Békés Megyei Népújság, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-17 / 193. szám

1977. augusztus 17., szerda o Kincsünk és gondunk a termálvíz R Pannon-tenger üledéke Hazánk különösen gazdag hévízforrásokban. E fontos geológiai kincsünk jobb kihasználására hosszú távú prog­ram született. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság és az Országos Vízügyi Hivatal fontos népgazdasági fel­adatnak tekinti hévizeink hasznosítását. Az úgynevezett alaphegy­ség, amely ezt a területet borította, s különböző korú mészkő rétegekből állt, le­süllyedt a föld mélyére. Egy geológiailag szabályosnak tekinthető medence keletke­zett, amely összegyűjtötte a vizeket. (Tudott dolog, • hogy több millió évvel ezelőtt a Pannon-tenger hömpölygött a Kárpát-medence terüle­tén.) A medence legmélyebb része a mai Nagy- és Kisal­föld volt. Az évezredek fo­lyamán a tengerbe sok-sok hordalék rakódott le, és ez feltöltötte a medencét a mai szintre. A tenger vize a Vas­kapunál áttörte a Déli-Kár­pátokat és lehúzódott a mé­lyebb területekre. A hévi­zek úgy keletkeztek, hogy az egykori tenger mélyén üledékes kőzetsor, folyóhor­dalék, különböző szemcse­nagyságú homok és kavics telepedett meg és összefüg­gő, nagy hézagtérfogatú geo­lógiai képződményt alkotott. A nagy nyomás és hőmér­séklet hatására ennek a kép­ződménynek alsó része ho­mokkővé alakult, amely nagy mennyiségű vizet tá­rol a pórusokban és a héza­gokban. Ha a felszínről a föld mé­lye felé haladunk, 18—22 méterenként 1 fokkal nő a hőmérséklet. Szeged—Szen­tes térségében 2,5 km mély­ségben már 150—160 fokos is lehet a „talphőmérsék­let” — így hívják a szak­emberek a fúrólyuk legalsó pontját. Az itt talált víz és kő ugyanilyen hőmérsékle­tű. Ez a hőmérték a világon egyedülálló. 200 évig elegendő Hogy mekkorák a vízkész­leteink — erre a kérdésre a mérések alapján adhatunk választ. A műszeres méré­sek szerint, amelyek pontos- sága viszonylag magas (mindössze plusz-mínusz 20 százalék lehet az eltérés), az ország számításba vehető hévízkészlete mintegy 500 milliárd köbméter. Ebből a szabad vízkészlet 300 milli­árd köbméter és az abból ki­termelhető hévízmennyiség a szakértők legóvatosabb becs­lése szerint 50 milliárd köb­méter. A hévíznél nincsen dina­mikus utánpótlás, illetőleg az annyira kicsi, hogy ha egy hévízkút — a nagy bel­ső nyomástól — fel is lövell a magasba, a fellövellést nem a víz, hanem a gáz nyomása okozza. Sok vagy kevés a kiter­melhető hévíz? Erre a kér­désre a szakemberek azt a választ adták: ha a hévizet a jelenlegi technikai színvo­nalon termelik ki, akkor a készlet több mint 200 évre elegendő. Ha a technika fej­lődésével a vízkivételt meg­duplázzák, a készletek akkor is több mint száz évig ele­gendőek. A technikai színvonal kér­dése nem is olyan egyszerű: a hideg vizet ugyanis egy­szerű búvárszivattyúval ki lehet emelni, amelyet Ma­gyarországon is sorozatban gyártanak és egy-egy szi­vattyú ára 40—50 ezer fo­rint. A 70—75 fokos hévíz kiemeléséhez azonban olyan különleges ötvözetekből gyártott szivattyúra van szükség, amelynek hazai gyártása még nem megol­dott és csak nyugati im­portból szerezhetjük be. Egy 'ilyen szivattyú ára 1,5 mil­lió forint. Bermann István (Folytatjuk) Szeptember végére készül el az OTP szeghalmi járási fiókja. A 160 négyzetméteres, tágas, világos helyiségben jelenleg a központi fűtést szerelik Fotó: Martin Gábor Egy régi „milliomosnál” Ha mosolygunk, tíz évvel tovább élünk Azt hiszem a fenti főcím nemcsak üres szóvirág ma­radt Dányi Pál esetében. — Ezt a mondatot adta az apám útravalónak az élethez mondja. Kevés emberrel találkoz­tam eddig, aki viszontagsá­gos és nem könnyű élete el­lenére megtartotta jókedé­lyét, huncut vidámságát. Pe­dig ez az életút elég görön­gyös volt. Dányi Pál 1898-ban szüle­tett. Így tehát akaratlanul végigélte és -harcolta mind­két világháborút, az elsőt gyermekfejjel, a másodikat „gyerekkel”, helyesebben akkor már fiát és feleségét hagyta otthon fájó szívvel. Az első munkakönyvi be­jegyzés: 1916. Aztán jött az első világháború. Mivel 1918- ban átállt a „vörösökhöz”, nehezen kapott munkát a há­ború után. „Nem a kommu­nistáknak tartogatjuk az el­helyezkedési lehetőséget” — küldték el mindenhonnan. Ugorjunk hát térben és időben! 1934. február 8. Nevezetes dátum. Ekkor „jegyezte el” magát a közlekedéssel. A MÁVAUT-hoz vették fel gépkocsivezetőnek. — Hogy a 30-as években milyenek voltak az utazási lehetőségek? Hát... igaz, hogy a jónevű Mercédesz busszal jártam, de ezek az autóbuszok használtak vol­tak. Az utak? Makadám uta­kon jártunk. Ennek ellenére is tudtuk tartani a menetidőt. Hosszú ideig a békéscsaba— debreceni járattal ingáztam. Egészen addig, amíg 1941-ben be nem vonultunk — már­mint én és az autóbusz is. 1944-ben Arad felé irányí­tottak csapatszállításra. Köz­ben kórházba kerültem, Sop­ronba, ahol megoperáltak. Ez idő alatt Békéscsaba felsza­badult, de én nem tudtam visszajutni, így szerencsét­lenségemre Németországba irányítottak. Fogságba kerül­tünk. Egy bajor péknél, il­letve feleségénél dolgoztunk, akinek férje szintén a fron­Játék a műhelyben A statisztika szűkszavú, nem értékel. Tényeket, ada­tokat közöl, most például ar­ról, hogy az esztendő első öt hónapjában — az elmúlt év azonos időszakához képest — ijesztő mértékben emelkedett a halállal végződött üzemi balesetek száma. (Érdemes idézni az adatsort: a bányá­szatban 9,1 százalékkal, a kohászatban és az élelmiszer- iparban 100 százalékkal, az építőiparban majdnem 17 százalékkal, a szállítás- és hírközlésben 13 százalékkal volt több a halálos üzemi baleset,mint tavaly január— május folyamán.) Némi vigasz, hogy ugyan­ebben az időszakban az ál­talános baleseti helyzet vala­melyest javult, annak ellené­re, hogy a bányászat, vala­mint a szállítás és hírközlés ez esetben is rosszabb sta­tisztikai mutatókat könyvel­het el, mint tavaly. A balesetek oka rendkívül sokrétű. Ha egyáltalán kide­ríthetek az igazi, a valósá­gos okok. Sokaknak ugyanis nem érdekük egy-egy baleset körülményeinek pontos fel­derítése, így aztán a balese­ti jegyzőkönyvek gyakran — tisztesség ne essék — hem­zsegnek a tények tudatos el­ferdítésétől. A kárvallott — nemcsak fizikai, de jogi ér­telemben is — legtöbbször a sérült; se szeri, se száma azoknak a lehetőségeknek, amelyek révén viszonylag könnyűszerrel bebizonyítha­tó, hogy a baleset oka a sze­mélyes felelősség volt. Ezzel az ügy rendszerint ad acta kerül, a sérült vagy meggyó­gyul, vagy nem, a lényeg, hogy marad a prémium, és természetesen maradnak azok az áldatlan munkakö­rülmények is, amelyek kö­zött — és amelyek miatt — a baleset bekövetkezett. S e munkakörülményekről szólva nemcsak az elavult, öreg, balesetveszélyes gépek­kel felszerelt, agyonzsúfolt munkahelyekre kell gondol­nunk, nemcsak az áttekint­hetetlen összevisszaságban „talicskázott” és szétdobált anyagokra, szerelvényekre, félkésztermékekre, mert a legkorszerűbb munkahelye­ken is bekövetkezhetnek sú­lyos balesetek. Például ak­kor, ha a csodálatosan kor­szerű munkahelyen órákon, vagy napokon át nincs el­végezni való munka, s ez esetben mit tesznek a mun­kások, főleg a fiatalabbak? Szórakoznak, hogy ne mond­jam játszadoznak — veszé­lyesen, sokszor életveszélye­sen. Jól emlékszem arra a hír­adásra, amely beszámolt egy i józan ésszel csak nehezen fölfogható balesetről: a mű­helyben napok óta lógatták a lábukat a munkások, míg­nem az egyiküknek eszébe jutott, hogy benzinben ki­mossa a munkaruháját. A nem mindennapi jelenetet ál­talános heccelődés kísérte, hogy a hecc nagyobb legyen, merő tréfálkozásból égő gyu­fát hajítottak a benzines edény mellé. A következmé­nyeket nem részletezem... Egy másik munkahelyen U- szögeket lődöztek azzal a kezdetleges, gyerekkorunk­ból jól ismert gumicsúzlival egymásra addig, amíg ez a „kis játék” az egyik fiatal­ember fél szemébe nem ke­rült. A harmadik baleset — ifjú targoncavezetők eszeve­szett targoncaversenye — is­mét csak a kényszerű mun­kaszünet óráiban történt. Lehetne indulatosan azon meditálni, hogy vajon nor­málisnak, épeszűnek tartha- tók-e az ilyen emberek? Akik égő gyufát dobnak a benzinnel telt lavór felé, akik versenypályaként keze­lik a gyári utakat és Fitti- paldit játszanak a teherszál­lító targoncákkal, vagy akik szögekkel csúzliznak? Ugyan­így lehetne azonban azon is meditálni — és gyanítom, ezt már kevesebben teszik —, hogy ugyan miféle mun­kahely az, ahol ilyesmiket le­het csinálni. Nem „stikában”, nem észrevétlenül, hanem mások, az érettebbek, netán a művezető, vagy a csoport- vezető szeme láttára, tudtá­val és hallgatólagos bele­egyezésével. A munkahelyen, munka­időben idétlen játékokkal szórakozók felelőssége sem­mivel sem menthető. Ha e játszadozások balesettel vég­ződnek, akkor ezt a felelős­séget villámgyorsan és egy­értelműen meg is állapítják, a szankciókat pedig ennek megfelelően szabják meg. Mindennek ott a nyoma a baleseti jegyzőkönyvekben, rosszabb esetben a rendőrsé­gi vizsgálatok eredményeit rögzítő papírokon. Egyetlen esetre sem emlékezem, ami­kor ezek a vizsgálatok kissé mélyebbre is ástak volna, amikor arra is kíváncsiak lettek volna a vizsgálódók, hogy ki miatt kínlódott a fél műhely már órák óta ha­lálos unalomban; másképpen fogalmazva: az emberi fele­lőtlenségen és ostobaságon kívül, végül is mi idézte elő a gyakran tragikusan végző­dő munkahelyi játszadozást. A valóságos okok felderítésé­hez ez is hozzátartozna és — ki tudja — a megbízhatóbb helyzetelemzés esetleg hasz­nosítható következtetésekkel is együtt járna. Vértes Csaba Fotó: Béla Ottó ton volt, ő négy gyereket ne­velt, így elkelt a segítség. 1946. január 29-én végre hazakerültünk — és irány a főváros, ahol az újjáépítés­ben segítettünk. Roncsko­csikból üzemképes autókat igyekeztünk összehozni. Ismét megkaptam a debre­ceni járatot, összekerültünk a régi kollegákkal. Jól meg­fértünk egymással. Sokat vicceltünk, nevettünk, igye­keztünk elviselhetővé tenni az akkor még nehéz életün­ket. De a szolgálatot becsü­lettel elláttuk. Apám taná­csát soha sem felejtettem: ha mosolygunk, tíz évvel tovább élünk. 1953-ban sztahanovista let­tem. Aztán sorban kaptam a kitüntetéseket. 1955-ben ket­tői is: Kiváló Dolgozó és a Közlekedés Kiváló Dolgozója lettem. 1956-ban a Munka Érdemrend és 1959-ben a Ma­gyar Népköztársaság Élne. Tanácsának titkárságától a „Tanácsköztársasági Emlék­érmet”, amit Dobi István elvtárs személyesen adott át. Sajnos 1955-ben megbete­gedtem. Annyi mindent fede­zett fel rajtam az orvos, hogy megtapogattam magam: ezek után élek én még? A 23 év alatt, amit a vállalatnál töltöttem, soha egy nap tá pénzen sem voltam. Az or­vos eltanácsolt a vezetéstől. Így aztán egymillió kilométer balesetmentes vezetés után, 1956-ban nyugdíjba mentem. Tehát 21 éve élvezem az „öregséget.” Azt hiszem én vagyok a vállalat legrégibb élő nyugdíjasa. Élvezem a nyugodt pihenést. Bár a nyugdíjam lehetne több. Akik most vonultak nyug­állományba, azok kétszer annyit kapnak mint én. Nem panaszként, csak megjegy­zésként mondom ezt... Jó) élünk. A fiamékkal lakunk, neveltük az unokát, aki már III.-os gimnazista. Van időm arra, hogy felüljek a kismo­torra és „kiszaladjak” a Kö­rösre halászni. Ez szórakoz­tat és pihentet. Csak így le­gyen még ötven évig — bú­csúzik vidáman Dányi Pál. Kívánjuk szívből, hogy így legyen! Béla Vali JEGYZET Harmadik műszak Több mint kettőszázan dolgoznak a Csepel Autó­gyár 4-es számú gyáregysé­gének dévaványai telepén. Éves tervük 33 millió forint árbevétel. A második ne­gyedévben csak ezer mun­kaóra „külön bevetésével” tudták előirányzatukat telje­síteni. Más szóval túlóráz­tatással. Akadályozta a mun­kájukat a több alkalommal végrehajtott, központilag irá­nyított munkaátcsoportosí­tás, valamint az, hogy a fo­lyamatos termelés néha-né­ha egy „banánhéjon” csú­szik el. Ezért örvendetes, hogy a július 1-gyel hatály­ba lépett műszakpótlékról szóló kormányrendelet ösz­tönző hatásaként, de nem utolsósorban a helyi mun­kaszervezés és termelési agi­táció eredményeképpen már augusztus hónapban sikerült bevezetniük a harmadik műszakot a daraboló mű­helyben. A harmadik műszak beve­zetése és általában a mű­szakpótlékok kifizetése már az első hetekben is érezhe­tően növelte a munka ter­melékenységét. A dolgozók között jó a hangulat, a ke­resetek jelentősen növeked­tek. A műszakpótlékkal együtt sokan érik el az öt­ezer forintos havi bért. En­nek eredője pedig végső fo­kon egy egyszerű közgazda- sági tétel érvényesülésének igazsága. Azé, hogy megfe­lelő üzemi termelésszerve­zéssel, az állóeszközök, gé­pek és berendezések mind nagyobb fokú kihasználásá­val nő a munka termelé­kenysége. A műszakpótlékról intéz­kedő kormányrendelet meg­valósult, a délutáni és éj­szakai műszakban folyama­tosan részt vevő dolgozók keresete tetemesen nőtt. Ám a rendelet ösztönzése arra, hogy ahol csak lehet, való­sítsák meg az éjszakai mű­szakokat a gépek jobb ki­használása, a termelékeny­ség további fokozása érde­kében, még nagyon is a kez­detén van. Ezért örvendete­sek az olyan példák, mint a dévaványai, noha kis üzem esetéről van szó. Igaz, a har­madik műszak megvalósítá­sát sok helyütt különféle problémák, s nem utolsósor­ban a jelentkező munkaerő- hiány is nehezítik. Ám a bel­ső munkaerő-átcsoportosítá­sok, amelyek szükségességét a pártalapszervezet politikai munkája értet meg a dolgo­zókkal, úgy, hogy ne romol­jon a munkahelyi légkör, s a jobb munkaszervezés ré­vén, ahogyan ezt Dévavá- nyán tették, ezek a nehéz­ségek is áthidalhatók. —a —ő »♦♦♦♦♦♦♦♦< Megkezdődött Gyulán az autóbusz-pályaudvar mellett sza­nált házak bontása. Főleg szocialista brigádok — társadalmi munkában — vállalták az építkezéshez szükséges terület elő­készítését. A szabók szövetkezete és a Tisza-menti Regioná­lis Vízgazdálkodási Társulat dolgozói kezdték meg először a munkát. Fotó: Béla Ottó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom