Békés Megyei Népújság, 1976. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-11 / 9. szám
Szerelmes mondóka Soós Zoltán Őrizem a parazsat, őrizem a parazsat, Parázs őriz engem: csonttá fagyott lobogók csend-iszonyata alatt melenget hitemben. Ha kell, izzít: láng vagyok, perzsel, izzít: láng vagyok, holnap tornyos máglya; Vaskatám, csepp asszonyom, Parazsam szikrát kapott titkos boldogsága! Ha eljön az este Beháes Virág Ha eljön az este az őszülés ideje megölel templomod áhitatos csendje megölel templomod hűvös közönye ha éljön az este az őszülés ideje fuldoklik- kedvem a derű merevül szájam némán él némán a vérem vakon a szenvedély ha eljön az este az őszülés ideje annyi szürke szentség jaj miért tebenned a görcsös ragaszkodás fojtogató keze ha eljön az este az őszülés ideje... Kilencvenöt éve, 1881. január 10-én született Medgyessy Ferenc, Kossuth-díjas szobrászművész (meghalt 1958-ban), a XX. századi magyar szobrászat kimagasló alakja. Képünkön a „Gondolkodó nő” című szobra Vihar és szélcsend Vafncd László Ki tudja hány út vezet Bombay-tól Csabáig. Míg elér símogatásod, minden kis porcikámig. S vihar és szélcsend között, ki tudja meddig vár az ember, míg partra tatái — a tenger. Ki tudja, életem hány pillanat- milliárd szövi át. Míg felfedeztem ajkadon Mona Lisa mosolyát. Ki tudja milyen magasak az égi városok templomtornyai. Szavakat keresek, — Érted. Kimondani. S vihar és szélcsend között, hol partot ér ' az álom: ■A legszebb szót, hogy szeretlek, végül megtalálom. özvetlenül a háború után Pestre jöttem a falumból, hogy szerencsét próbáljak. Éppen befejeztem a négy polgárit és az lett volna a szerencse, ha Pesten tovább tanulhatok, mivel otthon erre nem volt lehetőség, azaz: pénz. Tervem azonban nem sikerült és jóidéig alkalmi munkákat végeztem, hogy ha már a jövőmet nem is tudtam, legalább a jelenemet biztosítsam. Hányattatásaim során többféle ipari szakmával is próbálkoztam, magyarán inaskodtam, mert ehhez kosztot, kvártélyt is kaptam. Egyebek között úri és hölgyfodrászatot is tanultam néhány hónapig, s az elmúlt napokban kedvem támadt, hogy felkeressem azt a külvárosi üzletet, s elmerengjek a múltakon. Az üzlet azonban sehol sincs, mert az egész környéket szanálták. Csak azt tehettem, hogy képzeletben építettem meg a régi, rozzant, földszintes bérházat, benne az üzletet, s vele együtt akkori életem egy darabját. A tulajdonosnő, akinél újsághirdetés alapján jelentkeztem, hatalmas termetű, dús keblű, bogárfekete nő volt, s igen barátságosnak mutatkozott. Első pillanattól magázott, és azt mondta: „Ügy szeretném kvázi, ha jól együttműködnénk...” Ez igen tetszett nekem. Az is tetszett, hogy bőbeszédű volt a nagyságosasszony. Sokat kérdezgetett, s gyakran felkacagott szavaimon. — Józsi úr majd bevezeti magát — mondta befejezésül.— Előbb a férfirészlegben érjen el némi haladást, aztán próbálkozhat a hölgyfodrászatban is. — A segédhez fordult: — Magyarázza el, Józsi úr, amit kell, igen? — Ezután kezet nyújtott, s azt mondta: — Viszontlátásra, Gyula úr! Józsi úr nem szólt közbe. Egy karosszéknek támaszkodva állt, egyik lábát keresztbe tette a másik előtt és a fogát piszkálta, ötven év körülinek látszott, s rendkívül hosszúkás, kétoldalt összenyomott feje volt. Arra gondoltam: úgy néz ki, mint egy disznósajt, amikor kiveszik a prés alól. Amint a tulajdonosnő távozott, azonnal megélénkült Józsi úr. Ellökte magát a széktől, s járkálni kezdett, akár egy töprengő profesz- szor. — Jó dolga lesz itt magának, meglátja — magyarázta. — Télen melegben, nyáron hűvösben és mindig tisztán. — Megrázta magán a fehér köpenyt. — Kern cserélném el egy főorvoséval! ...Magának csak az a dolga, hogy amikor jön a vendég, beteríti, szappanozza, aztán átkopog itt a falon. így— — Anélkül, hogy a falhoz ért volna, mutatta a kopogás mikéntjét. Aztán felemelte nagyon fehér, hosszú mutatóujját: Csak a naccságával vigyázzon! Nem mondta meg: miért kell vigyáznom, ellenben igen trágár módon szidalmazni kezdte a főnökasz- szonyt. Látszott, hogy nagyon gyűlöli. — A naccságának nem megmondani, hogy odaát vagyok! — emelte fel ismét komikus mutatóujját. Úgy zajlott minden, ahogy Józsi úr előírta. Mikor jött a vendég, udvariasan köszöntem — Józsi úr megmutatta, hogyan kell meghajolnom és „Van szerencsém, jónapot kívánok” — aztán beterítettem a vendéget, majd szappanozni kezdtem. Mikor éreztem, hogy mostmár fokhagyma- szagú, akkor — átkopogtam. Józsi úr jött frissen, derűsen, s már fente a kést, ser- cegtette a szakállat. — Na, Gyula úr — szólt, miután a maradék szőrt lekaparta — lemosni, kölnit, púdert a vendégúrnak, s mehet az esküvőre. Alászol- gája, viszontlátás... Ismét elvonult a szomszédba, ahol egy piszkos kis italmérés állt. Nem mondhatom, hogy iszákos volt Józsi úr, azt hiszem, csak szeretett odaát lenni. Színesebb volt az élet, nagyobb volt a mozgás és persze el-elkortyolt naponta öt-hat hosszúlépést is. — Nekem ez a fenővíz — magyarázta egyszer. — Jobban fog tőle a borotva. Estefelé rendszerint kivörösödött a képe és vizenyőssé lett a tekintete. Szétdobálta magáról a köpenyt, a kitaposott cipőket, s ezeket nekem össze kellett szedni és egy mentőládikó- ba hajtogatni. Utcai holmikba öltözött Józsi úr, és távozás előtt csokornyakkendőt kötött. Kilépvén, szivart is dugott a szájába és égre fújta a füstöt. — Le a rolóval! — mondta, aztán az égről a cipőjére fordította tekintetét. Én nem mertem odanézni, mert mindig röhöghetnékem támadt, valahányszor Józsi úr túlzottan kifelé álló lábfejére esett pillantásom. — Kísérjen el, ha ráér — ajánlotta, — nem árt, ha üsmerkedik kicsit az élettel. Megszerettem Józsi urat, mert nem élt vissza a hatalmával. Noszogatás helyett inkább a lassú munkára ösztökélt. „A munka mindig megvárja az embert. Nem medve, hogy elszaladjon. Mit ugrál? Nem ismeri a közmondást, hogy a munka nem esik jól?... Azt hiszi meg van ez magának fizetve? Csak a naccságát gyarapítja! A jogaira ügyeljen inkább és ne hagyja magát kizsákmányolni. Hallom, fát vágott tegnap a naccságánál. Látszik magán, hogy paraszt volt. Olyan süketen él, mint tetű a matrac alatt. Nyílhatna már egy kicsit a csipája. Sose lesz magából rendes ember, ha így ugrál a tulajok előtt”. —é— Néhány hét elmúltával, egyik reggelen, szokása szerint átlépkedett Józsi úr az italmérésbe. Alig tűnt el, a tulajdonosnő libbent be, még ágyi rendetlenségben. Saját házában volt az üzlet, s pongyolában osont elő a hátsó bejáraton. A fejéről lebontott kendő alól óriási, fekete kóctömeg tűnt elő. A tükör elé állt és hosszasan nézegette magát. — Józsi úr? — kérdezte a tükörből. — Beteg — rebegtem ijedten és imádkoztam, hogy csak most ne jöjjön férfivendég. — Elment a patikába... — Szegény — mondta az asszony, de éreztem, hogy máson jár az esze. — Maga hogy halad? összébb húzta a pongyolája övét, miáltal előre feszültek és majdnem felrobbantak óriási keblei. — Kipróbáljuk, mennyit haladt, jó? Lesz szíves a fejemet megmosni, igen? Rákvörös voltam és nem mertem ránézni. Ügy ugrottam, mint akit farba rúgtak, hogy előkészítsem az edényeket. A fejmosókagylóhoz igazította tarkóját és legyező alakban szétterítette a haját. — Ne féljen tóle, dörzsölje csak jól... Hátra nyúlt, a feje fölé, megfogta a csuklómat és mutatta, hogy milyen erővel dörzsöljem. Közben folyton kacarászott. — Erősen csavarja ki belőle a vizet, legyen szíves... Gyakran láttam otthon, hogy miképpen csavarja kezére a haját anyám fejmosás után és hasonlóképpen cselekedtem. Csakhogy nekem kérges, széles, erős markom volt, s amint tekertem egyet, a kezemre hurkolt hajfonaton, menten elvissantotta magát az asz- szony. A kezemhez kapott és félájultan ejtette fejét a kagyló gumiperemére. — Hagyja — intett bágyadtan — majd én. Ügy látom, nem megy ez még magának. Pedig azt gondoltam, hogy ha maga betanult, Józsi urat kirúgom... — Azt tetszett mondani, hogy... — Jó-jó. Nincsen semmi baj... Menjen át a kocsmába Józsi úrért, igen? Es máskor ne hazudjon nekem, igen? Olyan ügy efogy ottan álldogáltam, annyira csepegett rólam a kétségbeesés, hogy megszánt az asszony. — Különben maradjon. Hozza ide a csipeszes dobozt. Pattantam és úgy nyújtottam át a kért holmit, mintha a szívemet nyújtanám. — Hát ez még nem megy magánál^ — mondta később enyhültebben. — Azt hiszem, nehéz a keze. Miért nem krémezi? Józsi úr úgy röhögött, hogy majd kiesett a nadrágjából. — Hallom, üsmerkedett a hölgyfodrászattal... Bosszantott az öröme, ezért megjegyeztem: — A naccságos asszony tudja, hogy Józsi úr a kocsmába jár. — Persze, hogy tudja — bólintott a segéd, továbbra is vigyorogva. — Pedig látja, magát is idehozta, hogy engem kirúgjon. Pedig nekem nagy családom van. öt olyan gyerekem van, mint maga. Csakhogy engem nem tud nélkülözni. Nem olyan könnyű ebben a háborús időben jó szakembert kapni. Magát akarta, de maga lenyúzta a fejbőrét! Megtépte, mint a libát szokták a parasztok. Paraszt maga, hallja, hiába üsmerkedik itt a városi élettel. Győzelemittasult volt és táncléptekkel lejtett végig az üzletben. Hirtelen megsajnáltam. Nekem aztán nem kell az ő kenyere, gondoltam. Azért, hogy még jobb kedvet csináljak neki, én is elvigyo- rodtam és azt mondtam: — Megtéptem a naccságát, mint a libát... örültem, hogy örömet okozhattam a viháncoló Józsi úrnak. Később azonban félrevonultam és sirdogál- ni kezdtem, mert magamat is megsajnáltam. ÚRI ÉS HŐLCVFODRÁSZAT Csák Gyula novellája
