Békés Megyei Népújság, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-05 / 131. szám
1977. június 5„ vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Koszta Rozália: Kárpátalja Anyus meghalt. Nyolcvanesztendős volt. Már évtizede várta a család nap mint nap, hogy egyszer csak jön a távirat. Hiszen agyér-el- meszesedéséből és sok-sok aggkori nyavalyájából csak ez lehetett az egyetlen gyógyulás. De tíz éven keresztül elcsoszogott még szegény öregasszony. Rossz természetét mindig elnézték. Fia, lánya, unokái csak sóhajtoztak: mi is megöregszünk. Nem tűrt meg maga körül senkit. Előbb a lányát, majd a fiát is kilakoltatta a házból, s a kétszobás, század eleji építményben sokat csöndben morzsolgatta be- függönyözött napjait. Tíz esztendőn át. Hetente kicsoszogott a temetőbe férje sírjához. Néha azt mondta a szomszédasszonyának: „Elmegyek apushoz.” Egyszer- kétszer rosszul lett, a temen tőcsősz vitte haza. Fia és lánya hetente látogatta: „Elviszünk, anyus, nálunk laksz majd.” Van nekem házam — felelte önérzetesen és véreres, tört fényű szemével reszketeg pillantást vetett az egyre jobban öregedő falakra. — Nem szorulok rátok. Karcsi volt az öccs, Mária az'idősebb, a nővér. Évtizeden át vergődtek, mi legyen anyussal ? Melyikőjük tudja magához venni, mert mindkettőjüket makacs következetességgel elutasította mindig. Volt idő, amikor ápolónőket fogadtak melléje közös költségen, félévenként elmarta sorra mindet anyus. Csoszogott, motozott, magában motyogott; lánykorát élte, emlékei visszakísértettek a monarch *ából. Sokat emlegette a gróf urat, a nyugdíját pedig buzgón el- dugdosta, hol a cukros pik- niszbe, ócska kávédarálóba, máskor imakönyv sárga lapjai közé; sohasem találta meg később. „Ellopták” — panaszolta a szomszédasz- szonyának, a látogatóba jött Karcsit vagy Máriát nyösztette: Adják vissza! Visszaadták. Legalábbis úgy tettek. Egy-két százast ráncosöreg markába csúsztattak, vegyél rajta anyus csokoládét, narancsot, amit kívánsz. Ilyenkor megkönnyebbült. Örökösen hordott fekete kötényébe rejtette. Kisvártatva felcsillant vérerekkel márványozott szeme, s elővonta a százast: van pénzem! — mondta büszkén, rejtelmesen. — Nesze, odaadom. Tudom, hogy mindig kell, nekem meg... Ugyan mire költők én? Valóban, mire is költötte? Háromnaponként vett kenyeret Frissen nem evett belőle, hosszú évtizedeken át ösztönébe ivódott a nyomoróság, s a múlt kegyetlen törvénye: a friss kenyér gyorsabban fogy. Betartotta most is ezt a parancsolatot. Teát főzött, az utóbbi időben inkább cukros víz volt, amit ivott. Néha tejet vett, nagynéha főzelékfélét kotyvasztott, a sparheltbe csut- kaizikkel tüzelt, noha a kamrába meghozatta a szenet, a fát, de az pénzbe került, a csutka pedig megterem a földben. „Ezt már nem lehet tovább nézni!” — fakadt sírva egyszer Mária ottjártakor. Éjszakán keresztül kérlelte anyust, rimán- kodott és bizonykodott, jöjjön, költözzön hozzájuk. Kap egy szobát, elviszik az öreg bútorokat is, még a komor, rongyos szélű függönyöket, s a családi képeket is a falról. Nem, nem és nem. Anyus makacsul ragaszkodott a házhoz: nem hagyhatja itt. Végül összevesztek. Sírtak mindketten. Karcsinak egyszer aztán sikerült elcsalnia anyust látogatóba. Gondolták, hátha ottragad. Három napig sikerült tartóztatni. A harmadik napon már csomagolt. Várja a ház. Mi lesz a házzal, ha ő ilyen sokáig távol van? A kényelmet, a szép bútorokat, fiának tágas otthonát talán íöl sem* fedezte, nemhogy megszerette volna. Idegen volt számára a csillár, a perzsaszőnyeg, csillogó szekrénysor; nem is létezett, álomnak vette, a való élete otthon várta, a vakolatát hullató falak közt, a stafí- rungba kapott fél évszázados sifonjai, ágyai, kreden- cei közelében. Az egyik télen ágynak esett. A nővérkének, aki kijárt hozzá injekciókat adni, sírva panaszolta, mennyire egyedül van. És hogy nem éri meg már a tavaszt. De jobb is lesz apus mellett... Míg beteg volt, Ilonka, Karcsi felesége és Mária felváltva naponta látogatták. Anyus szemlátomást javult, a könyörgéssel, veszekedéssel beléje kényszerített erőlevesek, sültek, gyümölcsök kicsit kipöndítették, arca meggömbölyödött-piroso- dott, jókedvű, derűs, ezüsthajú öreg anyókává gyógyult. Talán most — gondolták gyerekei —, most rááll, hozzájuk költözik. Nem költözött, őrizte a falakat, fürkészte a támadt repedéseket, elfüggönyözte újra az ablakokat és esténként szipogva, érthetetlenné könnyezett szavakkal apushoz beszélt. Gyakran ruhástul dőlt ágyba egy-egy ilyen gyónás után. A falak korha- doztak, a cserepeket itt-ott legéppuskázta egy-egy vihar szélrohama, s a beázott mennyezetről ócska lavórba csöpögött a víz. „Nem engedem — porolt lányával, fiával —, ne merészeljetek a házhoz nyúlni!” Semmi közötök hozzá. Ezt apussal építettük ! Megszenvedtünk érte, megkoplaltuk, ti csak be- leszülettetek a készbe!” Amikor ezt kiabálta erőtlen hangján bizonyára régmúlt esztendők nyomorúságát érezte felsajogni, az évtizedes konok vergődést, hogy a félig tégla-, félig vályogfalak kinőjenek a földből. Az évtizedes adósságot, a pénzzé tett karikagyűrűt, a duzzadó kamatot és a burjánzó nincset. Itt akart, s végül itt is halt meg, a ház öreg falait őrizvén. A befüggönyözött ablakok tompa tekintete előtt, a nehéz, komor bútorok között. „El kell adni — mondta Mária a temetés után. — Mielőtt még összedőlne.” Karcsi dünnyögve hozzátette: „Igen..., de csak bontásra veszik már meg.” Koszta Rozália: Gesztenyevirágok Biztató Versek a könyvhétre megjelent Békési antológiából Hegyes/ János Nem vagyok én Nem vagyok én harcok kedvelője, Szeretem a békés, tiszta hangot! Az igazság elszánt keresője Lettem, azért vettem fel a harcot. Látom azt, mi másnak láthatatlan, Halálos csendben is hallom a zajt, Mely könnyekben sajog kimondhatatlan, És túlkiált minden harci ricsajt. Derült napfényben is látok árnyat, S látok fénysugárt a sötét éjben: Gondolataimnak ez ad szárnyat, És erőt a viharban, a szélben. S bár nem vagyok harcok kedvelője, Üthet sors vagy rossz ember tenyere: Én kitérni nem tudok előle, — Felel rá toliam — a költő fegyvere. Sass Ervin Ellenpontok kiáltozva ki hívta meg a szorongást erre az előadásra s ültette az első sorba hogy ránk bámuljon és összetörje a nehezen visszafoglalt félénk félmosolyt ki küldött szabad tarolást engedélyező belépőket a gyárakba ahol a lelkiismeretünket szőjük ki engedte meg hogy a gépek fogaskerekei közé csempéssze a gonoszság homokszemeit hogy elveszítsük egymást miként a lefegyverzett katonák szétdobált gönceik közt önmagukat és ki nyitott ajtót a torkunk előszobáiba ahonnan kopogtatás nélkül rohanhat szét az erek falain az idegek láncolatában a verejtékező pórusokig ki fogadta virágcsokorral és tűzoltózenekarral a címzetes gyújtogatót és vezette el a legveszélyesebb pontokra ahol kifürkészhető a támadás főiránya ellenünk ki keseríti meg végre a szorongás hadműveleteit a bizalom szárnyaló rakétáival és ki jön közénk emberek hogy sokan legyünk akik a tekintetek titkaiban felfedezzük az emberség molekuláit és megtervezzük egy új anyag szerkezetét évezredek ismeretlen szép gyümölcseit Varsa Zoltán Orosházi nyár Homlokom bezúzva Nap-kaviccsal — bodza-vér, bodza-tajték remeg. Zöld habot túrnak a fák is az égre, teremtő tüzek ideje ez. Hatalmas nyaram hömpölyög köröttem. Pipacsok halálán szöcske-hím zokog. Cikázik fölötte üvegtestű angyal. Rozsda-verítékben bádog-Krisztusok feszülnek hallgatag fegyelemmel, míg csordákban csatangol a hőség. Eltévedt, haldokló fuvallat borzongatja a, búzatábla bőrét. Egy kisfiú —* kezében bodza-karddal — száguld a porban, a füstölgő hamun. Tanyák vitéze! — Törékeny s halhatatlan! Hatalmas nyaramra egyetlen tanúm! Tamási István ANYUS
