Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-28 / 176. szám

1977. július 28., csütörtök Eszperantista mozgalom Orosházán Dalban, táncban a napfény országáról Fotó: Béla Ottó A 32 ezer lakosú városban az 1890-es években az agrár- szocialista mozgalom orszá­gos jelentőségűvé növekedett. 1891. május elsején a mozga­lom résztvevői a Munkáskor épületére kitűzték zászlaju­kat. A hatóság válaszképpen a vezetőket, köztük Szántó Kovács Jánost letartóztatta. Az önkény ellen hatalmas tiltakozás bontakozott ki. A tüntetőkre a kivezényelt csendőrség és katonaság tü­zet nyitott. Az emlékezetes naptól a viharsarki Orosháza a föl­desúri és tőkés Magyaror­szág urai előtt méginkább vörös posztóvá vált. A for­radalmi mozgalmat minden módon igyekeztek elfojtani. Ez mutatkozott meg az 1918 •—19-es polgári demokratikus forradalom hónapjaiban. Kü­lönösen kegyetlenül üldözték Orosházán a Tanácsköztár­saság leverése után azokat, akik bármilyen módon is a munkások és parasztok ha­talmát szervezték. A forradalmi munkásmoz­galom minden üldözés ellené­re Orosházán sohasem szü­netelt. Keresték a legális szervezkedés lehetőségeit is. E megfontolással írták 1925- ben a főszolgabírónak azt a beadványt, amelyben azt kérték, hogy a Magyar Mun­kás Eszperantó Egyesületnek helyi csoportját megalakít­hassák. Igen ám, de a ható­Emberségből: jeles Egy sajnálatos szervezési hiba teremtett olyan helyze­tet, hogy emberségből „vizs­gáztatni” kényszerültünk csa­bai lányokat, asszonyokat. Az elmúlt pénteken éjsza­kai szállás nélkül maradt Békéscsabán harminchat ki­ránduló, vaskúti (bajai járá­si) KISZ-fiatal. Illetve: ma­radt volna, ha... Ha a KISZ-iskola egyik ve­zetője, a Kulich Gy.-fiúdiák- otthon gondnoknője, a Csa­ba Szálló portéísnője nem tanúsít maximális jóindula­tot, segítőkészséget e kezdet­ben képtelennek tűnő gond érdemi megoldásában. Őszintén írom: csak néz­tünk egymásra, csodáltuk le­leményüket, részletenként is köszöngettük kísérleteiket, amint szinte az egész várost beavatták a soha nem látott bácskai fiatalok égető gond­jába, keresték a tetőt fejük fölé. Egyik sem mondta: nem tartozik rám, nem az én asz­talom, nem tehetek semmit, lejárt a munkaidőm; helyette valamennyi biztatott: mo­sollyal, szóval — valahogy megoldjuk, ha tudunk segí­tünk, más is ezt tenné a he­lyünkben. .. S mert akartak, mert EM­BEREK voltak, mert kitágult felelősségük felső határa — vacsora előtt már valameny- nyien megfelelő szálláshelyet tudtak magukénak, sőt már tíz fővel többet is el tud­tunk volna helyezni. Nem volt rendkívüli világnap, semminemű „hálaígéret” nem serkentette őket — Már­tit, Katit, Rozikát, Magdit, akiken keresztül ’ mértük, mérjük a csabaiakat, akik besegítettek abba, hogy há­romnapos kőrútunk élmény- anyagban gazdagabb legyen. Általuk lett jobb ízű a csa­bai étel, gyógyítóbb a gyulai víz — s jó tapasztalatokban gazdagabb egy országjárás­vezető. A csoport nevében is kö­szöni mindezt — Szakács Gyula, a bajai IBUSZ kísérője. Ságoknak is hamar feltűnt, hogy a magyarországi eszpe­rantista mozgalomban sok a munkás és a szegényparaszt. Az eszperantista csoportok szervezésében majdnem min­denütt megtalálhatók a kommunista értelmiségiek, a tanácsköztársasági tevékeny­ségért megbüntetettek, a bör­tönökből és internálótáborok­ból kiszabadultak. A kom­munista és az eszperantista mozgalom közötti kapcsolata húszas évek lebukásaiban is megmutatkozott A körülmények úgy ala­kultak, hogy csupán az le­hetett a kérdés, milyen indo­kokkal utasíthatják el a vi­harsarki város dolgozóinak 1925-ben megfogalmazott fo­lyamodványát A vármegyei főjegyző első­nek arra hivatkozott, hogy „a Magyar Munkás Eszperantó Egyesület orosházi csoportja nem szolgálna közérdeket. Ezért az eszperantista cso­port megalakulását nem en­gedélyezem.” A főjegyző nem határozta meg, hogy mit ért közérdek alatt. Bizonyos, hogy Horthy ellenforradalmi rendszerének hivatalnokai azt tartották, hogy a dolgozók bármilyen művelődése politikai látásra is tanít, ami pedig számukra veszélyeket tartalmaz. Lehet­séges, hogy az eszperantó nyelvről mit sem tudtak, csupán arról kaptak jelen­tést, hogy a szóban forgó A battonyai 1. számú Ál­talános Iskola nyári csend­jét július 22, 23 és 24-én szorgos társadalmi munká­sok vidám munkazaja vál­totta fel. Megindult a beton­keverő. Gyomra hamar meg­telt sóderral, cementtel, víz­zel. Az összeállt nyers be­tont hordozó tárcára rakva izmos kezek ragadták meg és könnyedén vitték a ki­ürült tannermekbe. Ott mesteremberek vették keze­lésbe. Egyenletesen, szépen simára húzták. Közben a mennyezetről is elvándorol­tak a régi elavult villany­égők, s helyükbe modern, háromcsöves világítótestek kerültek a budapesti szocia­lista tmk-s vendégbrigád szorgos munkája révén. Nagyszerű társadalmi ösz- szefogásnak voltunk tanúi e napokban. A különböző munkahelyen dolgozók egy­séges akarattal, szívvel és lé­lekkel tettek bizonyságot ar­ról, hogy a szocialista élet­formát nem csak vállalják, hanem cselekszik is. A Nagy Októberi Szocialista Forra­egyesületben kommunisták is tevékenykednek. „A helyi csoport veze­tőségében — folytatódik az elutasítás — olyan személyek szerepelnének, akik politikai meggyőző­dése kifogásolható, már­pedig közismert, hogy a különböző szervezetek helyi csoportot csak ak­kor alakíthatnak, ha an­nak tagságát áthatja a hazafiúság. Nemzetbiz­tonságunk ügye arra is int, hogy a 77891/1914 BM rendelet alapján a kérelmet ne vegyem tu­domásul. Gyula, 1925. október 20. dr. Komolcsy vármegyei főjegyző.” A törvényességnek még a látszatát sem tartotta tiszte­letben a vármegyei főjegyző, hiszen a fellebbezésnek még a formális lehetőségét sem adta meg. Azok az orosháziak, akik 1891-ben a csendőrök és ka­tonák fegyvereitől sem riad­tak meg, 1925-ben a Magyar Munkás Eszperantó Egyesü­let helyi csoportja megalakí­tásának az elutasításától sem változtak meg. Családi há­zakban, távoli tanyákon, il­legálisan tanulták az eszpe­rantó nyelvet és közben erő­sítették, fejlesztették szocia­lista forradalmi mozgalmu­kat. dalom 60. évfordulójának tiszteletére tett felajánlások egyik gyakorlati megvalósu­lása volt e munka. A 85 éves, megöregedett iskola hat tantermében az olajos padlót korszerű burkolat váltja fel a társadalom se­gítsége révén. Köszönet ezért elsősorban a nagyközségi párt és tanács végrehajtó bizottságának, akik erkölcsi és anyagi tá­mogatást nyújtottak. Az is­kolát patronáló Május 1. Termelőszövetkezet szocialis­ta építő brigádjának, az ÁTEV, a MOM szocialista brigádjainak, a budapesti brigádnak, a munkásőrség, az önkéntes tűzoltó testület, az SZM tagjainak, a nép­frontaktíváknak, azoknak a pedagógusoknak, tanulóknak akik részt vettek e társa­dalmi akcióban. Ügy érez­zük, ezek a napok felejthe­tetlen élményt jelentettek mindannyiunk számára, és adtak maradandó alkotást a felnövekvő nemzedéknek. Engi Illés A távoli Üzbég SZSZK-ból, Taskentből érkezett hozzánk az ottani textilkombinát dol­gozóiból alakult amatőr nép­táncegyüttes és zenekara, hogy elhozzák hazánkba nemzetük ősi dalait, táncait. Eddig már sok országban fel­léptek, de Magyarországon először jártak. Megyénkbe a Szakszervezetek Békés me­gyei Tanácsa meghívására érkeztek. Bemutatták műso­rukat a szegedi VI. nemzet­közi szakszervezeti néptánc­fesztiválon, sikert arattak Makón, majd Orosházán és utolsó vendégszereplésükre kedden Gyulán, az Erkel Művelődési Központ színpa­dán került sor. Az előadás előtt idegesen topogott a színpad mögött Margarita Akilova, az együt­tes koreográfusa, mert az est fő attrakcióját bemutató dob­művészük beteg lett, és az egyik szólótáncos lába úgy feldagadt, hogy egész nap csak mezítláb tudott járni. De pontosan 8 órakor fel­Badár Erzsébet 88. „Agg keze reszketett, írni már alig tudott, de még min­dig korongolt és még mindig rajzolta az írókával és a drótbelű ceruzával új díszeit, virágait és álmait...” Cso­da-e, ha az egykor messze- földön híres mezőtúri faze­kasmester, Badár Balázs le­ánya, a ma 88 éves Badár Erzsébet azzal fogad múze­umnak is beillő műhelyében, hogy „előbb tudtam rajzolni, mint írni? Azóta is minden nap dolgozom, úgy, hogy egyszer édesapám, aki akkor túl volt már a nyolcvanon, meglátott és azt mondta: add már ide lányom azt a koron­got nekem is, kedvet kap­tam tőled! Es azután egész héten át korongolt...” Ezzel a jóízű, szép szen­vedéllyé lett munkával, mí­ves szorgalommal születtek immár évszázados folytonos­sággal a Badár-műhely ki­rakatba illő termékei, a szig­nált butellák, tálak, a híres koronás és lopóvázák, a tal­pas zsiráfkancsók, s a külön­böző készletek. A család egyik legkedvesebben foga­dott vendége Móricz Zsig- mond volt, az ő aláírását is megörökíti a vendégkönyv­nek használt cserépdarab. Róla nevezte el azt a készle­tet, amellyel terítettek, ami­kor vendégül látták. Móricz két riportban is megemléke­zik mezőtúri látogatásairól, s az utóbbiban (Céhláda, 1940) így ír: „Mezőtúrnak az folt nézőtér elé hófehér ru­hában, zöld hímzett szara- fánban, hosszú copfos fejü­kön, tyubetyejkával kilib­bentek a táncoló lányok. Mozdulataikban a gyapot­szedés ősi rítusai elevened­tek meg, de mikor táncuk végén, a szép, gyapotból szőtt kelmékkel újra megjelentek, a szövőlányok saját munká­juk, mai életük szimbólumát tartották kezeikben. A kö­zönségnek nem hagytak sok időt a tapsra. Az együttes egyik szólótáncosnője csodá­latos táncban varázsolta elénk a szőlőszüret hangula­tát. A legnagyobb közönségsi­kert az ősi üzbég „bubin”, a dobok nagymestere aratta, aki különleges hangzást, va­dul felgyorsuló, majd lassú­vá szelídülő ritmust csalt ki hangszereiből boszorkányos mutatványokkal tűzdelt dob­szólójában. A felcsattanó taps őt se ünnepelhette so­káig. Középre pattant egy legény, aki egy hatalmas tállal jár­születésnapján ezredéves kiállítás óta leg­nagyobb népszerűsítője volt Badár Balázs fazekasmester. Már az maga gondolkodóba ejt, hogy olyan hosszú időn át, több mint negyven éven keresztül változatlanul új, s népszerű tudott lenni egy együgyű kisiparos neve. Oká­nak kell lenni. Tizenöt éve föl is kerestem, s mikor ez­zel a hosszú, sovány, aggó- dóan kedélyes, sáros kezű, s tiszta gondolkodású ember­rel beszélgettem, folyton az volt az érzésem, hogy költő­vel beszélek, ö maga már nagyobb hatást tett rám, mint a művészete... Engem nem a művészettörténeti eredmények érdekeltek, ha­nem az ember. Hogy vergő­dik, küzd és diadalmaskodik az ember a helyzetén, a gát­ló körülményeken. A szavait hallgattam és mérlegeltem. Egy korai Veres Péter volt, sokkal kevesebb tanulság­gal, de ugyanaz a viaskodó, s rögtön abszolút tiszta kife­jezés.” Az ötödik lány, Erzsi, a legkisebb, a legkedvesebb 1889. július 29-én született Apja tanítványa, és Magyar- országon a nők között első­nek nyeri el a „Mester” cí­met. Míg az öreg Badár ösz- szes egyeteme két elemi volt — ahogy maga mondogatta, Erzsi már középiskolát járt De legtöbbet otthon tanult, s kezdettől fogva tudatosan vállalta apja örökét és meg­ta a tálastáncot, a ljagant. Hol a karján, hol a hátán, hol a fején sétáltatta, miköz­ben alaposan járta a „gugo- lós” táncot Bemutattak tréfás, modem koreográfiájú lánytáncot, aminek egy bólogatós jele­neténél „beugrottak” a né­zők és vastapsban törtek ki. Szakkurov Tankir az „Asha- badi hegyitáncban” a szi­laj, nehéz sorstól keménnyé edzett üzbég’ hegyilakók büszke táncával aratott mél­tán nagy sikert. Az est végén a nézők ne­hezen akartak búcsúzni. Az együttes vezetője meghatot- tan vette át a város ajándé­kát, a gyulai várat ábrázoló szép szőttest Homola Csabá- nétól, az SZMT munkatársá­tól, és megköszönte a megye, a város baráti gondoskodá­sát, a közönség lelkes tapsát Indulniuk kellett. Előttük volt még 4 és fél ezer kilo­méter. B. Sajti Emese annyi remekbe mívelve fej­lesztette tovább a mezőtúri cserepes művészetet Rá is érvényes az az apjáról szóló anekdota, miszerint még ta­nuló korában úgy büszkélke­dett vele a mestere, hogy fo­gadást kötött öt pint borba: tanítványa olyan szép edényt csinál, mint ő maga. A munka: rárakásos kulacs. A mester elvesztette a foga­dást, a fiatal Badár Balázs munkája „nem olyan, de szebb” lett! Badár Erzsébet, a túri korsósok nestora, nagy örege évtizedeken át irányt szabott a népi ihletésű kerá­miának. Mezőtúri lakóháza ma valóságos kegyhely és idegenforgalmi látványosság. Jelképesen már régóta mú­zeum is, sőt közelesen való­jában azzá válik, mert az alapításának 600. évforduló­jára készülő város tanácsa — talán észrevétlenül is a móriczi követelésnek: Faze­kasmúzeumot Mezőtúrnak! téve eleget — megvásárolta a Badár-házat a műhellyel együtt Méltánylandó, bölcs dolog ez. De úgy legyen, ahogy Móricz írta, hogy a „múze­um igazán csak alkalom a meglátásra, az új kezdések­re, az életrendezésre.” Ami­hez a Badár-műhely, munka és művészet mindig is meg­hitt otthona nyújt példát, s a szépnek pedig érvényes formát. Pálréti Ágoston 1 A kis kiváncsiak Fotó: Veress Erzsi Lányai Sándor Battonyai összefogás gördült a függöny, s a zsu­Korongolni jó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom