Békés Megyei Népújság, 1975. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-03 / 181. szám
ZS?kS tavaly került hozzánk. Tengerész barátom hozta, akj már igen sok országban megfordult. Tavaly Afrikában járt, és alig tért haza, máris felkeresett. — Már régen akartam valami szokatlan ajándékot hozni neked — kezdte. — Íme, most sikerült. Egy papagájt hoztam — mondta, és papírba csomagolt kalitkát nyújtott át, amelyben szürketollú, vörösfarkú, haj- krttcsőrű madár volt. — Ez Zsako, igen okos fejta. Nem nehéz megtanítani beszélni,’ de én, sajnos, nem tudtam vele foglalkozni, nem volt rá időm. Azt hiszem, te jobban ráérsz nálam. Érdekes, a barátom 4s úgy véli, hogy egy írónak rengeteg szabad ideje van. Sajnos, ennek éppen az ellenkezője az igaz, soha sem elég az idő, annyi innivalóm van mindig. Nem ellenkeztem azonban vele, hanem csodálkozva és kíváncsian nézegettem az ajándékot — Ne félj, nagyon okos és rendes madár. Kiengedheted a kalitkából, semmit sem fog összetörni. Azt azért sajnálom, hogy nem tanítottam meg beszélni, de remélem, neked ez is menni fog Elüldögéltünk, elbeszélgettünk még a barátommal, majd eltávozott Ezután mindnyájan — anyám, feleségem és leányom — a papagájt vettük körül. ” Zsako™ Zsako Zsa- te™ — mondta a lányom a papagájnak, A papagáj felé fordult és hirtelen igen érthetően és hangosan megszólalt: Zsako! Mindnyájan elképedtünk, majd elnevettük magunkat. Legjobban a kislányom örült — Zsákol — mondta »égegyszer a papagáj, és elfordult tőlünk. Valószínű, zavarta a nevetés, de kis idő múlva visszafordult és valósággal kiabálta: Zsako! Zsako! Zsako! Zsako!™ És csak kiabált kiabált sehogy sem lehetett elhall- gatfcatni. Már lassan unni is kezdtük, és elhatároztuk; hogy nem tanítunk meg neki több szót. flmrám nagyon szereti a teát Napjában többször is felteszi a fő- zőt amint megfőtt bejön a dolgozószobámba, és megkérdi: — Akarsz teát? Néha iszom, néha nem, de nem is ez a lényeg. Zsako gyorsan megtanulta anyám szavait és tmos-untalan kérdezgeti: „Akarsz teát?” És olyan jól elsajátította, hogy néha még engem is ' megtéveszt, felállók az írógép mellől, megyek teát inni, mert azt hiszem, anyám hív, és csak az ebédlőben jövök rá, hogy Zsako hívott. Gyakran járnak hozzám a barátaim. Általában „Hogy vagy?” kérdéssel fogadom őket. Zsako ezt is megtanulta. .És a vendégem még le sem vetkőzhet, Zsa- k© már kiabálja is: „Hogy vagy?” És volt olyan eset, hogy a barátom egész ko- , molyán válaszolt, azt hitte, én kérdeztem: „Megvagyok, megvagyok” — szólt, miközben a kabátját akasztotta a fogasra. Zsako azonban továbbra is fontoskodott, udvariaskod ott: „Akarsz teát?” — Ha más nincs, jó lesz tea is — felelte a barátom, és belépett a dolgozószobába. Nagyon meglepődött, hogy nem talál ott, elindult keresni az ebédlőbe, majd a konyhába, mivel kissé szégyelte, hogy a papagájjal beszélgetett. Egyszer beállított a szomszédasszony, aki mindig igen komoly, kimért volt. Délre utazott, a Fekete-tengerhez, és kérte, hogy arra az időre vigyázzunk a macskájára. — Nagyon szívesen — mondta a feleségem —, csak Zsákot féltem tőle. — Ugyan — mondta a szomszédasszony, és még dezte a szomszédasszony, miközben magához szorítva simogatta. — Remélem nem bántotta a madarukat? . — Nem, nem — siettem megnyugtatni. — Na látja, ön pedig... De tovább már nem tudta folytatni. A szobában Zsako hangja csendült fel: — Akarsz teát? Majd Zsako hozzám szaladt: — Hogy vagy? A jólnevelt macska pedig keservesen nyávogva ki akart ugrani a szomszéd- asszony karjaiból, még meg SZERGEJ VORONYIN: A HARCIAS ZSAKO kissé meg is sértődött, hogy a feleségem olyannak tartja a macskáját. — Az én Vászjám jólnevelt állat. Hozzá sem fog nyúlni Zsa- kohoz, nem kell félteni azt a madarat Nagyon kérem, viselje gondját, amíg odaleszek. A feleségem elvállalta. Ha otthon vagyok, nem engedtem volna meg. Egyik nyáron láttam, hogyan támadt egy vörös macska a galambra. A bokorból ugrott rá, míg a galamb egy tócsából ivott, és egyből széttépte. így természetes, hogy soha nem engedtem be macskát a lakásba, még ha olyan jólnevelt is, mint a szomszédasszony Vászjá- ja. De semmit sem tudtam az ügyről, ültem a szobámban és írtam. A macska pedig ezalatt körbejárta a szobákat, mindenbe beleszagolt, nézelődött; mint valami revizor, néha nyávogott, mintha egyetértését vagy elmarasztalását fejezné ki. így került előbb a konyhába, majd az ebédlőbe, végül a szobámba. Nem vettem észre, mikor jött be, Zsako is nyugodtan sétálgatott, néha hívott teát inni, néha a nevére emlékezi tetett. Amint megláttam a macskát, egészen megrémültem. Vászja, a szomszédasz- szony szerint jólnevelt macska a padlóhoz lapult, szeme vérszomjasán csillogott, készült a gondtalanul sétálgató Zsakora ugrani. Nekem rögtön a vörös macska jutott az eszembe, kiáltani akartam, hozzávágni valamit ehhez a jólnevelt Vászjához, amikor Zsako előreugrott, súlyos csőrével a macska fejére vágott, és kérdezte: — Akarsz teát? A macska, életében először, hallva madártól emberi hangot, annyira meglepődött, hogy még mozdulni sem tudott. Zsako pedig még egyszer a fejére vágott, és udvariasan megkérdezte: — Hogy vagy ? A macska ekkor teljesen elvesztette a fejét, nyávogott, hátán a szőre feíbor- zolódott, és 'berohant a heverő alá. Addig nem is merészkedett ki onnan, amíg meg nem jött a gazdája. Még etetnünk is ott kellett. — Na ugye, az én Vászjám jólnevelt cica? — kőris Karmolta. Nem tudom mivel végződött volna az ügy — lehet, hogy ismét a heverő alá rohanit volna — de a szomszédasszony ránézett a harcias Zsakora, és köszönés nélkül otthagyott minket. Eien a nyáron is a nyaralóban voltunk. Egyszer az ablaknál ülve olvastam, Zsako a párkányon sétált és a kertet nézegette. Ekkorra már sok új szót ismert: „Papa, papa!”, „Jónapot!”, „Viszontlátásra!”, „Csúf idő!”, „Megint esik!”, „Süt a nap!”... Én tehát olvasgattam, Zsako nézelődött és kia- .bált: — Majd adok én nektek! — Majd adok én nektek! Ezt a kertben kapirgáló tyúkoknak kiabálta. Hirtelen surrogást hallatott, a tyúkok szétszaladtak. — Micsoda okos egy madár! — hallottam a kertből a gazdasszony hangját. — Kifelé! Majd adok én nektek!- — zavarta ő is a tyúkokat. — Majd adok én nektek! Majd adok én nektek! — kiabált Zsako. — Tudja, most már nyugodt leszek a kert miatt. Jobb őrre nincs is szükség — dicsérté a gazdasszony Zsákot a feleségemnek. — Okos, csodálatos, ügyes madár. Zsako pedig, mintha nem is róla lenne szó, büszkén járkált az ablakpárkányon és nézelődött. — Kifelé! Majd adok én nektek! — kiabált egyszer a kotlósra, de az nem mutatott hajlandóságot a távozásra, sőt magot találva még a csirkéit is odahívta. — Majd adok én nektek! — kiabált újra Zsako, és leugrott a kertbe, hogy kizavarja a kotlóst. Hirtelen azonban nagy árnyék vetődött a földre, számycsat- togás hallatszott és Zsako kiabálása: — Papa, papa! Hogy vagy? Akarsz teát? Kihajoltam az ablakon, és láttam, hogy egy ölyv támadott Zsakora. Az ölyv egyik lábával Zsako testébe, másikkal a fejébe mart. Zsako pe^ig testével védve a kotlóst és csirkéit, a csőrével támadott, miközben segítségért kiabált. Gondolkodás nélkül kiugrottam az ablakon. Az ölyv, ahogy meglátott, a magasba emelkedett. — Rabló! — kiáltottam, és utána 3obtam Kislányom vedrét, ami éppen kezembe került. — Rabló! — kiáltotta Zsako is, és sántítva jött hozzám. Felvettem. Nemcsak a melle, de a farka is merő vér volt. Szegény Zsako — mondtam, és óvatosan megnéztem a sebeit. — Bátor Zsako. Zsako forgatta a fejét és kiabált: — Papa, papa! Jő napot! Viszontlátásra! Kifelé! Rabló! A lányom is kiszaladt, és sírva sajnálta Zsákot. A nagymama szidta a gonosz ölyvet. Lemostuk Zsako mellét A tolláit az ölyv alaposan megtépte, látszottak még a karmok nyomai is. Megitattuk, enni adtunk neki, beletettük a kalitkába. Néhányszor odamentem hozzá. Zsako figyelmesen nézett, de hallgatott. Nagyon féltünk, hogy elpusz- túl, végül szerencsére minden jóra fordult Sebei begyógyultak, és néhány nap múlva már ismét az ablak- párkányon ült, kiabált a tyúkokra, ha azok bejöttek a kertbe, de már nem ugrott le a földre. Attól kezdve a kert felett elrepülő egyetlen madárnak sem mulasztott el kiabálni: — Rabló! Rabló! — és harciasán csattogtatta a csőrét. Fordította: Sass Attila Gera Katalin Gyerekek Könyvjelző Lakatos Menyhért: Fésűs képek A z Űj Magyar Lexikon adatai szerint '180— 190 ezren élnek Maországon abból az — eredetileg indoeurópai — nomád népcsaládból valók közül, akiknek összlétszámút 2—3 millióra becsülik a világon. Cigányoknak nevezik őket, s amikor nevüket kimondják, szélsőséges, előítéletektől duzzadó vélemények kavarognak az agy- tekervényekben, s fogalmazódnak — olykor — sistergő szavakká, „ölni tudó” mondatokká. Nem kevés ma már azoknak a tanulmányoknak, szociográfiáknak, riportkönyveknek a száma, melyek a magyarországi cigányság életébe engednek bepillantást. Ezeken túlmenően a filmszínházak vásznain is helyet kapott már a téma (Feldobott kő), s — néhány évvel ezelőtt — a költészet számára is felfedte e különös világot Bari Károly. Mégis szenzációként, irodalmi csemegeként hatott . Lakatos Menyhért könyve, aki arra vállalkozott, hogy megírja az első, hiteles cigányregényt. ' Élményért nem kellett messzire mennie, hiszen maga is közülük származik, Vésztő egyik cigánytelepén született 1926-ban. A regény eseménysora mintegy 10—15 évet ölel fel a második világháborút megelőző évekből. Ez az időszak az író gyermek- és ifjúkorának ideje. Az az időszak, amikor állandó harcot vív a belsőből fakadó jobbat és mást akarás, a környezet lehúzó, gúzsba- kötő hatásával. A regény elején úgy látszik, hogy a különc kis pi- caronak sikerül tisztes távolságból ' szemlélnie környezete valamennyi embert ábrázoló „szennyesét”. Az istállókban szalmán fetren- gő tetves sorstársakat, akik legtöbbször csak akkor laknak jól, ha lopni mennek, dögöt lakmároznak, vagy ha egy jómódú gazdaember lakatja jól őket. Ilyenkor boldogok, elfelejtik a tél sanyargatását, a csendőrök kíméletlen pofonait, s még azt is, hogy a hitvesi hűséget tiszteletben tartsák. Megrázó annak a naturálisán nyers, érzelmileg túlfűtött és vérbő erkölcsi fertőnek az ábrázolása, mely vörös fonálként húzódik végig a regény gerincén. A szexuális kapcsolatokban nincs szerelem, szeretet, csak működő hormonok és érzékileg felkorbácsolt testek, melyek előtt a legközelebbi rokoni kapcsolatok sem jelentenek akadályt. A baj csak akkor kezdődik, mikor egy ilyen kapcsolat napvilágra kerül. Akkor a legbrutáli- sabb eszközöktől sem riadnak vissza, hogy megleckéztessék a hűtlen asszonyt, aki megalázottságából ocsúdva nem azon töri a fejét, hogy belássa vétkét, hanem még vadabb, még fékteleiiebb szexuális „törlesztésbe” kezd. 1 Lakatos Menyhért őszinteségét dicséri, hogy nem marad adós az olvasónak azzal sem, hogy saját „útvesztőiről” is beszámoljon. E nélkül a regény minden bizonnyal veszítene hiteles- . ségéből, s hiányozna az inspirációk egyike is, mely szüntelenül abban az irányban munkál, hogy belőle ne legyen nagybőgős,- vályogvető, lókupec. Ezért tanul, bár nem nézik- jó szemmel, de érzi, tudja, nehéz sorsa naponta kényszeríti arra, hogy maga szolgáltasson igazságot magának. Serdülő eszméletével már világosan látja, hogy több akar lenni alkalmi fogorvosnál, babonák és mesék passzív befogadójánál, fenyegető jósíatok és bölcs népítéletek tudomásulvevő- jénéL És amikor a regény végén az urak felsorakoztatják a telep lakóit, hogy a háborúra alkalmasakat kiválogassák, akkor már egy percig sem lehet kétséges az olvasó előtt a „füstös képek” jelentése, mely nagyon is szimbolikus, és többértelmű. Egyrészt jelenti maguknak a cigányoknak az arcát, másrészt azt a néhány életképet, melyet az örökké füstös putrik lakóiról a vérbeli elbeszélő képességével villantott fel az iró. De azt hiszem akkor sem túlzók, ha a „füstös képek” jelentése mögött azt akarom bizonyítani, hogy a ma embere számára ezek a képek már a füst- homályába vesznek, bár időben még nincsenek olyan távol, de a történelemben vizsgálva eléggé távoliak ahhoz, hogy múltként regisztráljuk őket. Éppen ebben rejlik Lakatos Menyhért nagyszerű vállalkozásának egyedülállósága, hogy megragadta az időben gyorsan tovatűnőü elénk tárva az összehasonlítás lehetőségét napjaink cigánykérdésében, „amikor a .cigánysors múlttól jelenig ívelő folyamatossága mindinkább összetöredezik, és eljön a mítosz alkonya”. Ez közös akaratunk. Szilárd Adám
