Békés Megyei Népújság, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-05 / 288. szám
bennünket és egyre esak tuszkolt a konyhába, hogy a. csűr tájékára még ne is nézzünk. Az elnök azonban nem esett a fejelágyára, egyenest odatartott és meglátta benne a keshedt lovat, a még soványabb tehénke mellett. — Miért hozta ide, Vendel?! — fogta kérdőre az egyik lábáról a másikra álló Vadgyast. Az csak hüm- mögött és valami olyasfélét morgott: Örök bújócska Rózsa Endre Ne keress engem a múltban; nem éltem — el sose múltam. Ne keress engem a mában; nincs-lepke lapul e bábban. Ne keress majd a jövőben; keress egy fonák-időben, egy soha-valóra-váltban, egy soha-el-nem jövőben! — Dobj komám, vagy állíts! — Ne hergeld Bálint, vén már az a hajlongás- hoz... ' — Vén az öregapád! — Akkor meg rusnya. A tagbaszakadt Vadgyas Vendel lódított egyet Ferkén. — Erigy, te gyerek a végibe, oszt rakd a bábukat. Forintot kapsz egy Vnenetért. — Ho-hó! Annyiért én is strázsálok! Hallod-e Fadgyas? Pendelyes koromban fillért adtak a gazdakörben ... — Efféléket oda be se engedtek. — Engem igen. Apám tanyás volt. Két ökrös. Ott állíthattam bizony. De az se volt különb a mi pályánknál! A brigádtagok e szóra kissé kidüllesztették a mellüket. Annyi tuti, hogy a récsei tanyaközpont őslakói igen-igen büszkék voltak mívűkre. Való ugyan, hogy a bábukat innen-onnan organizálták, még lopott figura is volt közöttük, ám így lett figurás az egész. Kinek a gondolata volt, már nem tudni. Talán egyszerre mindőnké. -.Egyik esős délután jött a Kanyó- ék tanyáján, ahol vagy hatan összegyűltek snapszlizni, egy kicsit iszogatni abból a jófajta szilvapálinkából, ami az útmenti fákról termett. Már napok óta esett, a kutya se tévedt a földre, inkább bent lustálkodott. Jól jött ez az égi áldás a sok száraz hét után. Az eke szinte szikrázott már a szántásba, úgy porzott utána a szikkadt barázda, mint mikor a lökhaj- tásos után marad a kon- denzcsík. Az tette be a kaput, hogy az amúgy is rongyos, kiszolgált kártyát az asszony véletlenül (?) lelökte az asztal melletti moslékosvödörbé és jól lakott vele a hízó. Vendel eleinte bosszankodott, megszidta az asszonyt, kisietett a vályúhoz, hátha még meg lehet menteni belőle valamit, aztán úgy mesélte a többieknek: az a rusnya dög zöld húszat böffögött már, mire odaértem. A király még kiállt a pofájából. — Untam is már a snapszlit — árulta el magát Bálint, merthogy a többiek mindig rájöttek a csalásra. — Mást is lehetne ilyenkor csinálni... — Csak hagyd! Az asz- szony is fúrt ezt dohogja ... — Jól' mondja ez a hamis-kártyás — ötlött fel a többiekben. Akkora csűröd van Vendel, hogy bele lehetne terelni a szövetkezet juhnyáját. Üresen áll évek óta... — Na és, ha üresen? Tán vegyem vissza a közösből, a kocsit, meg a szerszámokat? — Rossebbet. Hanem mondjuk egy tekeszint ki lehetne belőle fumikázni.,. — Tekeszint? Ringlispil nem kéne? Még hogy tekeszint ... — kóstolgatta a szót Vendel, de már a többiek is. — Azt ám! Az udvar jó nagy, meg egyenes is. Csinálhatnánk jó fainlos pályát. — Honnan? Miből? — A járművesek segítenének, meg magunktól. A rádió is folyton-folyvást arra biztat: csináld magad, amit tudsz __ — Én mondom, meg vagytok ti kergülve . . . Még hogy tekepályát... Hamarosan egy akarattá vált a fura ötlet, aztán mind szívósabban munkált bennük a tenniakarás is a közös pályáért. Széles Berci figurákat hozott, igaz csak hármat, de Tóth Mihály valahonnan hozzá szerezte a többit. Mondják: a hat kilométerre fekvő község vendéglőjében akkor hetekig nem tudtak tekézni. A járművesek is fellelkesültek Vadgyasék szándékán és olyan lecsorgót fabrikáltak, hogy a községben se volt jobb. A brigád esténként a Vadgyas-tanyán összejött, Alkotók Csorba Győző Írjon verset a körtefa a szőlölevelek a pirosló csipkebogyó a ködös reggelek egyszóval a lángeszű ősz aztán a tél tavasz a nyár a szintén szintén lángeszű vagy az évszaktalan kövek a csillagok a háztetők a fodros-tündoklö vizek ezek a nagy-nagy alkotok és én is azzal hogy vagyok hogy élek s hogy mások közölt s hogy még hancúrozik szemem a lányok mellén és farán... planérozott, lerögzítette a futópályát és hamarosan készen lett az egész! A környék mind a harminc tanyájából idesereglettek az avatásra. Széket, lócát hoztak magukkal, ami aztán ott is maradt, pálinka nieg akadt bőven, összeállt a tekecsapat. Észrevétlenül vedlettek át klubbá. Széles Bertalan egyik délután kocsival állt meg a Vadgyas-tanyában. Vendel a központban volt, nem tudott a látogatásáról. Azaz nem is látogatás volt ez az út, hanem munkafuvar. Mire megállt a kocsi a régi, ajtó nélküli cvűr előtt, már közelgett a tanyához Bálint is, meg Tóth András. Szekercét, szögeket, zsanérokat hoztak és együtt segítették lerakni azt a két hatalmas ajtót, ami a kocsin volt. Az asszony csak szörnyülködött munkájuk láttán, azért magában örült, hogy milyen gyorsan újjá- varázsolódik a roskatag épület, aminek a bontását már százszor is elhatározták. Vendel meg pláne meglepődött s harsányan mondta: — Na asszony, már kiírhatjuk az ajtóra: TEKEKLUB ... Egy hosszú asztal is került a csűrbe, meg két Viharlámpa, merthogy a villanybevezetésre még nem állt össze a közös pénz. Pe- dik már azt is pedzették az egyre sűrűbben idejárok, akikből, több- qsapat is- alakult és egyrpással versengve dobálták a golyókat szombat délutánonként, vasárnap, meg olykor hétköznapokon is, ha úgy hozta az időjárás. Valóságos tekeközponttá vált a Vadgyas- tanya. A szomszédok, míg sorukra vártak, a világ dolgainak megtárgyalásával, meg a közös ügyeivel csapták agyon az időt. Lassan- lassan astán úgy alakult, hogy a beszélgetések váltak a fő összejöveteli céllá és a teke csak amolyan „üssük agyon az időt” tevékenységgé lett. Valaki még újságot is hozott egyszer, azt hangosan felolvasta, egyik írás a háztájik fejlesztésének ügyében közölt rendeletet, „Hát ehhez mit szólnak?”. Volt mit hozzáfűzni, mert a szövetkezetben eddig rossz szemmel nézték, aki túl sokat foglalkozott a háztájijával. „Most majd abbahagyják”. Azt írja az újság, a szövetkezetnek egyenest segíteni keli a kistermelést... Vendelnek eszébe jutott egy régi-régi eset. Bazsa- Jyintva bökte meg Bálintot. — Emlékszel-e? Ebbe a csűrbe az elnökkel éppen te voltál egyszer kopóskodni: a lovam miatt. Akkoriban, mikor betereltek minket a csoportba. Én is beadtam a lovat, mi mást tehettem volna... — Várj, majd én mondom — nevetett Bálint. — Az úgy volt, hogy a közös istálló reggelre majdnem mindig üresen maradt, alig kapargált benne egy-két igavonó. Mondja az elnök: Hallod-e Bálint, ennek elejét kell venni. Gyere velem a tanyákra. Eljutottunk Vendelekhez is, aki nem valami jó szívvel fogadott--- JLOI.C VUUiUIl az istállóba... Itthon meg... úgy fázott egyedül a tehén. Gondoltam csak melegebb lesz, ha visszahozom a lovat... — Na, most majd hozhatsz ide teheneket is' A szóra elakadt mindenki lélegzete. Ide a csűrbe?! Helyettük? Akkor mi lesz a klubbal?! Tisztára bolond ez a Bálint, hogy ilyenre biztat. Már éppen odafordult valaki nagy mérgesen Bálinthoz, mikor nyílt az ajtó, s széles mosollyal megállt a küszöbön Tóth András. Egy pillanatig várt a beszéddel, de mindenki látta, valami fontosat akar mondani. — A faluból késtem. Nagy újságot hoztam, emberek! — kezdte, míg becsukta maga után az ajtót. — Jövő szombat délután hozzák el az asszonyokat is. Nagy ember jön hozzánk vendégségbe. Egy csillagász Előadást tart majd a csillagok járásáról, meg az űrhajókról... — Éljen Téth András! — kiáltottak volna legszívesebben mindannyian, hogy az; új hírt hozó elhessegette előbbi kínos gondolataikat. De egyetértve csöndben csak ennyit szóltak: — Az jó lesz, nagyon jó... Molnár Antal Kiállításról kiállításra Molnár Antal festőművész kamaratárlata Halk szavú, meditáló, ígéretes tehetségű művész munkáiból rendezett kamaratárlatot tekinthet meg az igényes művekhez szokott látogató a Kulich Gyula Ifjúsági és Űttörőház Tízek Klubjában. Molnár Antal mellőzi a kor divatos hatásait, az üres formákat, az öncélúságot. Munkássága a nagy klasszikus realisták hagyománytiszteletére épül. Azo- kéra. akik rangot és iskolát teremtettek a piktúrában: Koszta, Endre Béla, Rudnay és Tornyai János. A felgyorsult ritmusú, örökösen változó életből az állandót keresi és figyelemfelkető módon szólaltatja meg. Felkészültsége, művészi elhivatottsága biztosítéka a jó műveknek. Egyértelműen tisztán fogalmazott tárgyait, figuráit érdekes, többszörös térnyitásba helyezi. A valós, bontott tér mögött ott vibrál a nem látható, de mégis tudott tér valósága. Mintegy programul választja a tér és idő problémáját. A művek belső rendje visszafogott színekbe feszíti a téglát. Fehérek, barnák, okkerek,' kékek variációs rendszerében mindig központi helyen jelenik meg az ember. Még akkor is, ha csak környezetünket ábrázolja.' Ezt példázzák: A kapuban. Várandós, Tokaji táj, Pincelejáró, Szövőszék című munkái. Molnár Antal festőművész mostan bemutatott képei biztosítékai egy igényesebb, bátrabb kibontakozású festői program megvalósításának. Ez elsősorban tőle függ, amit joggal vár tőle a szakma és a közönség. Figyeljük a folytatást! Takács Győző Molnár Antal Tokaji templomkert TEKEKLUB Varga Dezső novellája
