Békés Megyei Népújság, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-31 / 305. szám
Félidő az iskolákban Közel négy hónapos I munka után. egy időre ismét a csend uralja az iskolák tantermeit. Véget ért az 1973/74-es tanév első féléve, itt a téli szünet, mely szünet a diáknak, de számvetés az iskoláknak, a pedagógusoknak. És az idei számvetés nem is olyan egyszerű, mint azt a korábbi években megszoktuk, hiszen az új tanévvel új feladatok megvalósítását, új célok elérését kezdtük végrehajtani. Az eltelt időszak még igen rövid alap arra, hogy átfogó és részletes elemzést, értékelést adhassunk hosszabb távú feladataink eredményeiről, hibáiról. Arra azonban mindenképpen feljogosít, hogy néhány alapvető kérdésbe^ összegezzük tapasztalatainkat, levonjuk a tanulságokat Ügy érzem, mindenekelőtt a tananyagcsökkentéssel kell mérlegelésünket kezdeni, hiszen ez a munka határozza meg egész évi tevékenységünket. Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a tananyagcsökkentés jó lépés volt a korszerűsödés útján, sokrétű változást vitt a mindennapok munkájába! Ez a megállapítás akkor is helyénvaló, ha egyúttal azt is elismerjük, hogy néhány kérdésben finomítanunk kell az elkövetkezendő tanévben. Az itt-ott felmerülő problémákra előre számítani lehetett, mert ilyen átfogó — minden tantárgyat érintőt — csökkentés óhatatlanul jár némi hibaszázalékkal. összességében azon- ! ban a tananyagcsökkentés elérte célját, mert redukálódott a irúbúmalizmus, jelentős óraszám szabadult fel, mely jó alkalom az alapvető ismeretek gyakorlására. elmélyítésére, megszilárditására, a jártasság és készségfejlesztésre. Mindezekre pedig nagy szükség van, mert gyakorló pedagógusok a megmondhatói, hogy az utóbbi években milyen nagyot zuhant az írásbeli-, szóbeli és olvasási készség. A túlzott oktatási követelmények hajszolása közben a gyermekek egy jelentős része szinte a szemünk előtt felejtett el szépen és helyesen írni, olvasni, beszélni. Egyszóval mindazt, ami nyelvében élővé tesz egy ifjúságot, nemzedéket. Kevesebbet ölelünk, mégis többet fogunk, mert alaposabbak vagyunk. Több idő jut az írásUHaiHIIHHaUHHHHimHaMIHUMIIII beli munkák rendszeres ellenőrzésére, a szemléltetőeszközök használatára, köztük a legkorszerűbbekére is. S ebből szinte logikusan következik, hogy — ha lassan is, de — csökken a hátrányos helyzetű tanulók száma, mert több idő marad a differenciált foglalkoztatásra, a korszerű pedagógiai módszerek alkalmazására. Ha már ezeknél tartunk, okvetlen érdemes néhány szót az osztályozás és értékelés problémájáról szólni. Addig ugyanis már eljutottunk — az előző év gyakorlata alapján, hogy tanuló, szülő egyaránt tudomásul veszi, hogy az ötödik osztályban félévig egyetlen tárgyból sem, a többiben pedig az újként belépő tantárgyakból nem kapnak a gyerekek osztályzatot. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy egy fél éven keresztül nem értékeljük a tanulók munkáját. Ellenkezőleg! Az értékelés minőségileg magasabb, alaposabb és megbízhatóbb ellenőrzési mód, mint az osztályozás. Az osztályzatokból összeálló érdemjegy rapszodikus mozaikok összegzése révén kerekedik ki, míg az értékelés tematikus egységeket fog át, az adott tantervi követelményeket teszi a mérleg serpenyőjébe. Általánossá tétele, módszertanának kidolgozása sürgető feladat, mert korszerűsége, realitása vitathatatlan. Persze a leggondosabb és legkorszerűbb értékelés is csak akkor hoz átütő eredményt, ha a pedagógus és a diák munkája szinkronban van, folyamatos. Ennek megvalósítása korántsem egyszerű, hiszen az már ma is nyíltan megfogalmazott megállapítás, hogy a tananyagcsökkentéssel a pedagógusok munkájának intenzitása nőtt. Es ebben nincs semmi ellentmondás. Hiszen a cél a tartalmi, minőségi munka fokozása, kiszélesítése. Ez pedig csak a gyermek válláról jelenthet tehermentesítést, a pedagógus oldaláról semmiképpen, hiszen neki naponta kell „megújítania"’ önmagát, csiszolnia módszerét egy-egy kollektívához, az egyénekhez. A pedagógus erőfeszítései azonban csak akkor kamatozhatnak — a fentebb említett szinkron mellett —, ha a gyermekek pihenten, frissen érkeznek az iskolába, napirendjük, életrendjük kiegyensúlyozott. Nem kis vitát kavartak azok az intézkedések, melyek ennek érdekében születtek. Egyesek még ma is ott tartanak, hogy az iskola demokratikus szellemét, a szocialista tanár—diák viszony egészséges fejlődését látják veszélyeztetve akkor, ha az iskola házirenddel „szói bele” a tanuló életritmusába. Tévedés azt hinni, hogy rideg adminisztratívakhoz ragaszkodnak az iskolák akkor, amikor arra törekszenek, hogy tartalommal töltsék meg a megnövekedett szabad időt, s gátat vessenek azoknak a káros szenvedélyeknek, melyek a fejlődő szervezet számára visz- szahúzóként hatnak. A jó, helyenként intenzív törekvések azonban ma még nem járnak kellő sikerrel. Még mindig sok a dohányzó, szeszes italt fogyasztó, céltalanul — sokszor késő este — bolyongó fiatal. Annak ellenére, hogy a heti három órára növekedett test- nevelési órák. sportdélutánok jó lehetőséget kínálnak a mozgásigény, a felesleges energiák levezetésének kielégítésére. Különösen ott, ahol tornaterem is rendelkezésre áll! Igaz, hogy ezeknek a fiataloknak a többsége az ún. „túlkorosok’’ közül kerül ki, akiknek jelenléte az esetek többségében nem jó irányban befolyásolja a kollektíva fejlődését. Munkához való viszonyuk nem kielégítő, magatartásuk helyenként cinizmusba hajló, jelenlétük degradálja a többiek erőfeszítéseit. Minden bizonnyal ezért is látott napvilágot ez év októberében az Elnöki Tanács 24. számú törvényerejű rendelete, mely lehetőséget ad arra. hogy a korábbi 16 éves kor helyett már 14 éves korban fel lehessen menteni a kötelező iskolába járás alól ezeket a gyerekeket. Körültekintően, de bátrabban éljünk ezzel a lehetőséggel, mert alapvető céljaink sikla- nak ki abban az osztályban, ahol a tanóra zömét fegyelmezéssel kell tölteni! Összegezve az elmondottakat, úgy érzem, jó úton haladunk annak érdekében, hogy megvalósítsuk azokat a feladatokat, melyeket az MSZMP KB 1972. évi júniusi ülésén határozott meg, az állami oktatás fejlesztésének feladataiként Szilárd Adám A fürdővárosban is ugyanúgy jegyezték azt a napol, az 1937-es év utolsó előtti hetében, mint bármely más városában az országnak. Ugyanúgy felkeltek az emberek reggel, mint más napokon, és ugyanúgy köszöntek egymásnak az utcán. Mégis, azon a vasárnapon nem úgy történt minden, ahogyan annak LÁgyu városában történnie kellett volna. A rendhagyó estét Bözsike esküvője váltotta ki. Bözsike ugyanis elhatározta, hogy férjhez megy. Ebben nem is lett volna semmi különös, mint ahogyan nem is volt. Az igazsághoz ugyanis hozzátartozik, hogy ezen a télen és őszön, no meg nyáron is sok Bözsike kötötte be a fiúk fejét. Tehát ez már, hogy úgy mondjuk, szinte megszokott számba ment Lágyun. Az esküvők tehát úgyszólván napirenden voltak a fürdővárosban, A családi tradícióknak és az erszények tömöttsé- gének megfelelően ezeket az örömteli ünnepeket a, polgárok különbözőképpen tartották meg. Volt, aki sátorban, kétszáz vendéggel, volt Záróra másik, aki kis konyhában, három vendéggel, volt, aki vendéglőben. Így Bözsike is. Ki-ki lehetősége és tehetsége szerint. Az emberek aztán véleményt alkottak és nyilvánítottak az esküvők külső rendezéseiről, és az idősebb asszonyok arról is tudtak, hány alsó szoknya volt a menyasszonyon. A mi Bözsikénk fejében is megfordulhattak ezek a gondolatok, amikor az éjfélt, a menyasszonyi tánc közeledtét jelezték az órák a Karp-vendéglö összes termeiben, ahol a tehetősnek számító szülei és a vőlegény atyafisága az esküvői vigalmat megrendezte. Ám sok ideje nem maradt a gondolkodásra. Amikor ugyanis a sötét öltönyös pincnökök felszer- virozták az éjféli menüt, hirtelenjében kivágódott a Karp-ven- déglő valamennyi bejárója. Es az ajtófélfák között ingadozva megjelent s fürdőváros Lágyun rendfőnöke. A zenekart alkotó művészek már az első pillanatban látták. hogy valami nem stimmel. Na nem a hangszerekben, hanem a rendfőnökben. A főnök ugyanis túltett az örömapákon, vagyis „be volt illuminai va". Erősen, Azt a rend főnöke tudta, hogy a rendnek mindenképpen meg kell lennie. Éppen ezért ránézett a karórájára és mivel az annyit mutatott amennyit, minden indok nélkül elrendelte a zárás óráját. Az ismerősök, sőt volt kollégái is kérték, hogy legyen tekintettel az esküvőre, legyen tekintettel a fiatalokra, ám a rend főnöke hajthatatlan maradt. És a vendégsereg abbeli jogos hiedelmében, hogy semmi rendellenest nem követett el — és ez így igaz —. nem. volt hajlandó elhagyni a Karp-vendéglő összes helyiségeit. A rend főnöke azonban keményen állt a ■ két ajtófélfa között és hnftha- tallan maradt. Kikurjantotta a kar-hatalmat és kiüríttette a Karp- vendéglőt. Lehet, hogy a rend főnöke hallgatta, vagy olvasta az orvosok tanácsait az egészséges étkezésről és úgy döntött, nem jó dolog, ha az esküvői gyülekezet megtöltött gyomorral fekszik le. Lehet, hogy ezért döntött úgy, hogy ne legyen tovább vigalom, szűnjön meg a szórakozás. A fiatal házasokat, de a vendégsereget sem kérdeztük meg, hogy mi erről a véleményük, ám azt megfigyeltük, hogy sóvárogva tekint- gettek az el nem fogyasztott. nem kevés pénzbe került esküvői vacsorára. Lehet, hogy nem enye-ik véleményük a rend főnökével? Ha ez így van, nincsenek egyedül. S ha mindez nem 1937-ben, hanem mondjuk a napokban történt volna, sokaknak az lenne a véleménye, hogy az ilyen „rendtartást”. önkényeskedésnek nevezzük. Bár a rossz nyelvek szerint 1937-ben, Lágyában nem is volt meg Karp-vendéglő. Azt is mondják, hogy most van! —szki— / o Álljon meg a menet... Új magyar film Csak elismerés illetheti Gy/ar- mathy Líviáit, a tehetséges rendezőt, mert vállalva cseppet sem egyértelműen fogadott műfaját, visszatér a rögös ösvényekre. Az Ismeri a Szandi Mandit? sikere óta tudjuk, hogy Gyarmathy Lívia erősein vonzódik a groteszk ábrázolásmód felé, s ily módon igyekszik kifejezni, felnagyítani korunk, társadalmunk, vagy egyszerűen csak emberi magatartásunk fonákjait Űj filmjében is valami hasonlót cselekszik, amikor kedvesen groteszk tükörben villantja fel egy nagyüzem tipikusnak egyáltalában nem mondható, de azért igaznak látszó epizódját. Szándékosan nem írom, hogy történetét, mert ahhoz bizony eléggé szűkre szabott a film sztorija. Érzik ezt az alkotók is — Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia írta a filmet —, ezért csatoltak hozzá kiegészítő mesét egy modern Rómeóról és az ő még modernebb Júliájáról, akiknek csupán apai és nagyapai szálon van valami halvány kapcsolatuk a film gondolatvilágában. Ezek után illik néhány szót ejteni arról is, hogy voltaképpen miről is szól ez az új magyar film. Bizonyos áttételekkel az emberségről, vagy még inkább az emberi kapcsolatok hiányáról szól, arról, hogy a sok bábáskodó bába között olykor elvész a gyerek. Gyarmathy Lívia gépgyárában például remek szónoklatok hangzanak el az öreg munkások, a törzs- gárdatagok megbecsüléséről, össze is hoznak egy jókora ünnepséget, ahol arany pecsétgyűrűvel ajándékozzák meg az üzem legöregebb nyugdíjasait és ahol természetesen megjelennek a tévé kamerái is. Csak éppen a lényeg veszett el a nagy tolongásban, a legfontosabb szereplő, akiért az ünnep szól, maga az ember, a legöregebb munkás, Benda bácsi. Egyszerűen megfeledkeztek róla. A film nem vádol, nem jut el a maró szatíráig, kedvesen csipkelődik inkább, így figyelmeztetve emberi gyengéinkre. Az üzem vezetőiről sajnos kevés Információval szolgál a film. csak sejteni lehet, hogy külön-külön ők rendes emberek, s a humor forrása éppen az, hogy túlszervezett együttműködésük, közös ténykedésük fonákjára fordul, s nagy igyekezetükben kifelejtik a főszereplőt, az embert S itt szól közbe a rendező — már a cím megfogalmazásával is — Álljon meg a menet... Valami baj van, hiszen megfeledkeztünk a leglényegesebbről, az emberről. Itt és ezen a gondolati síkon válik általánossá a film egyszerű mondanivalója. A rendező biztos kézzel vezényelte a részben civil szereplőkből álló együttest, míg Költői Lajos kamerája igyekezett követni a rendező groteszk nézőpontját. Nem sikerült teljes egészében. Ügy tűnik, sok humor maradt bent a jelenetekben, a szituációkban, a derű olyan forrása, amelyet a kamerának kellett volna kiaknázni. Mindezek ellenére most mégis egy pozitív példát említek, azt a jelenetet, amely a legjobban fejezi ki a film egész hangvételét. Benda bácsit, az arany pecsétgyűrű várományosát a belvárosba viszi az igazga tói gépkocsi, hogy ott a fényes ékszerboltban megmérjék, milyen nagy legyen az elismerést jelző gyűrű. Az üzem fiataljai, a vagánykodó srácok motorkerékpárjukon közrefogják a fekete Csajkát, s így pontosan olyan ez a jelenet, mint egy fejedelmi menet, mint amikor uralkodót kísérnek végig a városon. A civil szereplőkről — a Benda bácsit alakító Markovich Miklósról, az önmagukat alakító fiatalokról, Gyurcsánszky Ágiról és Rajts Istvánról — legfeljebb annyit jegyezhetek fed, hogy egyszerűek és kedvesek voltak. A színészek közül Éva Ras fanyar titkárnője illeszkedett legjobban a film stílusához. Horváth Sándor, Madaras József, Szirtes Adám és Szilágyi Tibor egy-egy halványan körvonalazott típust formált meg, elfogadhatóan. * Mindent összevetve, derűs és szórakoztató ez az új magyar film, de ami a legfontosabb, gondolatébresztő alkotás. Így mindenkeppen érdemes a megkülönböztetett figyelemre. Márkusz László Óriás festmény a tanácsteremben Alexin Andor festőművész nyolcszor hatméteres, óriási festmény készítésének tervével foglalkozik. A festmény — mely Orosháza történelmi múltját ábrázolná — a tanácsháza nagytermének falára kerülne. A művész már elkészítette az alkotás 6x3 méteres vázlatát, és 1974-ben tervezi megfesteni az eredeti nagyságú, utolsó vázlatot. Tervének kivitelezését a város vezetői — mint arról értesültünk — örömmel fogadják. és feltehető, hogy az érdemi megbeszélésekre is hamarosan sor kerül
