Békés Megyei Népújság, 1976. május (31. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-30 / 127. szám

V #• sa9*es9eas98*sssaBs«as9BaBaBea*a«ssaB'**vB! 9999*9*9999« Of fiú — hét tizenhárom év A régi csoportkép Nem valamiféle számtani mű. veletröl van szó, csupán egy fényképről. És azokról, akik ak­kor a lencse elé kerültek. Kacag rajta az egész csoport. Ki tudja min nevettek akkor. De, hogy nálunk boldog, vidám, egészsé­ges gyermekek élnek, az leolvas- ható a képről. Megjelent 1963 május 2f-'ín lapunk első olda­lán. Mi történt azóta, hol élnek az akkori békéscsabai gyerekek, ho­gyan alakult sorsuk? Az idei gyermeknap ürügyén felkerestük őket. Nem minden­kit, mert mint kiderült, van, aki egyetemre, főiskolára jár. Vár­szegi Kati például Debrecenben, a Pedagógiai Főiskola népműve­lési szakén első éves. A pályán követte édesanyja példáját. Dob- rai Attila most 17 éves, a Ke­mény Gábor Gimnázium és Szakközépiskola hallgatója. A gépjármű-villamossági szakma tetszett meg és most éppen gya­korlaton van, azért nem talál­juk otthon. Hogy mennyire megnyúltak ezek a gyerekek! A kis ducikból magas, vékony emberke lett. Ezt a találkozásainkkor tapasz­taljuk. Pribojszki Klárával már sze­rencsénk van. Otthon tanul. — Jé, milyen duci voltam ak­kor! — Kiált fel a csoportkép láttán. — A gyerekek közül Vi­szont már senkire sem emlék­szem. Pedig nagyon szerettem óvodába járni. Hogy akkor mi akartam lenni nem tudom, csak arra emlékszem, boltost mindig szívesen játszottam. Mire készü- lük? Elvégzem a gimnáziumot — harmadikos vagyok —, aztán brigádban is jói érzem magam.” Június 15-én vizsgázik, megkap­ja a szakmunkás-bizonyítványt. Hrabovszkiéknál előkerül a féltve őrzött újságkép. A nagy­mama találta meg valahol hir­telen. Ágnes pedig csak nézi, mosolyog, majd terveiről be­szél. — Érettségire készülők. Mér óvodás koromban tanárnő sze­rettem volna lenni, úgy érzem, és remélem, hogy ez sikerül. Je­lentkeztem a Szegedi Tanárkép­ző Főiskola testnevelés—földrajz szakára. Kárpáti Mariannt is otthon ta­láljuk, pedig 6 már dolgozó nő, a Volán 8-as számú Vállalat sta­tisztikai adatgyűjtője. De most tanul, készül a vizsgákra. A Ró- j zsa Ferenc Gimnázium III-os le- ; velező hallgatója. Mutatjuk a képet. — Ez tényleg én vagyok. — bök az egyik nevető kislányra. — De a többiekre már alig em­lékszem, 13 év hosszú idő. De mégis! Ez volt a barátnőm. — Aztán sorra eszébe jutnak a ré­Hrabovszki Ágnes, (3-as jel) gi ismerősök, sorolja a nevüket. __ Hogy mi szerettem volna ak­kor lenni? Elsősorban mosónő, mert a pancsolást imádtam. Az­tán gyermekorvos, majd zongo­raművész. Most? Ez már végle­ges: szeretnék leérettségizni és a közlekedési pályán tanulni, mér­nöki, vagy más diplomát sze­A z elképzelések tehát idővel j valósággá válnak, mint ahogy a : fiatalok sorsa is bizonyítja. A j mi szocialista társadalmunkban * ez természetes. Kasnyik Judit ■ Pribojszki Klára (A csoport­képen l-cs jel) Bagyinka Pál, (2-cs jel) irány a miskolci Nehézipari Mű­szaki Egyetem. Kedvenc tantár­gyam a fizika. Gépészmérnök akarok lenni. Bagyinka Pált a Békéscsabai Vasipari Szövetkezet hatalmas szerelőcsarnokában találjuk. Harmadéves lakgtostanuló. Né­mi önérzettel a hangjában mond­ja: már nem a tanműhelyben va­gyok. A brigádban dolgozom. — Először ugyanis ott kerestük. Igazi férfiszakmát választott, S hogy miért, arra egyszerű a Vá­lasza: „Szeretek hegeszteni. Itt is maradok, nem vágyom más­hová, szeretem a munkát, s a Kárpáti Mariann (4-es .jel) Fotó: Kocziszky László « Qsvát Erzsébet: Zenés ébresztő ’Rigókórus fenn a fán nektek énekel talán? Gyermeknapra zengenek 'ünnepi karéneket? Ébresztő ez, hajnali. Vidám hangjuk hallani mindenfelől, minden fáról. nyirfaágról, nyárfaágról. Ébredjetek, ébredjetek! Várnak már a játszóterek, V idámparkban autók, Állatkertben mackók, sürgönydróton fecskék frakkban, erdőben gom bák kalapban. Vár a pitypang bóbitája. ‘Repítsétek messzi tájra! Kiskati, Imi, meg a többiek — A cancurák-babám szere­tem a legjobban, Katinak is odaadom — fogad a gyerekszo­ba ajtajában a négyesztendős, szénfekete szemű legény, Hava­si Imike. Ö a családban a má­sodik férfi apukája mellett, mert a többiek, anyu és Kiskati nők. — Nálunk nemcsak szóban van egyenjogúság, hanem lét­számban és a tennivalókban is — meséli Katalin, a barátnőm. Nem is tudom hány éve már, hogy osztálytársak voltunk, az­óta egymásról híreket hallot­tunk csupán. A véletlen ismét szomszédokká tett bennünket. Ma már Havasiné lett Kulcsár Ka­tiból, két kis csöppség mamáia, matematika—kémia szakos ta­nárnő. — Katikám, boldog vagy? — Nem kell magyaráznom az érzéseimet, ha a gyerekeimre fié- zel. A fiam 4 éves, a kislányom 9 hónapos. Hat éve végeztem Szegeden a főiskolán, éppen fe- léinyi ideig tanítottam, a többit a gyerekekkel töltöttem itthon. Most elsősorban anya vagyok, minden más előtt a gyerekeim a legfontosabbak. A pedagógus- pálya szépségét akkor érzem maid igazán, ha megint elmé­lyültebben dolgozhatok, de soha egyetlen pillanatig sem érez­tem, hogy rosszul választottam hivatást. Azt kérded, hogy tu­dom a családom és hivatásom gondját teljes szívvel, egyfor­mán megoldani? Valahol le kell csípni egy kis időt, türel­met, energiát, hol az egyik, hol a másik feladat számára. Ha büszkén vallom, matematika sza­kos tanár vagyok, sokan meg­döbbennek: hogy lehet szeretni ilyen száraz anyagot, kínlódni a gyerekek buksijával, amíg a szá­mítások beleférnek? Örülök az oktatási reformnak, játékosan fogjuk tanítani a matematikát. Sohasem gyerekjáték gyerekeket tanítani. Jó lenne, ha kisgyer­meküket otthon gondozó peda­gógusnők időnként továbbképzé­sen újíthatnák fel ismereteiket, mert egy-két-három év után ne­héz a beilleszkedés az iskolai munkába. Beszélgetésünk közben elgon­dolkozva hajtogatja a vakító fe­hér pelenkákat, határozottan, pontosan a szélén illesztve össze a négyzet lapjait. Kisfia állan­dóan kérdez-kotyog. ő türelmes, halk szóval válaszol, leteszi az összehajtott ruhacsomót, Katika kezét kell lefognia, mert boldo­gan lapátolja kicsi mancsával a ragyogó parkettára a cserepes virágok földjét. — Sohasem lehet a picikkel együtt töltött éveket pótolni... Még legalább 30 évig taníthatok, de a kislányom első lépéseit én akarom segíteni, az első szóra nekem kell tanítanom. Amikor itt, Békéscsabán, a Lencsési úton felépül a bölcsőde, újra tanítani megyek. Szeptembertől várnak Békésen. Jólesik, hogy számíta­nak rám, segítséget ígérnek az órák elosztásánál, a szakkörve­zetésnél. Állandóan olvasom a pedagógus szakfolyóiratokat, nem szeretnék lemaradni a kar- társaimtól. Ez a szórakozásom és a tévénézés. Időnként egv-egy regény. Most olvastam a Kale­valát, csodálatos! A férjemmel együtt újra tanuljuk a didakti­kát. ö is pedagógus, a jövő szak­munkásainak oktatója. Ha ki­csit nagyobbak lesznek a gye­rekek, levelezőn szeretnék ta­nulni az egyetemen. Kicsit félek a jövő évtől, de nagyon hiányzik az iskola levegője, a padban'ülő apróságok. Hogy még mit sze­retnék? Először Is tanítani és ta­nulni, azután kertes házat ren­geteg gyümölcsfával, ahol a gye­rekek ugrálhatnának, talán au­tót, hogy négyen utazhassunk az országban. Egy kicsivel több pénzt, akkor minden lemezt és könyvet megvennék, ami kedves számomra. — Anyu, én csíkhagymét ké­rek kolbásszal vacsorára — lel­kendezik Imike, meglátva a kamrából kikandikáló újhagyma szárát. — Katika is ermi szeret­ne már. Olyan jó, hogy anyuka az éhes gyomor és a kiváncsi fe­jecske kívánságait mindig telje­síteni tudja. Bede Zsoku BÉKÉS MÉBYfí: ‘ntmjSAC. Í976. MÁJUS 3«. V

Next

/
Oldalképek
Tartalom