Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
1977. október K vasárnap o-----------------------------------------------------------------------------------—------------------------Koczka Pál Eszmélés Felállók füvek virágok leguggolnak vad mocsarak mélyén csillagok rezegnek már tudom; nem lehet elhinni mindent egyetlen ismeretnek kérdezel Élet itt a szó a számon annyi lehetőség amennyi fennakad a vámon amennyi vetett ágyam amennyi megtalált tárgyam Kérdezel örökké így válók bizonytalanná formálódnék percről percre jobbá siettetsz visszakényszerítesz mindenért engem állítsz okká Milyen űrből jöhet hát a válasz felhők mögé nézni idegen világ az elolvad éteri körökké Mindannyiunkban él egy emlék mit szívesebben elfelednénk a gyűlölt virágok illattalan szirmait viharba szórjuk Kitekintek hát rámégetett határaim abroncsai közül hajnali harmat ül szemembe páráin átvicsorog az elárult farkasharag csupán a szerelmet szerettem volna elcsábítani — Tudod, mi jutott eszembe? — fogta meg a kis asztalka fölött a fiú a lány kezét. — Mi? — kérdezte a lány érdeklődés nélkül. — Elmehetnénk megnézni valamelyik telkünket. A fiút Imrének hívták, a lányt Mártának. Három telkük volt. Egy a Bethesda utcában a Városligetnél, egy a Népstadionnál, egy rövid kis zsákutcában, és egy Budán. Eredetileg mind a három telek a fiúé volt, de egy idő óta már úgy beszélt róluk: a Bethesda utcai telkünk, a telkeink, a budai telkünk... — Elmehetnénk megnézni valamelyik telkünket — mondta Imre és kiitta maradék szódáját, mely már langyos volt, és elvesztette minden erejét. — Hideg van — válaszolt a lány, anélkül, hogy ránézett volna. Percek óta már azzal szórakozott, hogy egy vitatkozó párt figyelt. A férfi harmincas volt, a lány húsz körül lehetett. Inkább a férfi beszélt, a lány csak néha mondott rövid, egyszavas válaszokat. „A nyakam le merném tenni, hogy szakítanak — gondolta Márta. — Mégpedig a férfi akar szakítani. A lány nem, és pillanatokon belül sírni fog.” — Fogadjunk, hogy öt percen belül sírni fog! — Kicsoda? — Az a lány a sarokban. — Miért? — Mert a fej most mondja meg neki, hogy elég volt. Szeretné már befejezni. — Mit? — Jaj, de csacsi vagy — nevette el magát Márta ma délután először. — Hát a viszonyukat. Melyet feltehetőleg az úr kezdeményezett, melybe az ifjú hölgy gyanútlanul belemászott, melyet azonban az úr most már láthatóan un. És ezért szakítani akar. A hölgy viszont szerelmes az úrba, minek következtében természetesen nem akar szakítani. De az úr elszánt; most dűlőre akarja vinni a dolgot. Mindezek következtében a lány öt percen belül sírni fog. Ha nem szégyellné, már sírna. De most még tud uralkodni magán. Visszafojtja feltörő könnyeit. Ereje azonban most már fogytán van. öt percen belül el fog fogyni. És akkor jön a sírás. A lány mindezt olyan hangon mondta, mintha helyszíni közvetítést adna egy szakításról. Kedves nézőink, kedves hallgatóink, már érik a gól. Vagy a kiütés. F. támad és L. egyre gyengébben védekezik. Nem adok neki öt percet és F. ki fogja ütni... Imre idegenkedve hallgatta Mártát. — Mi közöd neked ehhez? — mondta végül. — Valamivel szórakozni kell. — Ügy teszel, mintha én tehetnék róla, hogy nem kaptunk jegyet. Ki az isten gondolta, hogy még most is ennyire meg vannak őrülve ezért a filmért. — Én. — Mi az, hogy te? — Én gondoltam, sőt, ha jól emlékszem, mondtam is. — Nem mondtad. — Jó, nem mondtam. Ne kezdjük elölről. — Helyes — dőlt hátra Imre a székén. Néhány pillanatig hallgattak. Aztán Imre megismételte javaslatát: — Elsétálhatnánk megnézni valamelyik telkünket. — Mondtam már, hogy hideg van. — Hideg ... Egyáltalán nincs hideg. Ha esik a hó, soha sincs nagyon hideg. — De már nem esik a hó. — Nemrég még esett. — Most azonban nem esik. — Jó, nem esik. De azért hideg sincs. — Lehet. De én fázom. — Ha sétálnánk egy nagyot, mindjárt nem fáznál. — Mert te elhatároztad, hogy nem fogok fázni. — Nem azért, mert elhatároztam. Hanem mert ha mozog az ember, nagyobb hidegben sem fázik. Nemhogy mínusz egy-két foknál. — Honnan tudod, hogy annyi van? — Gondolom, több nem lehet. — És ha azóta jött egy hideghullám? Éppen ezalatt ért ide, míg mi itt ültünk. És azóta már tizenöt fok van odakint. — Van egy tantuszod? — Nincs. Minek? — Felhívom a meteorológiát. Megkérdezem, jött-e hideghullám. És egyáltalán, mennyi a hőmérséklet ma, Budapesten. — Mínusz ötven fok. Megkezdődött bolygónk kihűlése. Jön a fagyhalál. Az emberiség tüzelőkészleteinek utolsó tartalékainál tart. Ha ez is elfogy, megszűnik minden élet a földön. Mit szólnál hozzá, ha egyszer ezt jelentené a meteorológia ? — Nem valószínű, hogy mi ezt megérjük. A tudósok számításai szerint erre millió évekig nem kerülhet sor. — És ha valami hiba csúszott a számításaikba? — Jó, tévedtek tíz százalékot, a maradék kilencven még mindig elég nekünk. — De ha többet tévedtek? — ötven százalék is elég. — De ha még ennél is többet tévedtek? Ha kilencvenkilenc egész kilencszázkilencvenkilencmillió-kilencszázkilencvenkilenc- ezer-kilencszázkilencvenki- lencet tévedtek? Akkor mi van? — Nincs érzéked a nagy számokhoz. Mert akkor éreznéd, hogy nekünk, akik ma élünk, még ez is elég. — Hogyan? Ha egymillió évet adtak, és annyit tévedtek, akkor nem marad csak egy év. — De nem egymilliót adtak, hanem milliókat. És nem éveket, hanem fényéveket. — Ezt az előbb nem mondtad. — Mit? — Hogy fényéveket. — Nem is mondhattam, mert hülyeség, összekevertem a dolgokat. A fényév nem időegység, hanem távolság mérésére szolgál. — Na látod. A lány türelmetlen, csaknem sértő hangon mondta ezt. Imre azonban nem érezte bántónak. Füléhez csak ennyi jutott el, hogy Márta valami enyhe diadalt érez, mint máskor is, ha felülmaradt vitáikban. Mert szeretett felülmaradni, néha azon az áron is, hogy kiforgatta Imre szavait, hogy olyan érveket hozott fel, melyekre Imre csak mosolyogva legyintett. Most sem válaszolt, azon kezdett gondolkozni, hogy a három telek közül melyiket kellene megnézni. Márta ez alatt ismét a sarokban ülő párt figyelte. A lány már valóban zsebkendőjét gyűrködte. Időnként kifújta az orrát, és ilyenkor lopva megtörölte a szemét is. — Na, mit mondtam — lökte meg Márta Imre kezét. — Már bőg. — Hadd bőgjön — hangzott bosszúsan a válasz. A budai telekhez kellene elsétálni. Az gyönyörű ilyenkor télen, amikor hó fedi a várost. Csodálatos a kilátás a telekre épített képzeletbeli ház ablakaiból. A telek magasan fekszik, alatta behavazott háztetők hullámai, aztán a Duna-parti gesztenyesor, a víz sötét csíkja, a pesti oldal fekete-fehér sakktáblája. Márta ilyennek soha rtem látta: utoljára ősz elején nézték meg ezt a telküket. — Menjünk fel a budai telekhez! — Hagyjál már! Most kezd izgalmassá válni az ügy. Ha jól emlékszik, a budai telket mutatta meg először Mártának. Vagy a Bethesda utcait? Persze, hogy a Bethesda utcait. Kora tavasszal, nem sokkal azután, hogy megismerkedtek. Akkoriban rengeteget sétáltak, a kezdődő szerelem Imrénél egyet jelentett a végnélküli csavargásokkal, több órás sétákkal és ezek alatt a hosz- szú-hosszú beszélgetésekkel. Bár ő mindig szeretett sétálni. Akkor is, ha egyedül volt. A telkeket is magányos sétái során szerezte. A Bethesda utcainak remek fekvése van, és jó nagy is. Lehet vagy kétszázötven, háromszáz négyszögöl. Egyik felén a Városligetre néz. Csend, csodálatos levegő, isteni kilátás a liget hatalmas fáira. Másik oldalról egy kis utca határolja, mert ez saroktelek, ami még külön növeli értékét. Nagyon nyugodt kis utca ez, alig néhány ház van benne, forgalom meg jóformán semmi, az utat nyáron teljesen felveri a fű, és felette szinte láthatóan lobog a csend. Ide egy nem túlságosan modern, inkább olyan masszív, kényelmes, családias hangulatú villát tervezett. A telken néhány szép nagy fa is van — úgy kell majd megoldani az építkezést, hogy ezekből lehetőleg egyet se kelljen kivágni — s ezek majd segítenek kialakítani az összképet. Ezt mutatta meg először Mártának. A körúti presszóból, ahol találkoztak, sétálni indultak. Befordultak a Népköztársaság útjára, s amikor a Hő:sök terére értek, akkor jutott eszébe Imrének, megmutatja a lánynak a Bethesda utcai telket. — Gyere — karolt bele — megmutatom neked a telkem. — A telked?! — nézett rá meglepődve a lány. — A telkem. Miért, mit csodálkozol ? — Neked van telked? — kérdezte hitetlenkedve Márta. — Van. Nem is egy. — Értelek — nevette el magát Márta. Aztán játékos komolysággal mondta: — De hiszen akkor ön nagyon gazdag, uram! — Ügy van, hölgyem. Nagyon gazdag vagyok. — És ha szabad érdeklődnöm, hány telke van? — Három, asszonyom. Akarja őket látni? — Feltétlenül, uram. * — Jöjjön, asszonyom, most megmutatom a Bethesda utcai telkem. Meggyorsították lépteiket, s mindkettőjükön akaratlanul is a várakozás izgalma vett erőt. — Íme: a telek! — mondta Imre, amikor odaértek, és ebben a pillanatban valóban úgy érezte, mintha saját telkét mutatná. És várta a hatást. — Isteni! — sóhajtott fel Márta. — Félelmetesen klassz! Tudod, hogy ez félelmetesen jó telek — ismételte meg. — Tudom — mondta Imre büszkén. — Azért választottam. — Irtó jó telek! Képzelj el ezen egy szép villát. Mondjuk négy szobával. Istenem, hogy lehetne itt élni! Gratulálok a telkéhez, uram! — Köszönöm, hölgyem. Örülök, hogy nem csalódott. — Be kell vallanom, irigylem önt ezért a telekért. — Hölgyem, csak egy szavába kerül, s a telek máris az öné. — Ez túlzás lenne uram, de... ha... — Megértettem ki nem mondott gondolatát, hölgyem. A telek e pillanattól fogva kettőnk közös tulajdonát . képezi. — Köszönöm, uram. Végtelen hálára kötelezett. — Ródd le! — húzta magához Imre a lányt. Sokáig csókolóztak, utána még jó darabig sétáltak, többször újra visszatérve a telek elé. — Állatian magabiztos a pacák — szólalt meg újra Márta. — Biztosan kiváló érvekkel dolgozik. A nyakam merném rátenni, hogy azt bizonygatja. mindezt csak a lány érdekében teszi. A lány érdeke, hogy szakítsanak. Fogadjunk, van kocsija. — Miből gondolod? ,— Nem figyelted meg, milyen biztonságot ad a kocsi a férfiaknak ? — Én ezt inkább önhittségnek nevezném. Egyébként egészen piti kis pasasok, ha van egy vacak kocsijuk, már Apollónak képzelik magukat. Szerencsére már csak pár évük van. — Miért? — Mert pár év múlva már nem fog jelenteni semmi különöset, hogy valakinek kocsija van. — Akkor ugyanis már mindenki gyönyörűbbnél gyönyörűbb kocsin fog suhanni nálunk is! Óriási! — Ezt nem mondtam. — De ez volt az értelme. — Egy frászt volt az az értelme. — Ne kiabálj! — Nem kiabálok. Csak... — Csak? — Hagyjuk — legyintett Imre. — Nincs kedvem veszekedni. — Nekem sincs. — Helyes, akkor hagyjuk. Csakugyan nem szeretnél sétálni egyet? — Nem. — Itt akarsz ülni egész este, ebben a büdös presszóban? — Tudsz valami jobbat? Imrének már a száján volt, hogy újra javasolja, menjenek el a budai telekhez. De visszaszívta. — Nem — mondta. — Semmi jobbat nem tudok. — Na látod! A budai telek nem nagy, talán száz négyszögöl sincs. Hosszú téglalap alakú, egyik végén egészen elkeskenyedik... és a Dunával szembeni oldalon magas tűzfal határolja. Ide egészen különleges házat tervezett. Keskeny, szinte csak egy szobányi szélességűt, mely felfelé terjeszkedik, és hátával teljesen nekisímul a szomszéd ház tűzfalának. Így minden egyes helyiség a Dunára néz, a ház eleje csupa üveg, csupa ablak. Meglehetősen bizarr ötlet volt ez, de amikor elmondta Mártának, a lány lelkesen helyeselt: — Minden szobába kora reggeltől késő estig besüt a nap. Csupa napfény lesz minden! Isteni ötlet. És belül, falépcsők... Falépcsők lesznek, ugye ? — Természetesen. „A tágas nappaliból falépcső vezetett fel az emeletre, ahol a lakószobákat helyezték el...” — De akkor mégis kell valami folyosószerűséget építeni. Különben csupa lépcső lesz az egész ház. Az egész ház — egy lépcsőház! És lépcsőházban mégsem lakhatunk, drágám! — Ebben van valami... Egy pillanat, hadd gondolkozzam! Megvan!. Az emeleti szobákat egy kicsit keskenyebbre kell építeni, és akkor hátul marad hely egy folyosónak. Erről nyílnak az emeleti helyiségek. így csak egyetlen lépcső kell. Ez a nappaliban lesz, és ezen lehet majd felmenni az emeleti folyosóra. — Isteni! Hogy te milyen okos vagy! Ez nyáron volt, a Lukácsból jöttek, Márta haja még vizes volt, amikor Imre átkarolta a nyakát és közelebb húzta magához, hogy megcsókolja. Meztelen karján érezte a kellemes hűvösséget, amit vizes haja árasztott... A budai telek a napfényt, a nyarat jelentette. Ezzel szemben a Népstadionnál, abban a kis zsákutcában a környéknek még nyáron is volt valami enyhén őszies hangulata. Talán az előkelősége tette ezt. A túlzott előkelőség mindig bágyadt egy kicsit. Mint az ősz. Ezt a telket Imre se szerette annyira, mint a másik kettőt. — Eladjuk, jó — javasolta legutóbb, amikor arra jártak. — És mit veszünk az árából? — Vízibuszt. — Vízibuszt? — nevetett Márta. — Persze. A belsejéből kidobunk mindent, kivéve a motort, és berendezzük lakásnak. Ha megunjuk a Bethesda utcai villát és a budai házat, átköltözünk a vízibuszba. — Isteni. És le-fel járunk vele a Dunán. — Sőt, ha kedvünk tartja, kifutunk a nyílt tengerre. Sürgősen meg kell tudnunk, van-e valahol eladó vízibusz. Imre elmosolyodott, és megfogta Márta karját: — Te, most már csakugyan el kellene adni azt a telket a Népstadionnál, és megvenni a vízibuszt. Mire a Dunáról lemegy a jég, szeretném berendezni. — Mit mondasz? — Nem emlékszel? Ügy egyeztünk meg, hogy azt a telket eladjuk, és az árából vízibuszt veszünk. — Hadd már ezt a hü- lyéskedést! Vízibuszt... Na, kész. Befejezte a pacák. Már fizet is. Most még hazaviszi a lányt a kocsiján, mert az úgy illik. S azzal minden befejeződött. — Hála istennek. így talán tudsz egy kicsit rám is figyelni. — Mit akarsz? — Mondom. Sétálni. — Azt hittem vízibuszoz- ni. — Majd a nyáron. Ha megvettük. — A vízibuszt... — Igen! A vízibuszt! — mondta Imre mérgesen. Márta nem válaszolt, néhány pillanatig hallgattak. Aztán a lány ismét megszólalt: — Nem lesz neked még kocsid se... Akkor se, amikor — ahogy mondtad — már nem lesz olyan nagy dolog. — Na, na... ez egyáltalán nem olyan biztos. — Miért? Talán lesz? — Lesz. — Ügy, mint telked, meg vízibuszod ? Imre ránézett a lányra, hosszan, figyelmesen vizsgálta, mintha most látná először. Aztán csak ennyit mondott: — Lehet. — És intett a pincérnek, hogy fizetni szeretne. Miután a pincér elment, felállt. — Szevasz. — Most mi bajod van? — kérdezte a lány. — Semmi. Csak szeretném megnézni, milyen a kilátás a budai telkemről. Amikor hó borítja a várost. Gaburek Károly: Akt Békés József novellája: TELKEK, ÉVSZAKOK
