja —, szánnal ment fáért föl a havasokba. Alaposan megpakolt, a lovak nem bírtak elindulni a nagy teherrel, mert a szánkó talpa belefagyott a hóba. János bácsi is nekiveselkedett, de így sem mozdult egy tapodtat sem. Itt nincs mit tenni, le kell a fát pakolni, gondolta. De a felét sem dobálta le, amikor a lovak hirtelen elragadták a szánt. Olyan vágtába kezdtek, hogy János bácsi, aki a rönkfákra zuhant, meg sem kísérelte utolérni őket. Hogyan is tette volna, mikor lába tört szegénynek! Sán- tikálva keresett egy olyan élő fát, amire törött lábbal is sikerült fölkapaszkodnia. Alig helyezkedett el egy combnyi vastag ágon, már oda is értek az üvöltő ordasok. A lovak jó előre megérezték a szagukat, azért iramodtak el. A farkascsorda letelepedett a fa alá. Arra vártak a döglenivalók, hogy majd csak leszédül János bácsi, és akkor ők nagyot lakmároznak belőle. Na, erre várhattak. A bácsi leakasztotta a válláról a kétcsövű vadászpuskáját, megcélozta vele a legtürelmetlenebb hiénát. Lőtt. A farkas , úgy elterült, mintha sohasem lett volna benne egy szik- rányi élet sem. A társai percek alatt fölfalták. A dolog egészen addig ismétlődött, amíg János bácsinak minden patrona elfogyott. Azonban akkorra már az életben maradt ragadozók jóllaktak, és eloldalogtak a fa alól. Közben a lovak hazaértek. Otthon tudták, hogy baj érte a bácsit, és keresésére indultak. Meg is találták, haza is vitték, de orvosra nem tellett. A törött láb rosszul forrt A fiók mélyéről — keresés közben — lakattal lezárt, bőrbevonatos könyv került a kezébe. Hirtelen nem is tudta, melyik lányának az emlékkönyve. Leült és eres, öreg kezével a lakat kinyitásával bíbelődött. Az elsárgult selyemszalaggal felkötött kis kulcs sehogyan sem akart beletalálni a zárba. Végre sikerült. A díszkötés belső oldalára iskolás betűkkel ez volt írva: Itt őrzöm emlékeimet: Lándori Lívia. Az első lapra meg ő írta bátorító, anyai tanácsait. Az emlékkönyvet a sublótra tette és a fotelba ömlesztett holmit válogatás nélkül visszagyömöszölte a fiókba. Majd sor kerül rá, most inkább megnézi Lili emlékkönyvét. Ügy véli, az utolsó lapra jegyezte föl a beceneveit és a kedvenc mondó- kákát kicsi korából. Felütötte a könyvet, hogy meggyőződjön, helyén van-e az utolsó oldal. Aztán letette. Jóleső kis izgalom bizser- gette meg. Kiment a konyhába, finom vaníliás kekszet vett elő, egy pohár szörpöt készített és befelé igyekezett a tálcával. Az erkélyajtó közelébe telepedett le, kényelmesen. Kellemes őszi délután volt, a juharfa lombjai majdnem a szobába hajoltak. A kitárt ajtón bekúszó nap langyosan simogatta papucsba bújtatott lábát. Mielőtt kinyitotta az össze, ezért sántít a mai napig is a te nagybátyád, kisfiam. — Gáborka megborzongott a gyönyörűségtől. Ez igen! Ez igazi mese! Észre sem vette, hogy elkészültek a babválogatással. Anyja a kötényébe > söpörte az asztalról a port és a penészes szemeket. — Aludj még egyet, kisfiam! Mire fölébredsz, megfő a finom husika. Gáborkának azonban nem volt aludni való kedve, öregesen fölcihelődött az asztaltól, fogta a csutkaökröket és a szöges dobozt, elvonult velük játszani a kuckóba. Itt a melegtől elkábult, hamarosan elnyomta a buzgóság. Álmából veszekedés riasztotta fel. Apja a padkán ült és öklendezett. Bolygatja az epe, gondolta Gáborka. Anyja azonban megállás nélkül szapulta a beteg férfit. — Már megint részeg. Nem csoda, ha ilyen állapotban becsapják. Még egy ilyen élhetetlen férfit nem hord a hátán a föld. Nem húsban egyeztek meg? Ugye, hogy húsban! Hát akkor hogy szúrhatták ki tíz forinttal a maga szemét? Megvakult talán? Vagy az ital elvette azt a csöpp eszét is? Most mit adjak enni a kőikének, n^jn mondaná meg? — Meggondolták a dolgot. — Meggondolták! Méghogy meggondolták! Maga bezzeg semmit sem gondolt meg, amikor nekem ezt a porontyot csinálta. — Te! — rázta meg az öklét a férfi. — Befogd a szádat, vagy olyat kápsz, hogy kiköpöd a pirosat! Gáborka az egészből csak annyit értett meg, hogy megint lóvá tették. Eheti a só- ban-vízben főtt babot. — Becsaptak! Becsaptak! — visította a kuckóból. — Látja, már a gyerek is tudja, miféle ember maga. Be kéne az ilyennek zsindelyez- ni a... — Hallod, ne lovaid ellenem a gyereket, mert megjárod, csak annyit mondok! Mondom, ez a nap is olyannak indult, mint a többi nap 1947—48 telén. Még a emlékkönyvet, maga elé idézte mit is írt az utolsó lapra. „Csijja, csicsijja rózsa, — csijja, csicsijja mályva! S már előtte is volt a régi ház, ahol a léckerítés mellé valóban mályvát vetett. A magas, bársonyos szirmú virágok a széltől és bámész szemektől védték a kiskert egyik sarkát. Éva volt a rózsa: szép és büszke, Lili a mályva: meleg, vidám, ragaszkodó. Aztán következtek a becéző szólítá- sok, meg egy kis versike, amire már egyáltalán nem emlékszik. Arra viszont igen, hogy utána még jegyzett be valamit. De mit? A lap aljára pillantott. „Törött szárnyú kismadár- kám” olvasta hangosan. Emlékszik, hát persze, hogy emlékszik. Már nagyocskák voltak a gyerekek. Tavasz felé járt az idő, s ő egy vasárnap Lilivel kettesben vacsorázott. Akkor fedezte föl, milyen szép profilból a kislány, különösen finom vonalú az orra. Jó is, hogy meg- csudálta, mert másnap már késő lett volna. Mikor a munkából este hazaért, Lili már az előszobában várta, fájdalmas, bűntudatos arccal : homloka felhasadva, orrnyerge megdagadva. — Mi történt veled? — ölelte magához a könnyes szemű gyereket. — És apukád? , — Még nincs itthon... Nazsörtölődés, a civakodás is megszokottnak tekintendő: a nincstelenség szüli. Tíz óra tájban azonban valami szokatlan történt. — Koszorusék! Levél! — Az asszony összecsapja a kezét: — Máriám! Csak nincs valami baj! — és kiszaladt a postás elé. — Na fiacskám — mondta visszatérőben —, nem hiába emlegettük János bácsit. Tőle jött levél. Nézzük mit ír! — Koszorusné hat elemit járt, de úgy elszokott a betűktől, hogy csak akkor értette meg a szöveget, ha fennhangon olvasta. — „Drága Bözsi húgom! Tudatom veletek, hogy nem sok van már hátra az én életemből. Ezen a télen elhan- toltok engem, mert végleg leestem lábról. Most isten nevében Horváthék gondoznak, de nincsen benne köszönet. Nekem az égvilágon senkim sincs rajtatok kívül, rátok hagyom a házat, a két kishold saját földemet, amibe búzát vetettem az ősszel. Rátok hagyom azt a három nagyholdat is, amit tavaly áprilisban adott a földosztó bizottság. Hát azért írok, drága Bözsikém, hogy költözzetek ide hozzám Iratosra, és viseljétek gondomat a hátralevő kis időben. János bátyátok.” — Az asszony szemébe könny szökött. Az egyikben a bánaté ült, a másikban az örömé. Eszébe jutottak . az apósáék, akik a férjének juttatott három holdét a mai napig uralják, mert ez a marha ember a régi hadseregből egyenesen az újba szökött, a debrecenibe. Azok meg nyomban beültek a vanba, ki se lehet onnan ebrudalni őket... Jaj, csak térne már magához az ura, hogy megbeszélné vele a dolgot! Nem napszámból, hanem a saját földjük terméséből élnek ezután! De szép is lesz, istenem! Eddig mások lába kapcája volt az ember, de mától fogva a maga ura lesz. Megrázta a kemencepadkán hortyogó férjét: — Vilmos! Hallja! Mozduljon már! Örököltünk! — A férfi válasza egy melaszpálinka szagú horkantás volt. Kinn öklömnyi nagyságú pelyhekben hullt a hó. Ha így esik még egy fél napig, jöhet akármilyen hideg, nem fagy ki a búza. Koszorusné — életében először — örömét lelte a hólapátolásban. gyón megütöttem az orromat... a mászókán... az iskolában... — És a tanárnő? Mit csinált? — Azt mondta, kísérjenek haza. — Eszébe se jutott, hogy orvoshoz vigyen? Hátha eltört az orrod? — Csak annyit modtam neki, hogy megütöttem. Nem mertem elmondani többet... mert a mászókán nem szabad átfordulni... — Na ne sírj, majd rendbe jön minden. Itthon lefeküdtél? — Igen, de Bálint néni megkért, hozzak neki kenyeret. — Elmentél? — Igen és amikor odaadtam, behívott kártyázni, mert nagyon egyedül van. — És? — Egy ideig játszottam vele, de aztán hazajöttem lefeküdni. Nagyon fájt. Még most is. — Nem lesz semmi baj, meglásd. Reggel beviszlek a kórházba. Csak nem félsz? Ügy hallotta a szavakat, mintha most történt volna, s kezében érezte a gyerek kezét, ahogy akkor lefekvés után szorongatta, s alig tudott a sírástól elaludni. Másnap a röntgenfelvétel kimutatta az orrcsont kereszt irányú törését és az elcsúszást is. A főorvos délutánra rendelte őket vissza. Megdöbbent, amikor Lilit az ambulancián magával szemben egy székre ültette és szólt az ápolónak, fogja le. Az csodálkozva kérdezte, miért nem mennek a műtőbe? Azt felelte rá a főorvos, hogy Marika haragszik, Varga Virág: ŐSZI DÉLUTÁN Várkonyi János rajza Ady Endre Halottak napján Halottja van mindannyiunknak, Hisz per er öl-per ere temetünk, Vesztett remény mindenik percünk, És gyászmenet az életünk. Sírhantolunk s gyászolunk mindig, Temetkező szolgák vagyunk! — Dobjuk el a tettető álcát: Ma gyásznap van, ma sírhatunk! Annyi nyomor, annyi szenny, vétek Undorít meg e sárgolyón... Hulló levélt hányszor feledtet A megváltó, a gyilkos ón! Óh, hányszor kell a sírra néznünk, Hogy vigasztaljuk önmagunk, — — Dobjuk el a tettető álcát: Ma ünnep van, ma sírhatunk!... 1899. november 1. ha a műtőt sterilizálás után használják. Hogy elfutotta a méreg, de nem szólt, hisz egy fillér sem volt a zsebében, mert Imre egész éjjel nem jött haza. Lili nagyon szenvedett, de megadással tűrte. Csak később — mikor már a kórházi ágyon feküdt betampo- nozott orral — sóhajtott föl, hogy jó lenne Évivel játszani otthon. Imrével a portán találkozott össze. Fogadko- zott szokása szerint, de ez is hazugság volt, mint minden ígérete. Este sokáig nem tudott elaludni, csak forgolódott az ágyban. Tűnődött, ugyan milyen lesz ez a hökkédlis műtét? Hajnal felé meg Évát kellett felköltenie, mert nyöszörgött, fulladozott. Megnyugtatta. Másnap délután a kórházban találkozott vele. Tizenkét éves lehetett akkoriban. Hazafelé menet mondta, hogy otthon majd mesél valamit. Hiába unszolta, az úton nem szólt semmit. Otthon magától kezdte mondani, hogy mit álmodott. Lilivel játszottak kint az erkélyen és valamin összevesztek. Dühösen húzgáltak egy játékot, ami egyszer csak szétszakadt, s a lendülettől a kicsi kiesett. Éva rémülten rohant le a lépcsőn. Odalent a kövön már csak egy pihe- gő, összetört kismadár vergődött. Szörnyedve nézte, mi lett a testvéréből és sírva hajolt le, hogy a tenyerébe vegye... és akkor ébresztette föl az anyja. Míg mondta, mondta, többször ismételte izgatottan: szegény, törött szárnyú kismadárkám. Amikor Lilit hazaengedték a kórházból, egy darabig otthon maradt vele és mindig törött szárnyú kismadár- kámnak becézgette. Később már mosolyogva, mert az orra tökéletesre sikerült. Gyurkovics Tibor r Evek A kukoricafák között eltűntél, őszi szél zörög lábad nyomán és tél dere rakódik a kezedre le. Alakod vették nyári fák, tavaszra váltott a világ szemedben. És az asszonyok halovány szája mosolyog. Nem vagy sehol. Se tél, se túl. Az ég a fejedre borult.
