Békés Megyei Népújság, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
1977. augusztus 20., szombat o Tamási István: Mamuska ajándéka Szokatlan népszokások A KENYÉR ÉVEZREDES A kenyér története, a hozzá fűződő szokások, hiedelmek sok-sok — tragikus és komikus — históriát tartogatnak számunkra. A történetkutatók megállapították, hogy minden időben az emberiség egyik legfőbb tápláléka a lisztes anyagú kenyér volt. Kínában találjuk a búza termesztésének legrégibb nyomát, de ennél jóval több adatunk van az ősegyiptomi búzatermesztésről, ahol kőbe vésett írások és a piramisokban talált búzaszemek igazolják a 6000 évvel ezelőtti fejiett gabonatermelést. Európában a svájci cölöpépítményekben és aggteleki barlangunkban is hat évezredes, kőkorszaki búzát találtak. A zsidóknál, amint azt a Bibliában több helyen olvashatjuk: a földművelés igen megbecsült foglalkozás volt, s a gabonaérés megállapítása nevezetes vallási ünnepség keretében történt. Az aratás megkezdésének idejét a templomban hirdették ki ünnepélyesen. Húsvét első napjának estéjén a szántóföldön néhány kalászt letörtek, ezután megvárták, amíg a nap lenyugodott, rnajd^ az ég felé forduló csoport énekelve háromszor megkérdezte: érett-e már a gabona, itt van-e már az ideje az aratásnak? Egy másik csoport igenlő felelete után néhány kévét levágtak, a templomba menve nyomban kicsépelték, megőrölték, s olajjal keverve áldozatul mutatták be. Pünkösdkor az aratás befejezése szintén nagy egyházi ünnepség keretében folyt le. Ábrahám idejében kovászolt, tehát savanyított kenyeret ettek, de Mózes már eltiltotta a zsidókat a kovászolt kenyér fogyasztásától, mert a meleg égöv alatt a kovászolt kenyérben olyan bacilusok tenyésztődtek, melyek a kenyeret emészthetetlenné tették, s járványos betegséget okoztak. Ezért parancsolta meg Mózes, hogy a húsvéti bárányt csak ko- vásztalan kenyérrel szabad enni. A görögök az egyiptomiaktól tanulták a kenyérsütést, de Dionüszoszt tartották feltalálójának, s ünnepein nagy kenyereket hordoztak körül. Tőlük kedvelték meg a kenyeret a rómaiak körülbelül i. sz. 170 körül, de már Augustus császár idején, 300 nyilvános római sütődében készítették a rabszolgák a négyszögletes, 4 centi vastag, nyolc harántbevágásos kenyeret, a szigorú kasztrendszernek megfelelően 3-féle minőségben. (A plebsz kenyere korpás árpa és zab keverékéből készült.) Rómában a földművelés állami védelemben részesült, s minden római a harci tudományon kívül a földművelést is köteles volt megtanulni. Aki silány, vagy kevés gabonát termelt, azt szigorúan megbüntették, a szorgalmasak, a mezőgazdaság fejlesztői nyilvános dicséretben és jutalomban részesültek. Rómában a legrégibb és legértékesebb kitüntetés a kaiászko- szorú volt. Tőlük a gallok tanulták meg a kenyérsütést, ők használtak hozzá először élesztőt, s lassan elterjedt Európában is. A németek viszont csak a középkorban kezdtek kenyeret sütni, a svédek egészen a XVI. századig nem ismerték a sütött kenyeret. Magyarországon a sütőipar bölcsőjét már I. István korában megtaláljuk. Sok érdekes szokás kapcsolódik a kenyér sütéséhez, például az ősi étel-áldozat maradványa volt hazánkban egészen a legutóbbi évtizedeHISTÓRIÁJA kig az elajándékozás: a bizonyos jeles napokon koldusoknak sütött cipó. A kenyérsütés tiltott napjai voltak a kedd, a péntek, főleg az újholdi péntek: ilyenkor a kenyér — már egy 1670-ből származó feljegyzés szerint is — keletien marád, az „asszonynapok” (Kisasszony, Boldogasszony, Luca) kenyere, továbbá a nagypénteken, vasár- és ünnepnapi mise alatt vetett kenyér pedig kővé válik. Az ősi szokások maradványainak a keresztény hitvilág elemeivel való érdekes keveredését láthatjuk a következő rítusokban: a kovászhoz frissen hozzák a vizet, mégpedig szótlanul és háttal mennek a kúthoz; dagasz- táskor nem jó idegennek jelen lenni. Egy korabeli leírás szerint: mielőtt kezüket a tésztába nyomják, istenhez fohászkodnak, dagasztás közben magasra hányják a farukat, dagasztás után tenyerüket domborúra formázva megütögetik a tésztát, aztán keresztet vetnek rá. Bevetéskor az első kenyérbe tesznek egy seprűfűt meggyújtva vagy nyírfacsomót, rácsavart olajos vagy zsíros ronggyal, melyet szintén meggyújtanak, hogy a kemencében világítson, s egy miatyánkot mondanak a purgatórium- ban levő lelkekért. Mikor minden tészta bent van, az asszony két kézzel fogva, combja felé emelgeti ruháját, mondván: „hasadj föl, repedj föl, csúcs kerekedj, lapos domborodj!” A kiszedett kenyereket egymás mellé rakják a földre, azután valamennyit lemossák: a vizet napkeletnek kell kiönteni! Ma már egyszerűbb a kenyérsütés. Órabérben csinálják. A legendák ideje lejárt. .. Azonban a mai ember is szereti és becsüli a jó kenyeret. Egy hódmezővásárhelyi öregember, hajdani kaszás, így vall szülőföldje kenyeréről: „A határ kitűnő fekete földje termette a leg- sikérebb búzát minden időkben. Ennek lisztjéből sült olyan fölhasadt, gálánt kenyér és nyalka cipó, hogy a nem idevalósi vendég nem győzte csodálni, dicsérni és jóízűen enni a feslősbélű vásárhelyi kenyeret.” Sehogyan sem akarta megérteni Mamuska, hogy Laci unokája lakást kapott. Megigazgatta álla alatt a fekete fejkendő csomóját, ilyenkor mindig furcsán nyelt egyet, s továbbra is közömbösen nézett a lányára. Ilonka kér- lelően mosolygott rá: „Na, hát nem is örül neki? Szép, modern lakást kapott a büdös kölyök; istenem, milyen fiatal s az élet tálcán visz eléje mindent.” Mamuska a fejét ingattamásében nem jó lakni — mondta reszelős, öreg hangján. De hát a sajátja — bizonykodott Ilonka. „Akkor miért kapta?” — értetlenkedett az öregasszony. Jaj, hát azt csak úgy szoktuk mondani. Részletre fizeti, havi törlesztésre. Az öreg mama haloványan elmosolyodott, ráncai átrendeződtek, mint különös, beszédes hieroglifák. „Adósságot vett a nyakába? ösme- rem. Mi is úgy kezdtük, mikor nekivágtunk az építésnek. Haj, haj, keserves az is... ” Ilonka megsimogatta az öreg, petyhüdt orcát. Ez egészen más, magyarázta jóságosán, hiszen az államnak fizetik az adósságot, harminc éven keresztül. És Kriszti után 30 ezret el is engednek. Mamuskának ez megint érthetetlen beszéd volt. A dédunoka nevének hallatán azonban fölcsillant bágyadt, törékeny szeme. „Mamuskám, a jövő héten ellátogatunk hozzájuk. Láthatja maga is a kis dédit! Arany csöppség. Tudja, La- ciék már nagyban rendezkednek és 20-án, az ünnepen megtartják, a hogy is mondjam ... szóval a lakás- szentelőt. Ott kell lennie. Laci a lelkemre kötötte: de Mamuskát is hozzátok!” A dédmama mintha megrettent volna. Ugyan — motyogta — nem való vagyok én oda ... Hogy montad, mikor? Szent István napján?... De hát még ruhám sincs, amit magamra vegyek ... — Tétován végigsimította kopott fekete kötényét, pillantása fürkészőn, posztó mamuszáig ereszkedett. „Hogyne volna! Hát a sifónban az ünneplője?” Az öregasszony láthatóan hálás volt, hogy a lánya rábeszéli. Akkor mégis elmenjen, megnézze, hogy él unokája? Nemcsak tisztességből, hanem igazán invitálják? No, a szekrényben valóban ott molyosodik fekete ünneplője. Szegény Mihály temetésén volt rajta utoljára. „Aztán? — faggatózott megélénkülve, s vértelen orcáján izgatott piros folt virított. „Aztán hogy van ez ilyenkor ... mármint az illendőség?” Ezt meg a lánya nem értette. „Micsoda illendőség, anyám?” „Micsoda, micsoda, én tudjam? Hát ami ilyen vizitálásnál lenni szokott.” „Lenni szokott?” — visszhangozta Ilonka. „Semmi. Eljön, és kész.” „De hát valamit vinni... — makacs- kodott az öregasszony —, valami ajándékot.” „Ugyan — nevetett lánya — ugyan mit? Nem kell azoknak semmi, Mamuskám. Mindenük megvan. Én mondom, nem hiányzik a menyem háztartásából semmi. Bútort is most vettek, szőnyegeket, csillárt, íróasztalt, mindent, mindent! El sem tudja képzelni, milyen csinos kis otthonuk van. A második emeleten, erkéllyel, gyönyörű szép kilátással a városra, igazán, na!” Az öreg mama ettől a lelkesedéstől kicsit meg is szeppent. Mert hirtelen arra gondolt, kis nyugdíjából megspórolt pénzén mit is vehet unokájának, ha azoknak annyi drága holmijuk van. Az imént még azon studírozott, hogy tán egy szép, konyhába való hímzett betűs falvédőt, vagy egy üvegezett képet a falra, olyat, amit az ágy fölé is ki lehet akasztani... A piacon van ilyesmi. Most azonban aggodalmasan, töpren- gőn szorongatta bütykös uj- jával vértelen ajkát. „Van elég lábosuk, fazekuk?” — kérdezte. „Van, van — nevetett Ilonka. — Ne is gondoljon rá!” Még visszafordult a gerendás mennyezetű szobács- ka ajtajából: akkor hát ne felejtse, 20-án reggel jövünk, úgy készüljön. Mamuska pedig készülődött. Kiakasztotta fekete selyemruháját a. sifonból, megtisztogatta, majd hozzálátott a vasaláshoz. Emlékei körülötte csellengtek, elhessent- gette, de mint szemtelen legyek, újra meg újra visszaröpültek reá. Egy káprázó napsütéses nyári délelőtt, egy vakítóan fehér templomfal, frissen vasalt hószínű ruha, fekete lakkos csizma, egy nevetés, egy illat... Zeneszó, kurjongatás, forró nyáreste, tánc, forgatag ... Szalmaszagú éjszaka, kutyák ugatása ... Miközben ezek ellebegtek előtte, különös emlékíz csurrant szájában, de aztán nyomtalanul el is illant. Fölnézett,. vasalót tologató bütykös, öreg keze megállt. De hiszen... — motyogott —, akkor hirdették ki magukat a templomban. Azon a meleg, augusztusi délelőttön. Tovább csúszkáltává vasalóját a fekete selyem anyagon. Erről még eszébe jutott két bátyja: Ferkó, aki elesett és Berci, aki tüdőlövéssel jött haza, de ő is meghalt hamarosan. Miattuk vette fel először a feketét. Hogy aztán soha le ne tegye immár. Az ura mindig haragudott, miért jár folyton gyászban. De ha egyszer abban kell járni! Apját, anyját mire meggyászolta, Jóska fiáért kellett újra fel- öltenié. A tüdeje vitte el. Meg a makacs feje. Gyárban dolgozott, pedig szegény Mihály is hányszor kérlelte, nem való neked, fiam. El- senyvedsz ott. Itthon legalább friss levegőn lennél... De hót nem. Nem túrja más földjét, mint az apja, mondta mindig, inkább ... Amikor letelt ez a gyászidő is, jött a másik háború, elvitték a kisebbik fiút, Jancsit. „Miért nem veszed le azt a ronda feketeséget?” Sírt és rázta a fejét. Mintha megérezte volna, mintha tudta' volna, hogy nem szabad levetni. Mert nem szabadott ... Gondosan visszaakasztotta a szekrénybe a kivasalt fekete ruhát. Beesteledett. Az emlékek ilyenkor mindig távolodtak, s egyre messzebbről virítottak. Kislánykorából, most is oly éles minden mozdulat, mintha csak tegnap történt volna. Elalvás előtt még gyermeki réteken csatangolt, mezítláb tapics- kolta a szekérnyom porát, kemence fénye parázslón rá az estéből, s frissen sült kenyér illata hatolt az orrába. Aztán látta magát keményre vasalt fehér ruhácskájában, varkocsos hajába font piros szalaggal, amint anyja mellett lépdel. Mennek, s első sütésű kenyeret visznek. Hová? Egy házba, hófehér oszlopos házba, de nem is ház az, hanem valóságos palota, s ott lakik a gróf úr, Szent István napján ez így szokás... Az álom szétgyűrűzik benne, mint megérintett víztükör... Lánya karon fogta, úgy támogatta, segítette föl a lépcsők rendjén. Mamuska lihegett, szeme szokatlanul csillogott. Mögöttük Bandi, Ilonka férje szuszogott. „Igazán elárulhatná, mi ez a nagy pakk, Mamuska! Megvan legalább öt kiló!” Hagyd, súgta hátra a felesége, láthatod, hogy meglepetésnek szánta anyám. Titkolja. Pedig mondtam neki, hogy ne vegyen semmit, de úgy látszik, nem állta meg. Majd kifizetem neki.” Az öreg mama tekintete révetegen pásztázta a falakat, a szokatlan környezet megilletődötté bénította. Laci harsányan, örömtől sugárzó arccal tessékelte be őket. Mamuska szótlan ámulattal állt meg, s eltűrte, hogy arcon csókolják, aztán, hogy karonfogva tovább vezessék, a küszöbön át, szobába be, szobából ki. Meg-megtorpant, hol a szép mintájú tapétán, hol egy-egy képen, vagy a függönyön akadt meg pillantása. Majd félénken a lába elé nézett, s a parketta ragyogása, a süppedős szőnyeg színes ábrája delejezte meg. Letuszkolták egy öblös, puha fotelba, olyan idegenül, s félénken érezte magát benne, hogy riadtan tekingetett körbe; ám sehol sem látott széket. Mindenütt ezek a plüss monstrumok. Csak mikor Sárika, unokájának felesége, ez a szép, fekete fiatalasszony, karján Krisztivel melléje telepedett, akkor oldódott ki arcán a sok-sok megmerevedett ránc, s kászálódott félénk mosollyá. Reszkető kezébe vette a kalimpáló emberpalántát, s ellágyulva duruzsolt, pusmogott neki. Kínálták közben, a világért sem mert pohárhoz, vagy szendvicshez nyúlni. „Nagyon szép” — suttogta elfogultan, amikor faggatták, hogyan tetszik a lakás. De mindig csak ezt ismételgette, s ilyenkor mintha szíve dobbanása állna meg, úgy megriadt. De amint visszafordult a gyerekhez, már ismét mosolygott, s boldogan gügyögött neki. „Még szét se nézett igazán, Mamuska!” — nógatta lánya és unokájának felesége is. Az öregasszony fekete kendős feje engedelmesen fordult arra, ahová kérték. A televízió, az üvegezett szekrénysor, a könyvek, a dísztárgyak felé, majd Kriszti szobácskájábán az apró, színes gyermekbútorok irányába. Csoszogva bukdácsolt tovább, benézett a konyhába, fürdőszobába. » WC-be, e hagyta magát kikísérni az erkélyre is. „Az ajándék, amit hozott, Mamuska...” — súgta oda neki lánya, hátha megfeledkezett róla. Az öregasszony biccentett, majd kicsoszogott az előszobába. A család jelentőségteljesen, mosolyogva figyelte a kinti papír-- zörgést. „Nem tudom, mi lehet, de nehéz” — súgta az após, kézhát mögött menyének, mire Ilonka sietett hozzátenni: „Nem bírtam lebeszélni róla, ragaszkodott az illendőséghez, mivelhogy vizitál.” Az ajtóban ekkor megjelent az öreganyó. Sápadt arcán derű, s ünnepélyesség. Karján egy damasztterítő, s rájta hatalmas, piros-barnára sült házikenyér. Úgy hozta, olyan szép tartással, s méltósággal, mint valami szentséget. Döbbenten nézték. A dohányzóasztalra helyezte le óvatosan, vigyázó mozdulattal. „Ma hajnalban sütöttem...” Sári a konyhába sietett, s kenyérvágó késsel tért vissza. Laci többször is a Mamuskára vetve föl pillantását, ügyetlenül nyiszálta a hatalmas kenyeret. Aztán sorba megízlelték mindnyájan. Megrendültén harapták a foszlós bélű kenyeret. Mamuska arcára pedig sejtelmes, sokat tudó mosolyt rajzoltak föl az időtlen ráncok .., Csóti László Széktámla a Sárközből, 1716.
