Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-10 / 161. szám

A magyar képzőművészet utolsó száz évében komoly szerepet töltöttek és tölte­nek be a művésztelepek. Elég itt Nagybánya, Szolnok, Kecskemét, Szentendre és Vásárhely nevére utalni. Hódmezővásárhely kiterjedt tanyavilággal rendelkező mezővárosként érte el a századfordulót: gazdasági­társadalmi adottságai, föld­szintes vályogházai, széles, földes utcái nem kedveztek a képző- és iparművészet kialakulásának, virágzásá­nak. Élt azonban a népmű­vészet, melyben külön hang­Kurucz D. István: Kútnál súlyt kapott a kerámiaha­gyomány, mely legszéleseb­ben a XIX. sz. közepén bon­takozott ki a majd ezer fa­zekas keze nyomán. Zöld és barna mázas edényeik tömör formája, egyszerű növényi, madár és hal díszítése jól egészítette ki festett bútora­ik komoly színvilágát. Há­rom színű gyapjú fonallal hímzett párnavégeik gránát­almás, napraforgós, tulipá­nos mintái gazdagították a szoba összképét. Az első virágkor váratla­nul és robbanásszerűen kö­vetkezett be a XX. század elején. Ez mindenekelőtt a város szülötte, Tornyai Já­nos festőművész Párizs utá­ni visszatelepülésének és te­vékenységének nyomán lét­rejött művésztelepnek volt köszönhető. E szellemi pezs­gésre Ady Endre is felfi­gyelt s 1910-ben szenvedé­lyesen megvédte a várost a „paraszt Párizs” kifejezés gúnyos, ironikus hangsúlyá­tól. Itt valóban a mezőváro­si fejlődés kedvezőtlen adottságai mellett bontako­zott ki a művészet, amely Tornyai János mellett Endre Bélát, Pásztor Jánost, Kallós Edét, Rudnay Gyulát kötöt­te e korban a városhoz. Mindannyiukat jellemezte a tájszeretet és a nép, minde­nekelőtt a parasztság sorsá­val való törődés. Tornyai és társai nemcsak festettek, hanem igen nagy részt vállaltak a város tár­sadalmi és kulturális köz­életében is. A magyar mű­velődés- és ipartörténet egyedülálló vállalkozásaként a népi kerámia nemes for­makincsének megmentésére üzemet, a mai Majolikagyár ősét alapították meg 1911- ben. Az ő nevükhöz fűző­dik a múzeum létesítése is, de szervezői voltak a művé­szeti és irodalmi társaság­nak, szerkesztettek folyóira­tot, írtak napilapokba és nem átallották tanyai olva­sókörben előadást tartani kultúráról, művészetről. Minden bizonnyal ez a szé­les körű társadalmi, közéleti munkálkodás is hozzájárult a művészek és az itt lakók között kialakult, mai napig is sugárzóan meleg, közvet­len, baráti légkörhöz. A vásárhelyi művészet második virágkora a felsza­badulás után tíz évvel — kezdeti erőgyűjtések után — bontakozott ki a maga tel­jességében. Hozzájárultak ehhez az intézmények, a két művésztelep, a múzeum, a Képzőművészeti Főiskola nyári időszakos művésztele­pei és a mindezt egybefogó — először 1954-ben megnyi­tott — vásárhelyi őszi tár­lat. A megújulásnak termé­szetesen voltak emberi épí­tőkövei is — mint Kurucz D. István, Kamotsay István —, .akik elkerültek ugyan a vá­rosból, de gyökereikkel el- téphetetlenül kötődtek szü­lőföldjükhöz, munkásságuk­ban 4és tenniakarásukban egyaránt. Szólnunk kell Ga- lyasi Miklósról is, akinek at­moszférateremtő képessége, segítőkészsége, bon-mot-jai, reális tervei és légvárai egy­ként vonzották a Vásárhely- lyel ismerkedő fiatal művé­szeket. Jól egészítette ki a munkamegosztásban őt Al- mási Gyula a maga követ­kezetes szervezésével, anyagi alapokat teremtő „aprómun­kájával”. Ez a kedvező lég­kör, mely inkább jelentette a jó szót, mint a kielégítő anyagiakat — és a kínálkozó feladat indította arra a mai derékhad legjelentősebb ak­kori fiatal alkotóit — Né­meth, Szalay, Kajári, Samu, Fejér, Hézső, Végvári, Fe­kete —, hogy az 50-es évek végén állandó jelleggel tele­pedjenek le, illetve térjenek vissza ebbe a városba. Az őszi tárlat az évek során mű­hellyé szervezte a művész­telepre évenként visszatérő alkotók népes táborát. A leghűségesebbek — köztük a sajnos már elhunyt Novot­ny Emil mellett —, Szurcsik, Vecsési, 'Somos, Nagy Sán­dor, Ligeti, Patay, Magos, Csizmadia, Rékássy, Agotha, V. Bazsonyi, Tárhonyi neve kívánkozik ide. Szólnunk kell még Szabó Ivánról és Csohány Kálmánról, akik művészi jelenlétük mellett szervezői közreműködéssel segítették a fennmaradást, a továbblépést. / . i ­Az eltelt negyedszázad iga­zolta a kezdeményezőket. Ma már egyértelműen érzékel­hetők a vásárhelyi műhely — számos művészettörténész szerint a vásárhelyi iskola — jellemzői. Mindenekelőtt a hagyománytisztelet. Azt vallják műveik útján, hogy van a magyar rriűvészettör- ténetben olyan előzmény, melyet folytatni lehet művé­szi magatartásban és etiká­ban. Ezt a forrást és kiindu­lópontot számukra az alföl­di realisták, Tornyai, Kosz- ta és Nagy István jelentik. Kötődésük a nagy elődökhöz nem stiláris, hanem maga­tartásbeli. Változatlanul őr­zik a táj és az ember irán­ti szeretetüket. Észreveszik azonban, hogy ez a táj, a térés-tágas alföldi róna, a még mindig meglevő kis ta­nyákkal, ugyanúgy, mint az itt élő emberek, változik is: nagyüzemi épületek jelennek meg és az itt dolgozó ember egyre inkább megtalálja he­lyét az új közösségben. Nem mentek el közömbösen a for­radalmi változás mellett, együtt élték át a parasztság­gal a mezőgazdaság szocia­lista átszervezését, mely nemcsak a termelést, hanem az emberi tudatot is átala­kította. Észrevették és meg­jelenítették az új születésé­nek emberi drámáját. Erre kötelezte őket társadalmi fe­lelősségtudatuk, közösségér­zetük. Mai legérdekesebb feladatuk a változott ember és természet, ember és mun­ka viszonylatok új képi-jel- képi megfogalmazása. Az itt élő ember múltja iránti tisz­teletükből fakad, hogy me­rítenek a népművészetből, annak egyszerűségéből, tisz­taságából, tömörségéből. Kapcsolódnak a nagy elő­dökhöz a realista látás- és megjelenítési módban is. Nem másolják, hanem átír­ják, újjáteremtik a valósá­got. Ez az újjáteremtés alkotói egyéniségük, vérmérsékletük, életérzésük szerint hol drá­mai erővel, dinamizmussal, expresszivitással, hol lírai, gyöngéd részletgazdag meg­oldásban, tolmácsolásban je­lenik meg. A művészet és társadalom kapcsolata Hódmezővásárhe­lyen jó. Érvényes ez a meg­állapítás elsősorban a mű­vek és a befogadók viszo­nyára, melyet az őszi tárlat látogatóinak tizenöt—húszez­res száma is bizonyít. (Per­sze azért itt is meg kellett vívni a csatát — sikerrel — olyan kiváló realista alko­tás elfogadtatásáért, mint Somogyi Józsefnek a város főterén álló Szántó Kovács­szobra. De ide sorolható a művészek együtt gondolko­dása, az alkotóknak a közös­ség gondjaiba való beava­tása, továbbá az alkotói fel­tételeknek olyan megnyilvá­nulásai is, mint a tizenhat állami-városi forrásból épí­tett műtermes lakás, a Tor- nyai-plakett és -díj, a mun­kajutalmak, a megbízások, a művészek társadalmi tisztsé­gei, munkás-művész találko­zók, üzemi kiállítások. A mai magyar képzőművé­szetet a sokszólamúság jel­lemzi. Ebben sajátos hangját híven őrző, de hegemóniára sohasem törekvő szólam a vásárhelyi műhelyé. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy nél­küle szegényebb, egyhan­gúbb lenne napjaink magyar művészete. Bölcsődal kis ébresztésére Gerle röpül át dallal a légen: — Hopszasza, néger, nap süt az égen! Nincsen az ágyban senki se régen! Vadkacsa, kígyó, krokodil ébren. Még a bogár sem álmos a réten. Kakaó, kókusz, korom a kékben, hopszasza, néger, nap süt az égen! Férfi jön és nő, testszínük ében, szél fut a széllel, nap süt az égen. Nyűgnek az álom nincs ma e népen, senki sem alszik messzi vidéken. Most, amikor elolvastam újra a viszontagságos életű — gyári munkás, mázoló, klinikai szolga, sofőr és si­keres grafikusművész — né­met írónak ezt a könyvét, azokra gondoltam, akik elő­ször olvassák. És akik ez­után veszik kézbe az előb­biek ajánlására, mert az ilyen könyvek úgy járnak körbe, hogy egymásnak mondjuk: ezt olvasd el. És azokat is a rendszeres olva­sók táborába csalja, akik eddig kevés időt szántak rá. A történet a német össze­omlás utáni időkben — 1946—47-ben — játszódik Würzburgban. Feldúlt or­szág, éhezés, szenvedés, a fasiszták okozta testi és lel­ki nyomorúság. De nem mindenkinek. Jócskán van­nak, akik átmentettek vala­mit — többet vagy keveseb­bet — a múltból. És már fel­ütötte fejét az üzérkedés, a mások szegénységét, szüksé­gét kihasználó feketepiac. Az amerikai megszálló ható­ság gyönge és tehetetlen. négerek Arad az utca mind feketében. Kakaó, kókusz, korom a kékben, hopszasza, néger, nap süt az égen. Szilva, szurokszín, fekete népem, kelj fel, a nap már izzik az égen. Fürdesd meg arcod lángja hevében. Tűzre uraddal! Dobd bele, égjen! Nincsen az ágyban senki se régen... Kakaó, kókusz, korom a kékben, hopszasza, néger, nap süt az égen! Ekkor tizenkét kis kamasz­gyerek — maguk is éhesek, rongyosak — próbál igazsá­got szolgáltatni. Ahogy tud. Kabátot, cipőt, ruhát vesz­nek el azoktól, ^kiknek több van és becsempészik a leg- ínségesebbekhez. Felnőtt szemmel ez közönséges lo­pás, különösen annak tartják a szenvedő alanyok, hiába hagynak a gyerekek maguk után nyugtát. Mindenről és aláírva: Jézus tanítványai. Az ajándékozás is az apos­tolok nevében történik. Mi­kor aztán a felelősségre vo­nást elkerült háborús bűnös feketéző raktárát is kirá­molják, megírják a katonai hatóságnak, hogy ezt az igazság nevében teszik. Ek­kor még nem sejtik kicsodák, de később a levélírót felfe­dezik, s az egyetlen kisfiú helyett tizenkettő jelenik meg. A könyv nemcsak a „tit­kos társaság” regénye. Egy egész városé, ahol együtt él­nek a náci uralomtól sújtot­tak, azokkal, akik mindezt okozták. S akik a vereségbe nem nyugodtak bele, hanem újra szervezkednek és újabb áldozatokat szednek. A ré­giek közül való a tragikus sorsú fiatal zsidólány, Ruth, aki egy varsói' német kato­nai bordélyból vánszorog haza, s a hosszú évek borzal­mait cipeli és még sokáig nem tud szabadulni tőle. A történet harmadik szála Jo­hanna élete, szerelme, ő akkor hal meg, amikor boldog lehetne: gyermeke születésekor. Leonhard Frank szigorú őszinteséggel írja le a múlt bűneinek továbbgyűrűzését és mély humanitással a pusztuláson . diadalmaskodó jóságot, emberséget: az új élet reményét. S mindezt a jó irodalom eszközeivel. Vass Márta Dömötör János Tana László: Nyár kaszabolt a szél és szikrázott a por az ifjúság féllábon vérzett és letérdepelt nyitott szeméhez köveket hengerítgettek az esti csillagok s összekulcsolta kezeit a fűszagú halál de nem halt meg csak magába fordult az idő ■ ­a 1977. július 10„ vasárnap-unaui-fiTci KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Vásárhelyi műhely 75 éve született Nicolas Guillén 1902. július 10-én született Nicolas Guillén ' Lenin-békedí- jas kubai költő. Szabadságszerető családban született, nagy­apja és apja egyaránt részt vett a spanyol gyarmatosítók elleni harcban, apja az 1917-es felkelésben esett el. Guillén is egyre tudatosabban bekapcsolódott a politikai küzdelmek­be, az amerikai új gyarmatosítók elleni harcba. Tudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban. Guillén a kubai nemzeti költészet egyik legnagyobb, világ­szerte ismert alkotója. Verseiben szerves egységbe forr az európai (spanyol) költészet hagyománya és az élő néger népdal ritmusa: „mélyebben akartam megmerülni a néger szó forrásaiban, nemcsak tartalmilag, hanem formailag is; a kubai nemzeti jelleget akartam kifejezni a költői képal­kotás eszközeivel, beoltani a régi spanyol románcba a szón (kubai néptánc) melódiáját, melyeket a nép Kuba utcáin énekel” — írja önvallomásában. Költészete — Latin-Ameri- kában hagyományt teremtő módon — magas művészi szintre emeli az afro-kubai népköltészetet. (Gáspár Endre fordítása) Könyvjelző Leonhard Frank: Jézus tanítványai

Next

/
Oldalképek
Tartalom