Békés Megyei Népújság, 1975. december (30. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-14 / 293. szám
Színházi szemle lengyel földön m / % ! 0©ólnopol Sk, o •L $ » I * » A FESTIWac * *. *\ * ^ -í %. *, %X' S°^AUS^° á| yjf ^ o í^íéí A szocialista országok drámáinak második lengyel fesztiválján vettem részt a magyar színházi küldöttség tagjaként Katowicéban, novemberben. Először 1971- ben rendezték meg ezt a fesztivált lengyel barátaink, ugyancsak Katowicéban, a legjelentősebb bányavárosukban, s akkor olyan várakozáson felüli sikereket hozott, hogy elhatározták: négyévenként megismétlik. Így jött létre ez a második fesztivál. Jellege pedig a következő: minden európai szocialista ország klasszikus vagy mai drámáját másmás lengyel színház mutatja be egymást követő estéken. A 8-10 napig tartó időszakban ezenkívül szakmai megbeszéléseket tartanak, amelyeken a lengyel művészeken kívül az egyes baráti küldöttségek is részt vesznek; a szabad napokon pedig a város és a környék művészeti, kulturális és gazdasági nevezetességeivel ismertetik meg a vendégeket. Az idei feszti válmüsor: Vampilov; ,/dúlt nyáron történ t”. (szovjet) bemutatta a varsói Teatr Polski. Dzagarov: „Es a kis föld." (bolgár) Bemutatta a varsói Teatr Ziemi Mazowieckiéi. Zahradnik: Szólnak a harangok.” (cseh) Bemutatta a kosalini Baltycki Teatr. Krleza: „Glembay Bank Ltd. (jugoszláv) .Bemutatta a katowicei Teatr Slaski lm. Dramatyczny Stanislava Wyspianskiego. Foellbach: „Harmadik kor.” (Jahresringe, NDK.) Bemutatta a kaiisi Teatr. Im. W. Boguslaroskiego. Sorescu: „Forrás.” (román) Bemutatta a bydgoszczi Teatr Polski. Madách Imre: „Csák végnapjai.” (magyar) Bemutatta a gdanski Teatr Wybrzeze. Bryill: „Novemberi ügy.” (lengyel) Bemutatta a varsói Teatr Wspól- czesny. Először mindenekelőtt a magyar dráma bemutatójáról. Bár nem elsősorban értékrend szerint követték egymást a bemutatók, azért mégis jólesett számunkra, hogy az ünnepi rend fináléjában, a záró lengyel est előtt került műsorra a magyar dráma. Ebben része lehet a magyarok iránti kétségtelen baráti elfogultságnak is, amelynek számtalan jelét magunk is átéltük, és élveztük. Nos, már az előadás előtt nagy meglepetéssel láttuk a nézőtéren, hogy az erkély széléről hatalmas transzparenst feszítenek ki a gdanski nézők fiataljai. A felirat pedig: „A gdanski Wybrzeze Színházat követjük a világ végéig is!" Elámultam a csodálattól! Ékre az egy estére, közel 800 kilométert utaztak vonaton azok, akik már látták ezt az előadást otthon is, csakhogy lelkes tapsaikkal sikerre segítsék szeretett színházuk együttesét. Ez szinte egyedülálló; Nálunk legfeljebb egy futballcsapat törzsközönsége képes ilyen „klubszeretetre”, és ügyszeretetre. A felvonások és az előadás végén pedig „stadionhangulatba” sodorták az egyébként lelkesen tapsoló közönséget. Lenyűgöző látvány volt! (Az előadás után, még akkor éjszaka indultak vissza Katowicéből Gdanskba, vonaton.) Igaz, a látott előadás alapján megértettem már ezt a lelkesedést. Valóban remek színházi este vo1f Mielőtt magára az előadásra rátérnék, még valamit el kell mondanom erről a gdanski színházról. A társulat kiváló művészeti vezetője Stanislaw Hebanows- ki főrendező, ö rendezte a „Csák végnapjai”-! is. Kérdésemre, hogy hogyan jutott eszükbe ez a nálunk is kuriózumszámba menő Ma. dách-darab, elmondta, hogy két éve, Madách 150 éves születésnapjára bemutatták „Az ember tragédiáját”-t, Giricz Mátyás vendégrendezésében. Akkor úgy beleszeretett Madáchba, hogy elhatározta, keres egy olyan művet, amelyben talál lengyel történelmi vonatkozást is. Így jutott el a „Csák végnapjaidhoz, amelyben egy lengyel küldöttön kívül Kázmér lengyel herceg is szerepel; s a mű problematikája is rokon a lengyel történelemmel. A társulat művészeinek erejére pedig mi sem jellemzőbb, mint hogy a tragédia főszereplői közül csupán az Ádámot játszó Zbigniew Grochal játszott ebben az előadásban — méghozzá Qmodé Miklós szerepét (amely nem éppen főszerep!). Az előadáson érződött, hogy nem kötelező tisztelet alapján rendezték meg, hanem rendezői látomás eredménye. Nyolc hatalmas zászló, egy trón, egy fiát karjaiban tartó lenyűgöző Mária-faszobor díszletelemei váltogatták egymást remek világítási hatásokkal. A három férfi főszerepet megjelenésükben is, alakításaikkal is élmény- szerűen játszották Krysztof Gordon (Károly Róbert), Stanislaw Michalski (Csák Máté), és Zbigniew Mamont (Zách Felicián). Talán a jelmezek nem festettek a magyar középkor viselete szerint, de a maguk nemében gazdagságot, pompát fejeztek kn A nők közül a leghatásosabb alakítást a Királynőként pajzsra emelt Erzsébet szerepében Wanda Neumann nyújtotta. A forró színházi estéről sajnos csak műsorfüzetet tudtak adni emlékül, mivel a friss, október végi bemutatóról még nem voltak képeik. A darabot pedig Izabella Beata Gordon fordította, aki a Károly Róbert szerepét játszó Kryszt^ Gordon felesége. így a magyar vonatkozású információkat nem kívülről kapják, hanem a magyar kulturális kiadványokat első kézből, maguk dolgozzák fel. Nem volt nehéz ezek- után e kitűnő művészekkel és szívélyes kollégákkal őszinte barátságot kötni. A többi előadás közül a jugoszláv Glembay-dráma (hagyományos mű — hagyományos előadás), a román Sorescu-dráma (abszurd mű és előadás), és a záró lengyel dráma egészen különös előadása emelkedett ki a többiek közül. Ez utóbbi, („Novemberi ügy”), amolyan színpadi rekviemként kezdődött. Temető, sírokon mécsesek égnek, halottak napja — s tulajdonképpen az e században mártírom - Ságot szenvedett lengyel hősökre való aktív emlékezés ébrentartását célozta. A záróesten ez a lengyel dráma óriási ovációban részesült, de itt már nemcsak ezt az előadást ünnepelte a lelkes közönség, hanem a többi lengyel színházat is; hiszen pompás és sokféle módon mutatták be, hogyan kell különböző népek és korok különféle drámáit magas művészi fokon előadni. A hagyományos, a groteszk vagy az abszurd előadások váltakoztak ugyan, de az azokat létrehozó szenvedély és élményszerűség egyformán magas művészi előadásokat hozott létre. Igazolta azt, hogy nem az előadási mód teszi a korszerű színházat, hanem a létrehozó alkotó erő, az élmény. A fesztivál befejezése után meglátogattunk egy lengyel kisvárosi színházat Sosnowcu-ban, majd Varsóban a Nemzeti Színházat és Kamara Színházat, a Kis Színházat is, továbbá a filmgyárat, ahol a házi vetítőben bemutatták nekünk Andrzej Wajda legújabb filmremekét, amelyet Rey- mont regényéből készített '„Az ígéret földjén”) — de ezek is oly sok gondolatot keltettek, és annyi tanulságot nyújtottak, hogy ezekről esetleg a későbbiekben még folytatom beszámolómat. Barátságban és tervekben gazdagodva tértünk haza: köszönjük és köszöntjük lengyel barátainkat! Udvaros Béla N agy hülyeséget csináltam, az biztos. Elfogott valami erős indulat és csak egy fekete, mozgó tömeget láttam, kalimppáló karjaival felém integetett, oldalán izzó zöld szemével rámmeredt, nyílásai egy nagy szájjá összemosódva ráir.vigyorogtak, ütemes morgása a fejembe pumpálta a vért, és én, egy kezembe akadt villáskulcsot teljes erőből hozzávágtam ... A falhoz ragasztott fülke vaskeretes ablakán át látni lehetett, hogyan kavarog a műhelyt átszelő fénykévékben a gépsorok kékes olajgőze. Az ipiari tévé előtt ülő Gyuszi bácsi levette a szemét a monitorról és forgószékén ülve hátraarcot csinált, majd hosszasan nézett rám kopaszodó homloka alól: szorozta meg ez erőmet annyira, hogy dicsérettel végeztem és ide kerültem a gyárba, az automata gép>sor mellé. A szakik jó szívvel fogadtak, törődtek velem, igyekeztek minden... — Jöjjön, szaktárs! — Mórocz, a szakszervezeti bizalmi betessékelt a párnázott ajtó mögé. A fegyelmi bizottság tagjai már a helyükön ülték. Az arcok vegyes érzelmet sugároztak. Csak most kezdtem izgatott lenni, amikor a pjapírban lapjozgató kezeket, vizespoharakon átcsillanó kávéscsészét, ünnepélyes arcot felmértem magam körül, és kétségbeesettem kezdtem rendezni mondandóm gondolatait. Az igazgató megkocogtatta tollával a poharát: vegeltem, nem lettek tőle sokkal okosabbak. Nyugi szaki, nyugi, ki nem löknek a gyárból, legfeljebb áthelyeznek egy másik műhelybe, talán jobb is lesz. Valamit rendbe kell szednem magam körül. Meg kell tanulnom továbbnézni az orromnál. Az lenne a baj, hogy magányos vagyok? Hát a többiek? A főmémö- kék is olyan otthonülók, mint télen a vakond. Még öt éve is, milyen jókat bi- liárdoztunk és kugliztunk sörre, a szombati bálákba alig fértünk be, önként verődtek össze a családok ünnepeken, kirándulásokon. Most meg vagy a telkén tet- vészkedik, vagy a tévé elé tapxad mindenki a szabad szombatján meg vasárnap és olyan kihaltak az utcák, mint éjfélben az Antark— Fiam, az istenedet.. — felállt, kezét hátrakulcsolva járkálni kezdett és az erőlködéstől összevont szemöldöke sejtetni engedte, hogy nagy hegyibeszédre készül. Hetedikes? Nem, nyolcadikos voltam, amikor a mi háztetőnkön szerelték a korszak kulturális vívmányának, a vezetékes rádiónak a huzaljait. Cserekeres, kedelem útján, az egyik sráctól hozzájutottam egy príma fejhallgatóhoz. Két drótot a tetőről le a fás- kamrába, rá a fejhallgatóra ... — ... Mert ha egy faiskolát végzett barmot tettünk volna oda, érted?... Ma már tudom, hogy ősz- szezártam a drótokat, köny- nyen bemértek. Szegény édesanyámnak minden ügyességére szüksége volt, hogy ki tudjon rántani a szerelő előtt a bajból, amíg én talpig reszketve ültem a heverőn és először éreztem a testetlen, általam ilyen közelről még nem érzett hatalom létét, amely megfosztott első, önállóan barkácsolt munkámtól. Tehetetlen dühömben kirohantam a fáskamrába és bőgve tapostam szét a földön féltve őrzött fejhallgatómat... — Nem hallod? Eredj a főnökhöz, várnak. Jó lenne ha megszívlelnéd mindazt, amit mondtam, akkor tiszta marad a nadrágod. Az igazgatómnál most jártam először. A titkárnő a kis dohányzóasztal melletti forgófotelba tessékelt, miközben, az ügyet már ismerve, lopva az arcomat fürkészte. Automatikusan nyúltam a zsebembe és rövidesen sűrű füstije burkolóztam, a fejem felett lógó Gauguin-reprodukció társaságában. ... Tisztelt hallgatóim! Gyorsuló időben élünk. Évente egymillió új ismeret, találmány születik. Hozzávéve ehhez az emberiség eddigi szellemi kincsét is, az ismeretek áradata zúdul ránk nap mint nap. A tudományok egy-egy ágazatában is az intézetek munkatársainak precíz együttműködésére van szükség ahhoz, hogy egyáltalán lépést tudjunk tartani a fejlődés eddig soha nem látott ütemű felgyorsulásával... Hm. A TIT-előadó világosan beszélt. Akkor este döbbentem rá belül valami olyasmire, amit nem tudtam megmagyarázni, csak érezni, de ez az érzés magával vitt, egészen a felsőfokú technikumba való jelentkezésig. Ez a hév sokE. Szabó Sándor: i il AUT0MA1 FA — Kedves Elvtársak! Megállapítom, hogy a fegyelmi bizottság minden tagja jelen van. A fegyelmi tárgyalást megkezdjük. Kovács szaktárs; Amit tett, úgy véljük, egyszerre üzem- és társadalomellenes. Kár nem keletkezett ugyan, de tettét mérlegelve leszögezhetjük, hogy a gyári kollektívára nézve bomlasztó- an hatna, ha engednénk az efféle csapkodást, vagdal- kózást elharapózni. Feleljen tehát őszintén, miért tette? — Nem tudom- Nem tudom, csak annyit éreztem, hogy nagyon felesleges vagyok és mérgemben hozzávágtam a villáskulcsot... Igen, azt hiszem ezt éreztem akkor hirtelen... Tudom, hogy hülyeség volt, de most már megtörtént... hát ... ez van... — Tessék, Fettik szaktárs! — Kérem, én tanúsíthatom, hogy Kovács szaktárs jó munkaerő, szót lehet vele érteni, soha nem volt még így berágva. Igaz, az utóbbi hónapjokban visszahúzódó lett, leül a gépsora mellé és órákig nézi mereven, vagy lehajtott fejjel jár körbe-körbe. Én is csodálkozom, hogy miért tette. — Hát igen, ez az. Tessék Farkas elvtárs! — Jól ismertem apádat, Gyuszi. Nála jobban senki sem szerette a gépiét, ajná- rozta, simogatta, mint a többi jó szaki. Téged is a gépiek szeretete hozott közénk, gyönyörű gépisort kaptál, hát akkor mi bajod? — Én is szeretem a gépieket, nagyon is szeretem. Ezzel a géppel viszont nem kell semmit csinálni, éppen ez a baj, ettől lettem annyira dühös ... Azt meg belátom a tisztelt bizottság előtt is, hogy helytelenül viselkedtem, nem így kellett volna... Egyre több arc nézett felém bátorítóan. — Van még kérdés? Nincs? Megkérem Kovács szaktársat, várakozzék a titkárságon, amíg szólítjuk. Vajon hogyan döntenek odabenn? Elég gyengénszötisz... Valahogy az ember magára marad, akár akarja, akár nem ... Maradna a gép, de az meg automata, csak a szemeire, a zöld és piros szemeire kell vigyáznom és hallgatni a zihálását, egyenletes-e. Ha a műszakra könyvet hozok magammal, isten tudja honnan, előterem a művezetőm és tehetem vissza a könyvet a zsebembe. Továbbra is nézhetem tehetetlenül a drága idő pjergését, legfeljebb sűrítem a vécére járást, meg a cigarettát. Csak akkor nem érzem magam egyedül, ha beteg a gép, ha kialszik az a két aöld és piros szeme... — Bejöhet, Kovács szaktárs! — Kedves Elvtársak! Az ügy, amelyet letárgyaltunk, mindenképpsen rendhagyó, ebben egyetértettünk. Kovács szaktárs viselkedése és mostani megbánó magatartása kedvező megvilágítást kapjott. ön, üzemünk egyik megbecsült dolgozója, jó fizetést kap, körülményei rendezettek, továbbtanulását annak idején mi javasoltuk, így került arra a gépsorra, ahol most ezt a felelőtlenséget elkövette. Próbáltuk megérteni tettének ki nem mondott, végső ókát, de nem tudtunk közös nevezőre jutni, ezért nem tekintjük ügyét fegyelmi vétségnek. Mivel tettének oka, bevallása szerint is az automata, átmenetileg áthelyezzük a hármas műhelybe, egy hónapra. Az esetet mérlegelve az a véleményünk alakult ki, hogy túl sokat foglalkozik önmagával és úgy tűnik, mintha nem maga, hanem a gép lenne az okosabb. Pihenje ki magát és ne kelljen még egyszer itt találkoznunk. Elmehet kérem. — A gép az okosabb — motyogtam magamban. — A fejhallgató! — hasított belém hirtelen a végső megoldást adó felismerés. — A gép az okosabb — most már dúdoltam „A gróf a vízbe fúlt” dallamára, és megkönnyebbült lélekkel értem vissza a műhelybe.
