Békés Megyei Népújság, 1975. december (30. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-07 / 287. szám
Párbeszéd Nemeskiirty Istvánnal Keveset tudunk Nemeskiirty Istvánról. Életrajzáról például alig-alig valamit ... — Olyan különös és kemény körülmények között nevelkedtem, melyet meggyőző emberi hittel rövid beszélgetésben nehéz el- mondani. Egy szzigorú intézetben, fegyelemben éltünk, ahol a „magán-olvasást” tiltották, ezért hát könyveimet lapokra téptem. Ha csak egy percem akadt, elolvastam mondjuk húsz sort... — A filmre valószínűleg azért figyeltem fel, mert egyszer, amikor nagyon beteg voltam, kezembe került Kispéter Miklós^ „A győzelmes film” című kötete. Ennek hatására megrendeltem a Cinema című olasz film-folyóiratot. Amikor hosszú esztendők múlnen is, onnan is hallom a fogcsikorgatást. De mintha éppen a szor- goskodók felől hallanám. Nos, ezért nincs oka sértődésre senkinek az elöljáróban fölvázolt rusztikus példázat miatt; nem arra hord a szó, amerre hordani látszik. Korántsem arra célzok ezzel, hogy mi máris valami új, a következő évszázadokra érvényes módszert — ösztönzési mechanizmust — találtunk a történelmileg kialakult, kétirányú — „pozitív” — és „negatív” ösztönzés helyett. Kétségkívül nagy eredmény, hogy új, korszerű módszereket próbálgatunk az ösztönzésben. De az időtálló eredmény az lenne, ha magát az elavult — az osztálytársadalmakra szabott — ösztönzési rendszert — korszerűsíthetnénk, kimunkálva a szocialista szellemben vonzó és humánusan kényszerítő tényezők együtthatását — új mechanizmusát. Mert amolyan se be, se ki állapotnál tartunk, éppen. — Baj van valahol a szorgoskodásokkal. „Ezért a pénzért?” hallani sűrűn az egyik irányból. S valamennyi idő múlva szükség, szerűen és épp oly jogosan felhangzik a másik irányból a visszhang: „Azért a munkáért?!” — Olvv om a riportot bizonyos építkezésről, ahol is «gyre tolódnak kifelé a hátán újból elővettem a régi lapokat, meglepődve láttam, hogy Antonioni, Lat- tuada, Fellini és Aristarco neve is szerepel szerzőinek sorában, vagyis jó néhány (ma már köztudottan baloldali) neorealista. Ezért hát számomra a film és a művészet baloldalisága kezdettől fogva egyet jelentett ... — Életrajzának további adatai már többé-kevésbé ismertek: bölcsészkar, olasz —magyar szakos tanári diploma, tanítás, lektori munka a Magvető Könyvkiadónál, 1959 óta a filmgyár ... Miképpen lett a szorgalmai; filológusból író, a dokumentum-esszé művelője? — A történelemmel más a kapcsolatom. Régóta gyűjtöm hazánk történelmének „furcsaságait”. Ügyszólván kamasz fejjel megtáricíők. Gyér a forgalom az állványokon, viszont annál forgalmasabb a közeli talponálló. —■ Dehogy is szólok nekik! — mondja a riporternek az építkezés felelős vezetője. — Még aztán megsértődnek és itthagynak. Ha végképp nincs ember, azzal nem haladunk jobban; valamit azért a kocsmázók is mozdítanak előre... — Kapom — nem mai példa — a panaszos levelet: ebben és ebben a közértben az ott vásárolt fél kiló kávéhoz nem adták ki a reklámozott tíz dekás rjándékcsomagot. Továbbítom, a válasz megérkezik: a panasz természetesen jogos, jár a vevőnek a tíz deka kávé, bármikor átveheti, a boltvezetőt kioktatták. Kis ügy, már kipipáltam, amikor újra jelentkezik a panaszos: a „kioktatott” boltvezető csúnyán kiabált vele, hogy őt nem érdekli a sajtó, a rádió, nem érdekli a központ, az a dolog régen volt és nem adja ki a kávét. Mire felhívom a vállalati központ ellenőrzését. — Tessék nekem elhinni — válaszol túl- felől egy elgyötört női hang — az a boltvezető egy csúnya szájú nő. Mi, természetesen, megint figyelmeztetjük, bár lehetséges, csak azt érjük el vele, hogy holnap beteget jelent. és, sajnos, kiírják, és az megint a mi bajunk... — Tessék folytatni. éreztem, milyen gyalázatosán becsapjuk magunkat. Ma pontosabban fogalmaz, nák: rájöttem, hogy rengeteg nemzeti betegségnek, deformációnak az oka a nacionalizmus. Ezért kérdezem újra és újra a történelmi időket. Az emberek döntéseit vizsgálom az adott helyzetben, s nem úgy, hogy én már tudom, másnap mi lesz velünk! Háborús és történelmi vétkességeinkről írtam tehát realista önvizsgálatot, s nem mindenáron felmentő ítéleteket könyörgő védőbeszédeket. Mert az is meggyőződésem: nem kell hamut hinteni a fejünkre. Rá kell viszont végre döbbenünk arra: volt, van és lesz döntési felelősségünk! — Ez a nézete lett volna az írásait ért támadások céltáblája? A nemzeti önvizsgálatról beszélni hovatovább divat. Egyes vélemények viszont a Nemes- kürty-könyuek („trilógiájára.” gondolok természetesen) a szükséges deheroi- zálásnál is többre: egyfajta „elidegenített” történelemszemléletre biztattak... Jogos-e ez a feltételezés? — Kerülővel, de egyenesen válaszolok ... Most már lassan két esztendeje az 1848—49-es szabadságharcról írandó könyvemre készülök. Az érdekel: mi okból, milyen hatásra kötelezték el magukat a császári és királyi hadsereg tisztikarának oly gyakran német, szlovák vagy román tagjai a magyar szabadságharc mellett. Valójában egyre határozottabban tudom: a világforradalomért harcoltak! Vagyis a nemzeti mellett már akkor ott volt áz; igen erőteljes nemzetközi indíték! A mi szabadságharcunk épp az ilyen, a szűk hazán túlmutató mozzanatai miatt került oly rangos helyre az európai és egyetemes történelemben is. Ezek szerint a fogcsikor- gatások társadalmi összege mit sem csökken azzal, ha a restek, a hanyagok, a lazsálok, a korruptak mentesülhetnek a szankcióktól — sőt: mintha ettől inkább szaporodnék. Pedig, ha már semmiképp sem lehetünk meg fogcsikorgatások nélkül, akkor igazán az volna az ésszerű, hogy ne a jó munkások, hanem a hanyagok, ne az üzemi törzsgárda tagjai, hanem a megrögzött vándormadarak, ne a vevők, hanem a „súly- csonkítók”, ne a közösségi emberek, hanem az élős- diek csikorgassák a fogukat. De hát — könnyű ezt mondani. Könnyű volna eljutni arra a következtetésre is: vissza a csacsi-mechanizmushoz! Kimunkálni, kikísérletezni az ösztönzésnek azt a sokoldalú, új rendszerét, amely demokratikus, emberségesebb a réginél, független jó vagy rossz főnökök jó, vagy rossz indulatától, és mégis éles különbséget tesz jó és a rossz munka között — ez bizony történelmi feladat. Pedig sürgősen meg kellene oldanunk. A hetvenes évek végétől ugyanis megállíthatatlanul fogyni kezdenek a termelő korosztályok — sokkal jobb feltételekkel oldhatnánk meg ezt a gondot addig, mint ezután. Fekete Gyula Feldnmms Tibor — Az én türelmetlen „de- heroizáló” indulatom, „hazaárulásom” mögött tehát az arányérzék, a helyes önértékelés vágya munkál. Hiszem, hogy a nemzetiszínű görögtűz is eltakart egy értelmes, nemcsak önmagát ismerő, békét szerető humanista közösséget. Épp csak ennek a képét „átfestette” az álnemzeti, áltörténelmi tudat, mely a millenniumban alakult ki. Egy olyan nemesi réteg jóvoltából, melynek gondolkodása a Habsburg-liberá- lis szemléletnél is reakció- sabb volt. Ha szabad így fogalmaznom: én II. Józsefnek szurkolok. Felidézve egy «„lejátszott meccset”, mely igazolja: a nemzeti ügy nem mipdig azonos a haladás ügyével. — Azt írja trilógiája előszavában, hogy nem történész, szándéka csupán „a történelemről írni”. Azt jelentené ez, hogy nem törekszik a kevéssé vagy egyáltalán nem tudott felfedezésére, lényegi szemléletmódosításra, csupán hiteles rögzítésre, szépírói népszerűsítésre? — Ha olvasóm nem esik át lelki katarzison, semmit sem ér a munkám. Népszerűsíteni szép dolog, de én csak úgy döbbenthetek mindannyiunk személyes felelősségére, ha az eseményeket újonnan feltárt ösz- szefüggéseiben ábrázolom. Tudatos tehát doppingolási szándékom: elcsodálkozásra és továbbkérdezésre szeretnék biztatni. Ki, mikor, mit és főként: miért tett? — kérdezze meg csak mindenki újra és újra. — Én nem hiszek a leegyszerűsített értelmű történelmi szükségszerűségben. Minden cselekvésnek oka van. Az ember dialektikus lény, s nem azonos tegnapi önmagával. Épp ezért egyáltalán nem tisztelem azokat, akik hivalkodnak vele: meg sosem inogtak, mióta vannak, változatlanok. Mindenki változik, s ha helyesen dönt: a jó irányába. Csöppet sem lennék büszke, ha ma is olyan lennék, mint mondjuk, harminc esztendeje ... — A személyiség történelemformáló szerepét sze. rctné tehát tárgyszerűbben bizonyítani „történelmi forgatókönyveiben”? — Teljes történelmi hitelességre törekszem. Figuráim sohasem mondanak mást, mint amit valóban mondtak; mégis meg kell adni alakjuknak a szükséges lélektani hitelt. Bonyolult írói munka ez. Sokkal kisebb készlettel dolgozhatom, mint a regényíró, mert kötve vagyok egy nagyon szűk ténykészlethez. (Talán épp ezért nem tudják hova tenni a műfajt egyes kritikusok). — Ebben a feladatban valóban nagyon sokat segít a film ismerete, technikája. Talán olyasmit jelez e módszer: eljön az idő, amikor a művész verset ír, színdarabot, s ugyanígy filmet is készít (ő maga!) — aszerint, hogy közlendőjének melyik forma felel meg legjobban. Arany János, ha élne, lehet, hogy holnap egy másik Toldit vagy Buda halálát — filmmé alkotna meg. Mert a film természetesen nemcsak technika, hanem — közhely ez már — látásmód is. — Pedagógus-szenvedély- lyel ír, s most is így szólt hivatása és szép kedvtelése tárgyáról (vagy inkább ala. Hófo ej ók nyairól). Hadd kérdezzem meg hát: miért hiszik olyan sokan, hogy az utókor szó- mára csak száraz csűrés- csavarás, unalmas ismerethalmaz a történelem? Rosz- szak talán a tankönyvek? Vagy történelemtanításunk fogyatékos? Vagy egyszerűen: nincs történelmi érzékünk? — Voltam annyi ideig tanár, hogy erről talán érdemes szólanom. Lényegében elkerülve a tankönyvkérdést. El tudom ugyanis képzelni, hogy a tankönyv száraz, magyarán tényszerű, higgadt támaszték, forrás és adattár legyen. A tanár ne legyen száraz! Vallom, a tanár „minősége” etikai kérdés, hisz sosem a tankönyvre, mindig a tanárra emlékezünk. A diák ezért — a személyes kapcsolat hőfokától — érezze kényszerítve magát, hogy a hallottaknak utánanézzen. — A magam (olvasmányosnak ítélt) könyvét, stílusát ajánlanám ezek szerint az iskoláknak? Szó sincs róla! Nem bánnám persze, ha a pedagógusok haszonnal forgatnák. Ha például azt éreznék, hogy a könyvek szerzője személyes kapcsolatbe került a történelemmel. Ha írásomnak csupán a szenvedélye hatna, már értelme lenne írásomnak. Mert meggyőződésem: tudást továbbadni _ csak igazunk szenvedélyével lehet. Fölöslegesek a cifra, túlfűtött mondatok, de minden .tanítás esélytelen, ha nem nyújt élményt. Az én pedagógiai szándékom, indulatom is ez: a tudás csak akkor hasznos és értelmes ismeret, ha cselekvésre sarkalló érzelmünk hitelesíti. Nádor Tamás Dénes Sándor Orosházi utca e
