Békés Megyei Népújság, 1975. december (30. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-14 / 293. szám

KOROSTAJ dana való járói: gondolkodni, tenni a szép, a jó, az igaz hármas törvénye szerint le­het csak és ez az emberség és ez a művészet leglénye­gesebb kifejeznivalója. A legszebb kép Bonus István Szolnok, a müvészváros Bemutatjuk a szolnoki László, Fazekas Magdolna, Meggyes László festőmű­vészek, Nagy István, Simon Ferenc, Szabó László szob­rászművészek ugyancsak gazdag eredményekkel vesz­nek részt a hazai és a ha­táron túli kiállításainkon. művésztelepet A jelentős képzőművésze­ti kezdeményezések, moz­galma^ a művészettörténet tanúsága szerint valamely tájhoz, vidékhez kötődtek. Rendszerint a vidék felől áradt az a termékenyítő ha­tás, amely művészetünket felfrissítette, gazdagította, és továbblendítette. így Szolnok esetében is megál­lapítható, hogy e város fon­tos tényezője kulturális éle­tünknek. Első felfedezője és hang­adója e tájnak August von Pettenkoíen volt a múlt század közepén. Az osztrák festőt megejtette e vidék­nek és népének varázsa. Vissza-vissza kellett Szol­nokra térnie, mert azt a mélyén egyszerű, realiszti­kus és ízes hangot kereste, amelyre itt talált rá. A gé- nius locinak kifürkészhetet­len vonzása az, ami múzsá­jává tette Szolnokot, csak­úgy, mint osztrák festőtár­sainak J. G. Raffaltnak, Otto von Thorennek, Leo­pold Carl Müllernek, Tina Blaunak, és a kiváló Anton Romakonak. E mesterek munkásságá­val megismerkedhetett Szol­nok közönsége Kaposváry Gyula kezdeményezése ré­vén, azon a nagyszerű ki­állításon, amelyet 1975—76- ban Szolnokon, majd Buda­pesten, Bécsben és Grázban rendeznek meg a Magyar Nemzeti Galéria, a szolnoki Damjanich János Múzeum, a bécsi Historisches Múse- um, a grazi Neue Galéria am Landesmuzeum Joanne­um és a bécsi österrei­chische Galerie anyagából. E kiállítás képei megmutat­ják, hogy Szolnok város és határa bőséggel kínálta a legváltozatosabb témákat, amelyek közül festőink leg­szívesebben a kirakodóvá­sárok kifogyhatatlanul moz­galmas jeleneteit örökítet­ték meg. Itt dolgoznak naphosszat festőállványuk előtt a kö­vetkező generáció hazai mű­vészei is mint Deák Ebner Lajos, Bihari Sándor, Bőhm Pál, mindig a látható való­sághoz, az élethez ragasz­kodva beszéltek a népről. Műveikben felvetődnek a szabadég alatti megvilágí­tás, a levegő és fény érzé­keltetésének kérdései. Ered­ményeik mutatják — és ez a szolnoki festészet nagy érdeme —, hogy a temati­kus népéletfestészet és a plainair célkitűzések meny­nyire összeegyeztethetők. Hogy munkásságuk milyen érlelő hatású volt a hazai hagyományok keretében, az legvilágosabban olyan mű­vekben mérhető le, amelyek témájukban a múltba nyúl­nak vissza, de szellemük mégis új: a Szolnokon több­ször dolgozó Koszta József — aki az ismert Muskátlis' leány című művét is itt fes­tette — például visszatér .Déák Ebperhez Hazatérő ‘ aratóinak témájában­Fényes Adolf neve a szol­noki festészet fémjelzői kö­zé tartozik. Szolnokon a napsütött paraszti udvarok látványa, az árnyékok hű­vössége, a meszelt falak ra­gyogása derítette fel e mes­ter palettájának korábban sötét hangvételű színvilágát. Híressé vált „Szegény em­ber” képeivel az agrárpro­letariátus megviselt arcát hozta festészetünkbe. Ha­sonló indításúak Med- nyánszky László „Csavar­gói” és „Szegény legényei”. Mednyánszky is azok között volt, akik 1899-ben a kul­tuszminiszterhez folyamod­tak, hogy segítse őket Szol­nokon „mint a magyarság egyik jellegzetes központjá­ban való letelepedésben”, de már ezt megelőzően is gyakorta megfordult e tá­jon. A szolnoki hagyományt számba véve meg kell em­líteni Aggházy Gyula, He­gedűs László, Mihalik Dá­niel, Olgyai Ferenc, Per­mutter Izsák és Zemplényi Tivadar nevét. A művészte­lep történetével összeforrott a Pólya fivérek, Szlányi La­jos, Zombori Lajos, Vidovsz- ky Béla és Zádor István ne­ve és emlékezetes marad Borbereki Kováts Zoltán és Mattioni Eszter itteni mű­ködése. A korán elhunyt Aba- Novák Vilmost kivételes hely illeti meg a szolnoki művészet rangadói között. Aba-Novák elbeszélő kedve, új festői látásmódja hívta életre a Biharival megtor­pant eseményábrázoló nép­életkép műfaját. Alakjainak kifejezésteljes beszédességé­vel, részletekbe ható éles megfigyelésével meséli el a szolnoki vásárok életét, Pa­rasztképeivel és cirkuszjele­neteivel a mágalátta Szol­nokot fedezte fel festésze­tünk számára és tette hal­hatatlanná életművét A háború pusztítása tönk­retette a művésztelepet. Á szinte helyrehozhatatlannak látszó épületeket a Képző- művészeti Alap az 1955— 57-es években felépítette. A telep ma a városi tanács eredményes gondozásában áll és kivételes alkotó lehe­tőséget biztosít az itt dol­gozó művészeknek. Közöt­tük elsősorban Chiovini Fe­renc neve fémjelzi a nagy­múltú művésztelepet, a ha­gyományokra épült, ország­szerte számon tartott nép­szerű művészetével. Mű- vésztársai Baranyó Sándor, Berényi Ferenc, Bokros De nemcsak a művészek, hanem az illetékes hatósá­gok is étedményesen vesz­nek részt abban a munká­ban, amelynek célja a szo­cialista ország kulturális életének minél sokoldalúbb fellendítése. A közelmúlt­ban országos érdeklődést váltott ki a megyei tanács kezdeményezte művészeti triennálé első seregszemlé­je. A városi tanács — a mű­vésztelep gazdájaként — most hozta tető alá a régi tervet, a vendégműtermek megszervezését, ami a mű­vészeti élet kölcsönhatása felfrissítését célozza. Ugyan­ez a szempont vezette Szol. nők városi tanácsát a kül­földi kapcsolatok kiépítésé­nél, amikor tartós és jól be­vált barátságot kötött a tallini, a finnországi és a francia művészek egy-egy csoportjával. A Közép-magyarországi Képzőművészek Szervezete Szolnokon van, amely kö­rülmény a Bács megyei mű­vészeknek, Kecskemét, Ba­ja, Jászberény és a környe­ző városok és községek fes­tőinek és szobrászainak is kiállítási lehetőséget bizto­sít Szolnokon. Mindez arra vall, hogy Szolnokon nem honol a tes- pedés szelleme és a 900 éves város példamutatóan kive­szi részét korunk elvégzet­ten művészeti feladataiból. Bényi László Zádor István A szolnoki művésztelep Fényes Adolf A testvérek Kiállításról kiállításra Ember és természet Kolozsvár városában él Gy. Szabó Béla festő- és fa­metsző művész, Románia Állami-díjas művésze. Fél évszázada alkot töretlen kedvvel, akarattal és fa­metszetei, pasztelljei, szén­rajzai azaz művei bejárták a fél világot. Bécs, Liéges, Tokio, Mexiko, Leningrad, Peking, Bukarest és hazánk fővárosa is többször adott alkalmat Gy. Szabó Béla műveinek bemutatására. Gyulafehérváron született, az egyetemet és a képző- művészeti főiskolát Buda­pesten végezte, majd visz- szatért a szülőföldre, hogy vallomást tegyen a termé­szet örök változásáról, az emberélet legnagyobb mon­gyelmeztet, hogy jobban meg kell becsülnünk a mindnyájunkat körülvevő szépséget; a világot, amely­ben élünk. Tavak és ten­gerek, a fák és rengetegek féltése szól hozzánk Gy. Szabó Béla műveiben azzal a felkiáltójellel, hogy ezek­re csak az ember képes vi­gyázni. Az ő emberei, a ter­mészet gyermekei, akik együtt élnek a források cso­bogásával, az erdők rejtel­mével, a mezők szépségé­vel. Gy. Szabó csodálatos mű­fordító. Az általa megélt pillanatokat fordítja le ne­künk, a műélvezőnek, hogy segítsen bennünket művész­szemmel látni, hiszen min­den képben rögzített valló-; mása a legtisztább egysze­rűségben sugározza az álta­lános megértést. Az igazi művész soha nem rejtelme­ket és nem titkokat akar kifejezni, hanem a maga emberi meggyőződését adja tudtul tehetségével egyete­mesen mindenkinek. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum rendezésében, a Múzeum Baráti Kör gondo­zásában került a Békés vá­ros szépet szerető emberei elé Gy. Szabó művészi mun­kásságának egy töredéke, hogy intő szó legyen vize­ink, tájaink, természeti szép­ségeink jobb megbecsülésé­re a mester kifejezési for­mája, amelynek egyik fon­tos tétele: természetféltés, embervédelem. Fábián Gyula Természetféltés, ember- és életvédelem szólnak ne­künk Gy. Szabó Béla mun­káiból, mindig és minden­kor. Az életritmus felgyor­sult korszakában megtanít bennünket a mester áhítat­tal megállni a természet változásai előtt és arra íi­Mint mozivásznon végig pergetem Az emlékeimet a telkemen, S bár gyönyörködtem benne annyiszor, Mégis az a legszebb kép, mikor A Fehér.tónál néztük a nyarat, Szellő borzolta szőke hajadat, Kis, kék virágok felénk nevettek, S szívünk dobolt: szeretlek, szeretlek A Tisza Chiovini Ferenc KULTURÁLIS MELLÉKLET

Next

/
Oldalképek
Tartalom