Békés Megyei Népújság, 1976. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-11 / 9. szám
KÖRÖSTÄJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Aktuális műhelytéma a tudományok köréből A LATIN NYELVBŐL jövevényként átvett diszciplína szó tágabb értelemben fegyelmezettséget, szőkébb értelmű fordításban tudományágat jelent Az utóbbi értelemben szerepelt a fogalom a Magyar Történelmi Társulat múlt év decemberi országos vándorgyűlésén. Az országos gyűlés napirendjének témája „A történelem, mint disciplina és mint iskolai Studium” volt. A történész- tanácskozás után részt vettem egy kandidátusi disz- szertáció vitáján, ahol is az egyik országos ásatásokat és restaurálásokat vezető régész témája felett nagy szenvedéllyel csaptak össze az álláspontok. A két esemény együttesen erősíti az érzést, hogy a tudományos berkekben zajló belső mozgás, véle- ményátorientálódás meg szembekerülés a vitáktól, összecsapásoktól távol élő olvasóközönség figyelmére számíthat. A történész-vándorgyűlés főreferátuma arra a kérdésre igyekezett választ ad. ni, hogy van-e létjogosultsága az iskolai oktatásban a történelem tantárgynak, avagy az az ismeretanyag, amelyet továbbít a felnövekvő generációnak, oldódjék fel a többi tantárgyak összességében. A disszertációvita forró pillanataiban a kérdés így hangzott: A restaurálás vagy ásatás menetében, az eredmények publikálásában kié legyen a vezető szerep, a társadalomtudomány vagy a műszaki tudományok képviselőé-e? Tehát megkérdőjeleződtek megszokott jelenségek és gyakorlatok ! Az első esetben a. társadalomtudományok egyik ága kényszerül a visszakérdezésre: Hogyan lehetne növelni a nevelés hatékonyságát, ha megszűnne a történelemtanítás?! Az utóbbi esetben a társadalomtudományok egésze került szembe a műszaki tudományokkal, képviselőik nézetkülönbsége miatt. (Holott állami törvény írja elő, hogy az adott helyzetben a primátus a régészt illeti.) A felvetődött, előtérbe került kérdések hátterében részben a tudományok fejlődése, részben a konkrétan adott szocialista társadalom fejlődésének igénye áll, a szembekerült feleket ezek a faktorok mozgatják. Közismerten egy ellentmondás feloldása szorítja egyre inkább a ma emberét, egy nyomasztó helyzetből igyekszik kitörni, nevezetesen, hogy az összemberi- ség tudása, ismeretének mennyisége gyorsulva nő, közben az egyes ember egyre kevesebbet tud az össz- emberi ismerethalmazból, ezért legalább néhány területen (s ez egyre szűkülő ösvény) igyekezne az egyes biztonságot teremteni magának a speciális ismeretek tökéletesítésével. A specializálódottak pedig könnyebben össze-ösz- srakoccanhatnak a szintén speciafizálódókkal. Áttételesen úgy állunk itt, mint a gépkocsivezető a terelő- és záróvonal nélküli párhuzamos közlekedésben. Közben a szocialista társadalom fejlődésének pedig az az érdeke, hogy a specializálódó egyes és a specializálódó közösségek ne a befele menekülés, az elkülönülés (differenciálódás) egyetlen célját tűzzék ki, ne ezt a tendenciát védelmezzék, hanem a szaktudás ismeretkörének továbbfejlesztése, elraktározása közben a különböző szakági ismeretek hasznosítására is törekedjenek, azaz a differenciálódás az integrálódásra is törekvés szemlélete jegyében törjön utat. A tudományok egymásra utaltságának elismerése, a természet- és társadalom- tudományos kutatási eredmények felhasználása nélkül csak nagy erő- és idő- veszteséggel oldhatók meg a tudományos-technikai forradalom, illetve a társadalomfejlődés adta feladatok. EZEKBEN A HÁTTÉR- ÖSSZEFÜGGÉSEKBEN keresi a történelemtudomány helyét a többi tudományok, elsősorban a társadalomtudományok között. A múlt század második fele óta számos ágazat hasadt ki a történelemtudományból, nyert önállóságot, vált diszciplínává (gazdaságtörténet, hadtörténet, munkásmozgalom-történet, régészet, művészettörténet, közlekedéstörténet stb.). Közben a történettudomány segédtudományai (irodalomtörténet, szociológia, néprajz, stb.) a maguk külön sínéin futva olykor már csak távoli rokonként tekingettek amoda. Még problematikusabbá vált az együttműködés a társadalomtudományok köréhez nem tartozó tudományágakkal. Az egymástól elkülönülten alkotó társadalomtudományi ágazatok mindeni- kének közös vizsgálódási területe a történetiség, ez a tudományok központi magva, ezen állva adhatnak jó választ a számukra feltett kérdésekre. Minden ágazat érdekelt a kölcsönös alárendeltségben, ez közös fejlődésük záloga, csakis egymást segítve oldhatják meg a történetiség rendezésének, egymáshoz kapcsolásának és elemzésének feladatát. Mivel a történettudomány feladata az emberiség története egészének ábrázolása, az okságok és törvény- szerűségek vizsgálata, központi szerepet tölt be a társadalomtudományok kapcsolatrendszerében, leginkább hivatott az egymás mellett haladó ágazatok együttműködésének szorgalmazására. A múlt száradban még vitatéma volt, hogy egyáltalán tudomány-e a történetírás, a történelem tudománya. Marx, Engels munkássága lezárta a vitát, amikor általuk megszületett a módszer, amely nemcsak egymásra halmozza az ismereteket, hanem összefüggésben értelmezi. „A német ideológia” című művükben a mai szemnek szokatlan módon írják: „Csak egyetlen tudományt ismerünk, a történelem tudományát.” Persze ők a mai társadalomtudományi ágazatokat akkor még magában foglaló „emberek történeté”-! és a természet ■ történetét értik a történelem tudományán. Éppen velük kezdődik a tudományok egysége tendenciaként. Ma inkább — kimondva vagy hallgatólagosan — a jelenkor történetiségét kérdőjelezik meg. — Történelem-e a jelen is? — kérdik. Inkább azt mondhatnánk, még ma is kérdőjelet tesznek, mert ennek tagadása régi gyakorlat. Az országos történészgyűlés főelőadója, Berend T. Iván akadémikus szellemesen megjegyezte: „Sokan óvnák szűz Kliot (a történetírás múzsája) a forró érintéstől.” Természetesen nem ment buktatóktól a jelentörténet kutatása. A buktatók vállalása azonban megéri. Amikor egyre általánosabban érvényesül az az elv, hogy a tudományt vissza kell vezetni a hasznossághoz, a gyakorlat miért állna meg a történet- tudomány kapujában. A holtak tanulmányozását össze kell kapcsolni az élőkével. A múlt és jelen nem egyszerűen kapcsolódó folyamat, hanem tendenciák mozgása, küzdelme is. A korokban képviselt tenden. ciák közül egyesek vagy tendenciacsoportok érvényesültek, mások kevésbé, alig, illetve sehogy. Ha ezt tudjuk, nemcsak a múltból eredeztetjük a mát, hanem a jelen rávetít a jövőre is. Hogyan viszonyuljon a közoktatás-történelem tantárgya a történettudományhoz, mint szaktudományhoz? — hangzik a következő kérdés. A TÖRTÉNELEM iskolai tanulmányozása jelenleg nem elég széles alapú, mert a tantárgy anyaga nem az emberiség történetének totalitására, egyetemességére támaszkodik, nem eléggé lényegi teljességében mutatja be az emberi társadalom fejlődését. Az önálló történeti stúdiumnak (tantárgy) meg kell maradnia az oktatás rendjében, de tananyagát integráltabbá kell tenni, ez • fejlődés iránya. A történelem • tananyag bekövetkező korszerűsítésének néhány rendező elve máris kirajzolódik, éspedig: a., a tantárgynak jobban kell merítenie a közgazdaság, a jogtörténet, a vallástörténet, a régészet, a néprajz stb. anyagából. A történeti totalitást jobban figyelembe kell vennie, b., A történeti totalitást regionális voltában kell megmutatnia, azaz a világ különböző területein egyszerre, egymás mellett létező jelenségeket, de egyben a mennyiségben többségben levőket. (Ma csak olykor történik kísérlet annak bemutatására, hogy hol tart az adott korban Nyugat-Európa, Ke- let-Európa, Ázsia és Amerika.) c., A történeti fejlődés dialektikájának ábrázolása mellett és közben a stagnáló társadalom bemutatása ugyanolyan lényeges, jelezvén: a korok osztályai előtt alternatívák álltak, s tőlük is függött, hogy „szerzői lettek-e vagy szenvedői az emberiség drámájának.” d., A magyar r.ép történelmének bemutatása közben a kronológiára építve jobban kell hangsúlyozni a felfele ívelést, jobban kiemelve az összehasonlíthatókat az ország különböző területein. Végső elemzésben: a jelzett műhelyvita eredményeként leszűrhető, hogy a tudományágak (diszciplínák) önállósulásának folyamata egyre nyomatékosabban sürgeti az együttműködés szemléletét az ágazatok között, ez a kor tendenciája. A társadalomtudományok pedig megőrzik primátusukat azokon a területeken, ahol elsőbbségük, fölényük természetszerű, össztársadalmi érdeket szolgál, már azért is, mert direkt mondanivalói kora tartozik a marxizmus történetisége, mint rendező elvé, 'amelynek alapján valósítható meg a természet- és társadalomfelfogás egysége, maga a szocialista kultúra. . Dr. Virágh Ferenc Sülelstvua Régen várt kötetben mutatja be a Tankönyvkiadó a népi kollégiumok közösségi nevelésének dokumentumait, adja közre a nevelők és neveltek, a volt népi kollégisták emlékezéseit. A „Valóság pedagógiája” című kötet, melyet dr. Pataki Ferenc szerkesztett, lényegében „A fényes szelek nemzedéke — népi kollégiumok 1939—1949” című dokumentumkötet pedagógiai fejezetével azonos. Ennek az MTA gondozásában készülő, több kötetes gyűjteménynek több ezer volt népi kollégista ajánlotta fel emléktárgyait, küldte el visszaemlékezéseit. A most megjelent pedagógiai küf lönkötet a dokumentumok, egykori cikkek, tanulmányok, valamint mai vallomások tekintélyes gyűjteménye. A NÉKOSZ-ról időnként heves viták zajlottak le, ma is legendák és ellenlegendák élnek róla. Szembeötlő ez az erről a kötetről megjelent eddigi recenziók, kritikák, elmélkedések minde- nikében is. Egy ellenséges társadalmi légkörben, a merev porosz hagyományokon alapuló régi magyar nevelési rendszer közepette forradalmi kezdeményezés volt a Paraszt Főiskolások Közösségének tagjaitól, hogy megtalálták a módját — az illegális párttag főiskolások közreműködésével — olyan C»«.jbai hóz pedagógiai műhely megteremtésének, amelyben szegényparaszt, munkás, értelmiségi főiskolások — a közösségben elsajátíthatták a szakmai tudást, felkészülhettek közéleti, politikai missziójukra. A Bolyai-kollégiumban, majd a Győrffy-kollégium- ban a felszabadulás előtt, aztán a népi kollégiumi mozgalomban 1945—49. között a szakmai tanulás és a közéletben való aktív részvétel egybefonódott volta mellett domináló jellegzetesség, sajátosság volt a kisebb közösségek önkormányzata, a kollégiumok, ezeken belül a „szövetkezetek” belső demokratizmusa. A közösségben való művelődés és emberformálódás nagy műhelyei voltak a népi kollégiumok — eleinte kényszerből, a történelmi- társadalmi tényezők determináló hatása folytán, de egyre inkább meggondolásból is, ha tetszik, ha nem: történelmi jelentőségű, szocialista emberformálásra törő magyar pedagógiai kísérletként. A kötet izgalmas dokumentumokat tár a mai olvasó elé a Bolyai- és a Győrffy-kollégiumok fel- szabadulás előtti életéből, ismerteti a kollégiumi ön- kormányzat elveit és gyakorlatát, a nevelési törekvések elvi-elméleti megalapozását, a nevelési célokat. Szerfelett tanulságos egymásután elolvasni Révai József ismert, tavaszi fagyként ható beszédét a NÉKOSZ-ról, Pataki Ferenc cikkét a Társadalmi Szemle 56 szeptemberi számából, Gosztonyi János két nemrégi írását. Egyet kell értenünk Gosztonyinak a bevezetőjében tett megállapításával, hogy a népi kollégiumoknak „a nép iránt elkötelezett nevelési törekvéseit figyelmen kívül hagyni több lenne, mint egyszerű hiba...’”. Mozgalmi aktivisták, pedagógusok, szocialista brigádok _ irányítói nemcsak mint érdekes történetkönyvet lapozhatják e kötetet, hanem javukra válik, ha kihámozzák a közösségi nevelésnek azokat a módszereit, elveit, megszenvedett okulnivalóit, melyek ma is életrevalóak, mással nem pótolhatók. Elsősorban ezért nagy érték a könyv, és érte meg a fáradozást, mellyel létrehozták, megjelentetését segítették, s, Varja Imre Sülé István Portré Kézikönyv a közösségi nevelésről Á valóság pedagógiája
