Békés Megyei Népújság, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-27 / 98. szám
■■ ____»■ w K OROS TAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Szokásé szerint korábban érkezett. Moszkvai mérnök vendégét várba. A hallban hátradőlt egy kék huzatú plüsszéken, lábait átvetette egymáson. A homályos terem sarkaiban elvesztek a barátságtalan bútorok, a tápé tás falak megfakultak, minit egy század eleji színmű díszletó. Bodnár nem értette, hogy a moszkvaiak miért szeretik ezt a szállodát. A nő egy oldalajtón lépett a hallba. A rossz világításban kivehetetlen volt az életkora, a rövid szőrmekabátban és bokáig érő — Egjr özvegy Venezuelából — Aha.;: — bólintott Bodnár helyeslőén, mint aki ezt a választ várba. k pincér úgy ám, mint egy leeresztett szárnyú, öreg madár, mégis valamiféle reménnyel. Sőt repülésre készen. — Tetszik stótí úzesmi valamit? —• kérdezte. Bodnár a nőre nézett, és megpillantotta azt, aminek a megértéséhez sok évvel ezelőtt még gyönge volt: a távolban tanyák füstöltek, a keményre fagyott szántóföldről hatalmas, fekete növesztett ősz oldalszakálla, a feje tetején fehérlő kopasz folt,,az évek folyamán kihegyesedett orr idegen volt, de a tekintet furcsa szigorúsága, mely megmaradt a múltból: kétséget támasztott tienne. Töredékek bukkanták fel. Egy régies szoba elmosódó tárgyai, a tehervonat kormos, fojtogató füstje, egy kis fiatalember, aki minden áron villamosmérnök szeretett volna lenni, hatalmas, fehér kutyák csahoiása, kehely alakú teáscsészék és valamiféle kényszer s félelem egy ostoba kis levél miatt. Gyötrően töredékes ' EGY HÖLGY j VENEZUELÁBÓL Thiery Árpád fércanevellájei saSke dróöiaja toK. Keveset beszélt, ha mégis: krá- kogva, legtöbbször azonban hallgatott, s bújkáló mosollyal figyelt. Az arcában volt valami, ahogy Bodnárra nézett, s az övében is lehetett valami kölcsönös. Fény alig volt az állomáson. Az egyetlen épségben maradt vágányon tehervonat vesztegelt. Bodnár a vagonok mellett mászkált s izgatottan kérdezősködött. S akkor az egyik vagon tetejéről Klári kiáltott, Felkapaszkodott melléje. A hátizsákot és a lány kofferjét felhúzott lábuk alá szorították. A lány kabátja összegyűrődött, a nyúlszőr prémnek vonat- füst szaga volt. Egymás mellett kuporogtak a zsúfolásig telt vagon tetején. Bodnár úgy érezte; nem több az egész élete, mint a saját óriási szívdobogása. Maga előtt látta a lányt, ahogy látni szokta otthon: pongyolában, kissé borzasán, filmszínésznő módjára, lassan nyújtott lépésekkel, mintha egy palota lépcsőjén haladt voltra lefelé, olaj fényű szemében a szörnyű mélységgel, amibe mindé alkalommal belezuhant és elveszett^ A vonat tetején kuporogva biztos volt: nő soha többé az életben ilyen közel nem lesz hozzá. A lány magához húzta. — A legközelebbi állomáson leszállunik, é| keresünk valahol egy ágyat, mert álmos vagyok — mondta. szarvasbőr szoknyájában testformájával együtt eltűnt a járása. Idősebb pincér érkezett a nyomában. A teát hozta. Bodnár örült a fordulatnak. Egyedül érezte magát a hatalmas, kietlen teremben. A nő leült szemben, a háromágú faldlámpa alá. Arca a gyönge fényben maga volt a megtestesült múlandóság. Bodnár arcfigyelő ember volt. A nőre pillantott futólag: Kissé megpróbálta az idő, állapította meg magában. A nő arca gondolkodóba ejtette, mégis a mozdulatot ismerte föl: ahogy megfogta a teáscsészét, megemelte, és a szájával föléje hajolt. A lány a szemben, levő házban lakott albérletben, egy katonatiszt hozta át magával egy erdélyi nyilvánosházból, de sorsára hagyta. Magányosan élt, türelemmel várta a háború végét. Az estéket náluk töltötte. Körülülték az asztalt, és a szacharinos teát szürcsölgetve a havasokról, Tusnádról, Temesvárról és a Bégáról beszélgettek, ahol Bodnár anyja fiatal korában többször megfordult. Bodnár tizenhat éves villanyszerelő inas módjára ült esténként a lánnyal szemben, arcán egy kis erőltetett szemtelenséggel, és anélkül, hogy az anyjának fogalma lett volna erről* magába fogadta a lány elválasztott sima haját, kissé elálló kagylófüleit, vastag szélű, csüggedt száját csontos, ikon formájú arcát. A pincér szolgálatkészen meghajolt — Uram? Bodnár felpillantott — Ki az a hölgy odaát? — kérdezte. varjak rebbentek föl, a lány arca megnyúlt az utazástól, és bekorrnozódott a vonat tetején, a lábal idegenül, már-már szánalmasan mozogtak a magasszárú cipőben. Mindkettőjükben feltámadt a kétség, hogy lesz-e majd, aki befogadja őket vagy pedig az idők végezetéig bolyongnak a fagyos tájon álmosan, és tiszta ágy után vágyakozva, amikor a tanyaud- varon észrevették őket a komondorok, és csaholni kezdtek. A lány megszorította Bodnár kezét: —Azt fogjuk mondani, hegy az öcsém vagy... A pincér meghajolt a túlsó oldalon. — Az a kopaszodó úr érdeklődött ön után —mondta. A nő Bodnár felé fordult, a hosszú idő után visszatérő ember pillantásával, amikor mindenkit ismerősnek érez, de ezzel az érzelgősséggel együtt megszületik benne a gyanakvás is. • — Ki az a férfi? — kérdezte. A pincér is Bodnárra pillantott. Felhúzta a vállát. — Fogalmam sincs, kérem — mondta és magához vette az üres teásedénye- ket. Á nő leakasztotta a nyakában függő miniatűr töltőtollat, a retikül mélyéből kis noteszt húzott elő, kitépett belőle egy lapot, ráfirkantott valamit, majd gyors, elégedetlen mozdulattal, mint aki egy pillanat műve alatt megbánta: összegyűrte a papírt. Átnézett Bodnárra. Arca figyelmes volt, mintha egy megfejtésre váró dalt hallgatott volna. A férfi áljáig volt. Hiába próbálta egymáshoz illeszteni: szétestek és tehetetlenül visszahullottak. Oldalt fordult. A fény úgy esett az arcára, hogy az orra mellől kilátszott a kis szemölcs. A nő bizonytalanul elmosolyodott, de tudta: öreg már az ilyen mosolyhoz. Bodnár most már mindenre pontosan emlékezett. Az anyja este megtalálta Klári céduláját: „Hdlnarp Szolnokon az állomásnál várom.. .* — Mi ez? — kérdezte döbbenten. Bodnár nem mert válaszolni. Anyja kicsomagolta a hátizsákot, lefeküdtek aludni. Éjszaka Bodnár felkelt, mindent óvatosan visszarakott a hátizsákba és megszökött. Kora reggel a szolnoki állomáson az orosz katonai járőr igazoltatta. A lebombázott állomás mögé kísérték. Százan lehettek. Szu- ronyos őr vigyázott rájuk, a bajusza minden kérdésre elmosolyodott:1 — Kicsi robot ... Egész nap lőszere« ládákat hordtak a cukorgyárban. Kegyetlenül nehéz, kemény ládák voltak. Rendes ebédet kaptak, alkonyat után, amikor befejezték a napi munkát, vacsorát is. Este visszakapta a hátizsákját. Aliig felfegyverzett katona kísérte vissza az állomásra. Nehéz, fénylő díszkard lógott az oldalán, géppisztoly a vállán, pisztolyok és kézigránátok az övében, a hátizsákban kenyér és konzerv helyett lőszert cipelt. Kamasz volt ő is, de erős karjai, mellkasa valósággal feszülték a vászxmzubbony- ban. Nyugtaién vizstaszame, Kinyílt a liftajtő, és Bodnár moszkvai mérnök vendége lépett ki. Szélesen, tárt mozdulatokkal közeledett. — Jánosom?.:: Jánosom! ... — kiáltott mesz- sziről örömmel. Bodnár mielőtt felállt, futó pillantást vetett a venezuelai nőre. s okosan úgy gondolta: olyan volt ez, minit egy bonyolult pályaudvar, ahol minden a sínek és váltók acélszorításán múlik. A moszkvai mérnök ka- miaszosan sugárzó orcára pillantott, majd tekintete lecsúszott a vodkásüvegre, amely úgy dudorodott ki a zsebéből, mintha a legutóbbi találkozásból maradt volna meg. Bodnár arca felderült. Megfeledkezett a gyomorbántalmairöl: sültek szagát és italok nemes ízét érezte. A mérnök fehér ingéből, nyakkendőjéből s az arcáról kesernyés mandulaillait áradt. Megölelték egymást. A mozdulat olyan volt, amilyenre ritkán sikerülnek az üdvözlések. Benne volt a rájuk váró teljes nyolc nap: a feszültségekkel telt hétfő, a kedd, a szerda, a csütörtök, benne volt, hogy ezen a négy napon annyi idejük sem lesz, hogy eszükbe jussanak a fiatal évek, amikor még minden vaskosan és elérhetetlenül állt a távolban, de benne voltak a negyvenöt éves férfiakhoz nem illő komolytalanságok is, a fáradt, rossz órák, és az esti társaságok, amikor szó sem esik majd a villamosiparról, csak élnék, élnek, élnek.». I Koszfa Rozália Fekete kabátos osszon? §os$ Ervin versei Kő vek összenéznek a kővek a parton az érkező hullámokkal a felcsillanó napfénnyel is összenéznek énekelnek csillagködökről és lávafolyamok ritmusát rajzolják önmagukra arcaik előtt felszisszen a tenger miközben összezárt kristálybőrére bársony simaság tapad és kék feliratokat húz egyetlen ecsetvonással évmilliók és egy elkövetkező óra látványa fölé melyet megfogalmazni újabb kövek érkéz onnan ahol senki sem tartja fontosnak hogy emberré változva kibotorkáljon a parti hajlatok megejtő vonulataira A tanácsteremben a karzat üres hallgatnak benne a bableves előtti csaták és ordítozások az öngyilkos bátorság ököldobbangsai az oszlopokon lakkosra suvickolt csizmák nyikorgása az ajtók forgóvasában az álarcba öltözött dac hogy fel ne ismerjék az unokák amikor eljönnek néha , esküt tenni koccintani gangos fogadásokon és felpillantani \ az üres karzatra ahol óriás kérdőjelekké változott a múlt a tegnapi és a tegnapelőtt»
