Békés Megyei Népújság, 1974. május (29. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-12 / 109. szám

KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Költészet és politika Ceruzarajz Hegyesi János portréjához Kézszorításában benne feszül a paraszti ősök szunnyadó ereje. Az ősöké, akik Kossuth katonái vol­tak, meg sárréti számadó juhászok. Maguknak bölcs, kevés szavú emberek, pél­dát adók hazaszeretetre és csöndes józanságra. He­lyettük is szól a füzesgyar­mati gyepsor szülötte, He­gyesi János, a politizáló köl­tő. Verseiben a népdalok egyszerű tisztaságához ha­sonló lírai hangon mutatja be az egykori szegénység életét, mai változó világun­kat, és higgadt bölcsesség­gel figyelmeztet a veszé­lyekre. Hegyesi János a későn be­érő költők fajtájához tarto­zik. A boldog szegénység­ben töltött gyermekkor után szinte még siheder- ként harcol az első világ­háborúban, majd mint fia­tal vöröskatona vesz részt a Tanácsköztársaság küzdel­meiben. Ott van a legen­dás szolnoki áttörésnél, ahol megsebesült — néhány na­pig külön harcot vív a ha­lállal — és csak a szombat- helyi kórházban tér eszmé­letre. Mindössze húszéves, amikor ismét besorozzák: most már Horthy hadsere­gébe. . . . Később visszatér Füzesgyarmatra, ahol mint útőrt alkalmazzák. A har­mincas évek elején részt vesz a helyi agrárszocia­lista megmozdulásokban, és ezek hatására a hat ele­mit végzett, élete derekán lévő férfi verselni kezd. Irodalmi indulásáról He­gyesi János így vall: — A füzesgyarmati Mun­káskörben az volt a szo­kás. hogy esténként egy-egy jól olvasó ember ismertette az újságok érdekesebb híre­it, néha verseket, regény- részleteket is fölolvastunk. Akkor láttam, hogy nekünk, egyszerű embereknek mi­lyen nagy szükségünk van a szép, tiszta szóra és va­lami furcsa, bizsergető ér­zés feszítésére magam is verseket kezdtem írni. Tár­saimnak nagyon tetszettek a műveim, ezért amikor elolvastam Veres Péter egyik regényét, biciklire ültem, és elkerekeztem Bal­mazújvárosra, az akkor or­szágos nevű íróhoz. Őszin­tén szólva, az első találko­zásunkkor Veres Péter nem vett komolyan engem, de később igaz barátság ala­kult ki köztünk. Aztán egyre-másra jelen­tek meg verseim különböző lapokban, a helyi Szegha- lomvidéki Hírlapnak pedig állandó munkatársa lettem. Működésemre fölfigyelt Szabó Pál is, az ő segítsé­gével kerültem a Szabad Szó köré csoportosult bal­oldali népi írók társaságá­ba. Legszebb emlékeim közt őrzöm azokat a szerkesztő­ségi beszélgetéseket, amikor Bajcsy-Zsilinszky Endre, Darvas József, Veres Péter és Erdei Ferenc közelében lehettem, s figyelték rám akkor is ha országos ügyek­ről volt szó. Ma már megsárgult a papírja annak a nyomdai kefelevonatnak, amelyen a cenzor, a királyi ügyész pi­ros tintával húzta át a cik­kem : „Nem sokszorosítha­tó!” Szabó Pál mégis be­csempészte a forradalmi gondolatokat az újságba, némely írásomat még a moszkvai rádió magyar nyelvű adásában is felol­vasták! Ilyenkor gyakran előfordult, hogy otthon az­zal fogadott a feleségem: két csendőr járt nálunk, s azt üzenik, menjek be a laktanyába. . . . 1944 tavaszán Hegyesi János is részt vesz azon az illegális találkozón, ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre az antifasiszta nemzeti el­lenállást szervezi. A fegy­veres összefogásra már nem került sor, mert a németek március 19-én orvul meg­szállták az országot. A következő néhány hó­nap a magyar történelem leggyászosabb korszakát hozza. Az év végén a beke­rített Budapesten még tombol a nyilas terror, de a felszabadult országrész képviselői Debrecenben, az ideiglenes nemzetgyűlésen a jövőről döntenek. Hegye­si János is szépen kisuvik- szolja a csizmáját, tiszta fe­hér inget vesz magára, az­tán december 22-én az egy­szerű parasztember föllép a legmagasabb fórum, a nem­zetgyűlés szónoki emelvé­nyére. — Az izgalomtól és a meghatottságtól alig jött szó a torkomra. Arra gon­doltam, hogy ezen a szent helyen egykor Kossuth La­jos szólt a nemzet képvise­lőihez. Lassan föloldódott az elfogultságom és a Nem­zeti Parasztpárt nevében a falusi szegénység érdekeiről beszéltem, Dózsa népének jogaira figyelmeztettem. Az emlékezetes felszólalá­som sokáig odaláncolt az országos politika legelső vonalába. A felszabadulás után Budapesten is mint az országgyűlés jegyzője dol­goztam, közben a Paraszt­párt titkári teendőit is el­láttam. Büszke vagyok rá, hogy a nehéz időkben se­gítségére lehettem néhány nélkülöző embernek. Az éhező Budapesten élelmet küldhettem például Szabó Lőrincnek. Egy kis lisztet, zsírt, krumplit csupán, de ez akkor az életet jelentet­te a nagy költőnek. Szere­tettel őrzöm Kohán György egy akvarelljét, amelyet ki- sébb-nagyobb támogatása­imért ajándékozott nekem a festő Harcostársamnak, ba­rátomnak tudhatom többek közt Veres Pétert, akihez sok kedves emlékem fűz. Egyszer például együtt mentünk egy mezőgazdasá­gi kiállítás megnyitására. Rendre elkerültük a sok borkóstolót, hiába kínálták Péter bátyánkat a legfino­mabb nedűvel, mindig el­hárította a meghívást: „Kö­szönöm, nem élék vele”. Végre meguntam a csábítá­sokat és megszólaltam: Te Péter, ha nem szereted a bort, legalább rám gondolj, mégis meg kéne nézni, mi van azokban a hordók­ban. . . . Engedett a kérés­nek. s azóta a fiókomban őrizhetem azt a ritka ké­pet, amelyen Veres Péter — a kedvemért — tokaji­val koccint. 1949-ben Hegyesi János visszavonult az országos köz­életből. Füzesgyarmaton az apja által épített egyszerű parasztházban él, és sokszor bizony nagyon is szüksége volt az ősöktől örökölt szí­Nyarfák Egységes közművelődés A művelődési házak központi szerepköre Szocialista életmódunk, életformánk folytonos ala­kulása napjaink fontos kér­déseként hozta előtérbe a közművelődés szerepét. A párt központi bizottságának ezzel kapcsolatos határoza­tából egyértelműen követ­kezik, hogy a művelődés nem csupán időtöltés, ha­nem mindennapi életünk része, hiszen a munka fej­lesztésével együtt a szocia. lista öntudat kialakítását, életmódunk jobbá változ­tatását segíti. E célját vi­szont csak akikor töltheti be, ha folyamatossá válik, azaz, ha nem célnak te­kintjük, hanem a szellemi felemelkedés eszközének. Ehhez egyik legfontosabb teendőnk az iskolai és az is­kolán kívüli művelődés, a közoktatás és a közművelő­dés közötti távolság meg­rövidítése, majd megszün­tetése. Egységes irányítás alá kell vonni e két mun­katerületet, egyeztetni szü'k_ séges az iskolák és a mű­velődési intézmények fel­adatait. Megyénkben is sok értékes kezdeményezés jel­vósságra. A politikai élet hullámzásai nem múltak el fölötte nyomtalanul, vannak olyan évek, amelyeket a legszívesebben kitörölne az életéből. Ám a sebek lassan befor- radnak, a gyógyulást pe­dig segítik az elismerések. Hegyesi János a Munka Érdemrend ezüst fokozatá­nak birtokosa, ezenkívül megkapta a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem ki­tüntetést. Két évvel ezelőtt a Szépirodalmi Könyvkiadó kötetben jelentette meg vá­logatott verseit. Hegyesi János egy hosz- szú, tartalmas élettel a háta mögött is megmaradt nyílt szavú, egyszerű embernek. Terveiről a következőket mondja: — 74 éves vagyok, egy­szerre születtem evvel az évszázaddal. Édesaoám 89 évet élt, s ha nekem is megadatna ennvi idő, talán megírhatnám életem törté­netét. Azt hiszen, van mire visszaemlékezni. . Andódy Tibor zl, hogy az intézmények vezetői, munkatársai meg­értették az együttműködés fontosságát. Csorvás nagy­községi tanács például a közelmúltban tárgyalta ezt a feladatot. Megállapítot­ták mindenekelőtt, hogy célszerű a különböző szer­vek kulturális célokra for­dítható anyagi forrásainak egyesítése. Elhatározták, hogy a kulturális célra ter_ vezeti összegeket ezentúl még inkább a rendeltetésük­nek megfelelően fogják fel­használni. Mindezek máris jó alapot teremtenek a folyamatos, az egységes köz- művelődéshez. Az együtt­működést jelzi Csorváson az is, hogy az iskolai ta­nulók többsége részt vesz a művelődési ház művészeti csoportjainak, szakköreinek, tanfolyamainak és klubjai­nak programjában. Az iro­dalmi klubsorozatot, a kü­lönböző kiállításokat rend. szeresen látogatják. Ered­ményes az iskolamozi és az óvimozi akció. Ifjúsági hangversenyeiken a tanulóik 94 százaléka van jelen. Az alsó és felső tagozatosok legtöbbje tagja a községi könyvtárnak. Az iskola és a ház kölcsönösen igénybe veszik egymás helyiségeit. B művelődési ház nemcsak az iskolával épí­tett ki szoros kapcsolatot, hanem a felnőtt lakosság­gal is, így egyre inkább központja a község népmű­velésének. A munkásműve- lődésre évente 60 ezer fo­rintot kapnak a megyei ta­nácstól. Ebből az összegből költ a szocialista brigád­vezetők klubja is. Helypt adtak a dolgozók iskolájá­nak, melynek egy-egy osz­tályát anyagilag is támogat­ják. Rétegenként mérték fel a lakosság igényeit, így a házat az idén már 25 ez­ren látogatták. Arra töre­kednek, hogy az oktatási, művelődési intézmények mellett valamennyi társa­dalmi szerv és gazdasági egység vállaljon részt a közművelődési tevékenység­ből. M nden településen, de elsősorban községeink­ben fontos a művelődési házak központi szerepköre. A kulturális vérkeringésben ezeknek az intézményeknek a „szívre” háruló feladato­kat kell ellátni, A Jus* vérkör” a közoktatás, a „nagy vérkör” a munkás­művelődés. E két vérkerin­gésből kell táplálkozni a házaknak, azaz ezek igé­nyeit kell megvalósítaniuk. Ez az igény természetesen nem korlátozódik az irodal­mi és művészeti alkotások­ra hanem az önművelés minden lehetőségét kívánja kihasználni. A közművelő­dési munkát eszerint kell megszervezni, hogy túllép­jen eddig ismert idő- kitöltő jellegén és a szocia­lista társadalom építésének alkotó elemévé válhasson. Napjainkra vár ez a nagy munka. Ügy, ahogyan Csor­váson, mindenütt meg kéll vizsgálni a még szétszórt művelődési tartalékokat és egybe kell kapcsolni azokat. Ha a művelődési házakban, a kulturális intézményekben ezentúl sűrűbben találkoz­nak majd az iskolások és a szocialista brigádok közép­korú vagy idősebb tagjai; a diákok, a szakmunkások és a mérnökök, akkor ez már jelent, valamit. Többet, mint amit a szabad idő el­töltése korábban jelentett. Nem újdonság leírni azt, hogy a műveltség könnyeb­bé teszi életünket, segít el* igazodni a világ egyre bo­nyolultabb jelenségei kö­zött. A közművelődés kor­szerűsítésével, egységesíté­sével és folyamatosságával azonban gyakorlattá is vál_ hat ez a felismerés. Nem csupán az intézményeken múlik ennek sikere, ha­nem azon is, mennyire gondolja át és érti meg tár­sadalmunkban az egyén a művelődés megváltozott je­lentőségét. A történelmi folyamatokban beidegződött korábbi szemléleteket felül kell értékelnünk és a mű­velődést végre csakugyan létszükségletnek, kenyérrel egyértékű tápláléknak kell tekintenünk. Nem csupán leküzdendő akadályokat és számadásra késztetést kell látnunk benne! Ügy gondo­lom, hogy iskolás gyerme­keinknek már nem is sza­badna megismerkedni ezzel a felfogással. A szocialista fejlődés ezután következő szakaszai olyan embereket kívánnak, akik szellemi fel­készültségükkel birtokolják a világot, tehetik emberib­bé életkörülményeiket. Réthy István

Next

/
Oldalképek
Tartalom