Békés Megyei Népújság, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-31 / 305. szám
Munkáscsaládok Fél évszázada tagjai a pártnak I ötven év hosszú idő. Több, ! mint fél emberöltő. Hosszú idő, különösen, ha belőle több, mint két évtized elnyomásban, jog- fosztottságban telt. Ez jutott eszembe, miután Nyilas András- né — akit ismerősei, barátai egyszerűen Nyilas mamának szólítanak — egyszobás bérházi lakásának ajtaját becsuktam magam mögött A 74 éves, ősz hajú asszony 1923-ban lépett be az SZDP-be. Sok mindenről beszélgettünk. Olyan eseményeket mondott el, amelyek ma már a történelem- könyv lapjain vannak. Kirajzolódott egy munkásasszony harcos élete. Beszélt arról, hogy 1918-ban Szegeden mint dohánygyári munkásnó került kapcsolatba a mozgalommal. Arról is szólt, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltása után milyen nagy reményekkel láttak neki a munkának és arról is, hogy az első magyar proletárdiktatúra bukása után milyen nehéz hónapokat töltött a fehérterror börtönében. Neveket sorol, amelyeknek viselőit a darutollasok ölték meg. — Csak 1921-ben mertem hazamenni édesanyámhoz, addig azt sem tudták, merre bujkálok. Rá két évre pedig, miután férjhez mentem Nyilas Andráshoz, aki akkor már tagja volt a pártnak, magam is beléptem. Nehéz, küzdelmes évek voltak azok. Sokan lebuktak elvtársaim közül, sokan hullottak ki sorainkból. Ezeknek a családjait segítettük. Pénzt gyűjtöttünk a Vörös Segély részére és ezt osztottuk szét a rászorulóknak. Nem volt olyan megmozdulás, választási harc, amelyben ne lettünk volna ott. Sztrájkokat, tüntetéseket szerveztünk, minden legális és illegális lehetőséget felhasználtunk, hogy támadjuk az úri rendet. — Amikor a németek megszállták hazánkat, röplapokat kaptunk, nem tudom honnan, s azokat szórtuk. Én itt, Békéscsabán az első kerületben hordtam szét a németellenes írásokat. Erről az akcióról, legalábbis annyiban, hogy én is részt vettem benne, a férjem sem tudott. Amikor megmondtam neki, nem szólt semmit, de láttam ★ A másik — ugyancsak ötven eve párttag — Vizsnyiczai János. A 67 éves férfit sokan ismerik Békéscsabán és az egész országban. Ö is 1923-ban lépett a pártba. Amikor összeszámolta, hogy mennyit töltött Horthy börtöneiben, nem jött ki nagy szám, de ahhoz éppen elég, hogy megismerje a gyötrelmet. Beszélgetésünk alkalmával sok mindent elmondott. Beszélt arról, hogy az ifjúsággal foglalkozott legszívesebben. Ma is minden alkalmat megragad, hogy a fiatalokkal találkozhasson. — I^egmaradandóhh élményeim a felszabadulás előttről a bőrös szakszervezethez fűznek. Ott Budapesten találkoztam rajta, hogy félt engem, félti a két apró gyerekünket. Hiszen, ha akkor lebukok, nem valószínű, hogy élve maradtam volna. Több mint 26 év telt el 1918- tól, amikor ismét szabadok lettünk, amikor teljes hanggal énekelhettük dalainkat és dolgozhattunk. Mert az elnyomás éveiben nagyon sokszor hónapokig. nem volt munkánk. 1944. október 6-a után azonban volt mit tennünk. Ki sem látszottunk a sok munkából. De ennek a munkának más volt az íze. Szabadon érvényesült akaratunk, s talán hegyeket is megmozgattunk volna. S a kedves mosolyú Nyilas mama, amikor beszélgetésünk végén megkérdeztem, mit csinálna, ha újból kezdhetné, egyszerűen válaszolt: — Ugyanazt tenném, amit az elmúlt ötven évben. Az üveges szekrényben több vörös dobozkát látunk, amelyben Nyilas mama kitüntetései vannak. Büszkén viseli őket, életének és harcának elismerő szimbólumait, a Magyar Tanácsköztársaság emlékérmet, a Szocialista Hazáért érdemrendet és a Felszabadulási Jubileumi emlékérmet. ugyanis Vágí Istvánnal, az első MSZMP országos titkárával. A bőrösökkel együtt vettem részt abban a tüntetésben, ahonnan rendőrök vittek el. A felszabadulás után pedig az első napokra emlékszem legszívesebben. Amikor a bujkálásból 1944. október 8-án hazajöttem, anyám mondta, hogy már kerestek a munkásotthonból. Rögtön odamentem, s így részese lettem az MKP megalakításának. Másik eset. amire emlékszem, az volt, amikor 1945 januárjában Kossá István, a SZOT akkori titkára felrendelt magához. A szovjet katonai parancsnok adott gépkocsit és így jutottam el a Fiumei útra. Kossá elvtársnak az volt az első kérdése, miután üdvözöltük egymást, hogy vittem-e egy kis .,kaját”. Ami nálam volt, azt kitettem az asztalra és azt hiszem mondanom sem kell, néhány perc alatt elfogyott. A szellemileg friss, idős ember is büszkén viseli ünnepélyes alkalmakkor kitüntetéseit; a Szocialista Hazáért érdemrendet, a Népköztársasági Érdemérem arany fokozatát, a Munkaérdemrend arany fokozatát, a KISZ-érdemérmet, a Felszabadulási Jubileumi emlékérmet, a Szocialista Kultúráért jelvényt. Botyánszki János 5 &ÊÆSÆSV 1973= DECEMBER ÜL Lakatosék ajándéka Milyen a sorsa, hogyan él egy munkáscsalád? Tagjai miként vélekednek a munkáról, a jelen gondjairól, örömeikről, saját és gyermekeik jövőjéről, dolgos életükről? »** A fémöntés különös művelet, izgalmas, ugyanakkor másodpercre kidolgozott eljárás, amelynek olyan üteme van, mint egy zenemű-előadásnak, egy zongoraverseny tolmácsolásának. Nem lehet tévedni, nem szabad késni, nem szabad kiesni az ütemből. Aki a zongora- verseny előadásánál ilyen hibát vét, az „agyonüti” a zeneművet. Aki öntés közben kiesik a taktusból, az elrontja az ipari folyamat eredményét. Lakatos Gábor öntő, az Erőmű Javító és Karbantartó Vállalat békéscsabai öntödéjének munkása nagyon jó „muzsikus”, ami a fémöntés zenéjét illeti. Molnár Zoltán, az öntöde vezetője ezeket mondja róla: „Lágy, sima mozdulatai vannak munka közben. Ha nem tudná az ember, hogy fémet önt, ezeknek a mozdulatoknak a láttán azt hihetné, hogy verset mond és a vers lebegését kíséri polka taglejtésekkel. Olyan ember, aki a munkájának, a közösségnek és a családjának él.” Lakatosék háromszoba-össz- komfortos családi házban laknak Békésein, a Dózsa utcában. Két gyerekük van: a tizenhat éves Gabi és a nyolcéves Erika. A feleség tizenöt éve a helyi kosáripari vállalatnál dolgozik mint csomagoló. Alacsony, barna asszony. Mosolya finom, szeme nagyon szép. A férj csöndes. Karnyújtásnyira ül tőlem az asztal végénél. Apjáról beszél, aki már nyugdíjas és tizenkilencben vöröskatona volt. Két bátyjáról, akik közül az egyik agronómus, a másik kórházi főorvos. • _ — Hogyan lett vasöntő? A kérdésre mosolyogva válaszol. — Véletlenül... Amikor nálunk 1951-ben ipari tanulókat toboroztak, én is jelentkeztem. Akkor lakatos akartam lenni. — És mégis öntő lett. — Igen. Felszálltunk a vonatra és irány Budapest. A Keletipályaudvar előtt egy tehergépkocsi várt bennünket, amely meg sem állt Vácig. Ott aztán közölték, hogy vagy öntők leszünk, vagy mehetünk haza... Hát így történt. — Mikor érezte először, hogy megszeretheti ezt a szakmát? — Az első öntéseknél. Vagyis, amikor átestem a tűzkeresztségen. Először a fizikai állóképességemre volt a legnagyobb szükség, és nem a hiányzó szaktudásomra. Az öntés nagyon szép munka, de nehéz is. Aki bírja, megszállottja lesz a szakmájának. *** A fiókból előkerülnek a kitüntetések, jelvények, oklevelek. Lakatos Gábornak nehezen áll rá a keze a lapozgatásra. Nem szoktak az ujjai a vékony és apró dolgokhoz. Még 1963-ban lett Kiváló Dolgozó, három év múlva pedig megkapta a Nehézipar Kiváló Dolgozója miniszteri kitüntetést. Az idén húsz éve, hogy a vállalatnál dolgozik. A törzsgárda jel vényhez egy aranyórát és kétheti fizetést is mellékeltek. — Soha nem gondolt arra, hogy máshová menjen dolgozni? — Megfordult a fejemben, de gyorsan letettem róla. Az emberek összeszoknak évek, évtizedek alatt. Ezernyi szál, emlék, a közös munka verítéke, a közös küzdelmek, örömök összekötik őket. Nem érdemes megbontani. Kémény férfi. Harminckilenc éves. Száznyolcvan centi magas, haja fekete, hatalmas tenyered vannak — Nagyon sókat köszönhet- , tünk az öntő szocialista brigád- ! nak — mondja az asszony —,1 akik szabad szombatjukat, vasárnapjukat feláldozva dolgoztak, hogy minél előbb elkészüljön a házunk. Melis Béla és Márton János még két nap szabadságot is kivettek... szóval nagyon rendes brigád. A ház 180 ezer forintjukba került Igaz, Fortuna istenasszony is rájuk mosolygott: nyertek egy Moszkvics személygépkocsit. Azonnal eladták és „beépítették” a házba. De a brigád segítsége legalább annyit ért. A vállalat 40 ezer forint kamatmentes kölcsönt adott, az OTP- től 10 ezer forintot kértek. Havonta 1 500 forint részletet tör- lesztenek. — Nem sok? — kérdezem. — Dehogynem — mondják szinte egyszerre —, amin mindnyájan jót nevettünk. Aztán a férj folytatja: — Nekem 15 forint 70 fillér az órabérem, a feleségem átlagban 2 000 forintot keres és 400 forint a családi pótlék. Nem panaszkodom. De tudja, nagyok az igények is. — Kopott ruhában, cipőben nem küldhetem a kislányt iskolába — veszi át a szót Lakatosné —, Gabiről nem is beszélve. Ö Szentesen az Ipari Szakközépiskolában az erősáramú tagozaton tanul, most másodéves. Szerencsére jól tanul, 4,7 az átlaga. Hirtelen a férjére néz, a tekintetük találkozik és látom rajtuk, hogy büszkék a fiukra. • * * Erika a nappaliban a televíziót nézi. Kiskarácsony, nagykarácsony... hallom a kiszűrődő hangokat. Kisvártatva beviharzik a kislány. Apjához bújik. — Milyen a te apukád, Erika? Rám néz. Késő éjszaka a lakótelepen. Tízezernyi sötét ablak. Már mindenki átfordult a másik oldalára. Többször is, hiszen hamarosan hajnalodik. Ahogy nézem az ablakrengeteget, hirtelen fény gyullad egy távolabbi tömb kisablakában. A lakás legkisebb helyiségében. Néhány pillanat múltán egy emelettel lejjebb világosodik ki az ugyanilyen kisablak. Aztán a harmadik emeleten is, egyszerre két ablakocska tereli magára figyelmemet. — Micsoda remek közösség! — gondolom. — Testvériesen megoszthatták a vidékről kapott kóstolót. » • • Másnap este a lakótelepen. Fiatal barátunk drága fél-ver- senvkerékpárral érkezik. Csak rövid időre szalad fel, ezért a lépcsőházajtó előtt hagyja elmaradhatatlan és szeretett járművét. Beszélgetésünk közben falra festem az ördögöt: — Apám kerékpárját innen lopták el nehány hete. Nem félsz, hogy... — Ugyan. Járkálnak még az emberek, és a lépcsőház fénycsövei is világítanak — mondja nevetve. Tíz perccel később elköszön, majd azonnal visszajön. Arcáról olvasom: nincs többé kerékpár. Amikor illetékes helyen bejelentette a lopás tényét, azt kérdezték, kire gyanakszik. A diák sokat sejtetően így válaszolt: Én nem is tudom. • * * Egy kamasszal beszélgetek. Az év bosszúságairól kérdezősködöm, és a fiúból árad a szó— Jártam tánciskolába de kificamodott a lábam. Otthagytam a tánc-sulit. Lovagoltam, de mindennap foglalkozni kellett a lóval úgy. mintha nem is diák, de legalább lovász lennék. Otthagytam. Úsztam is, de fertőzött volt a medence vize és — Az én apukám szép, kedves, nagyon erős és én nagyon szeretem —, mondja áhítattal. Az apa elpirul és nagy tenyerével megsimogatja kislánya fejét. Közben Gabi is megérkezik. Apjánál vagy tíz centivel magasabb, haja rövid, vékony bajuszt növesztett. Igazi „kosaras” termet. Leül. Fejét lehajtja, alulról pillog felém. Az anya töri meg a csendet. — Nagyon jó gyerek a Gabi. Nincs vele semmi probléma. Imádja a zenét, a sportot és a könyveket. — No meg az elektromosságot — egészíti ki a férj. — Nagy gondot .okozott nekünk a továbbtanulása. Ügy érzem, jól választott. Ez olyan iskola, ahol egy jó szakmát mindenképpen szerez, ha pedig kedve és tehetsége lesz hozzá, akár orvos is lehet belőle. A poharak megtelnek borral, koccintunk. Mire is? — Arra — mondja ünnepélyesen az édesapa —, hogy sok évet érjünk még meg erőben, egészségben, békében. Minél előbb fizessük ki az adósságunkat és végre épüljön fel Békéscsabán az új öntöde. *** Valaki egyszer azt mondta, hogy csak az lehet érdekes ember, aki fényben áll. Reflektorfényben, természetesen úgy gondolják azok, akik a hírességekben inkább a rájuk irányított fényt látják és nem magát az embert. A békéscsabai öntödében igen erős a fény, de ebben a sugárzásban őszinte, minden szépítést néikülöző világítást kapnak az arcok. Seress Sándor gyulladást kapott a fülem. Nem úszók azóta. Csökkentették a tananyagot, de azóta többet tanulok, hiszen elolvasom azt is, amit kihúzatnak a könyvből. Kíváncsi vagyok, miért éppen azt házatják ki? * * » Hajnali kórházi folyosó. Mindenki alszik, végre felébred az ügyeletes nővér, köpenyét igazgatva, bosszúsan érdeklődik az érkezőktől: — Mi a baj? — ötödik hónapos terhes a feleségem. Rosszul van. A doktor urat— — A doktor úr alszik! — Igen, de bizonyára azért itt alszik, mert ügyeletes. Kérem. — Nem keltem fel a doktor urat! — Kérem, a feleségem veszélyeztetett. Kötelessége... — Maga nem tudja, uram, hogy a gyerekszülés az lutri? — Nem. Ezt eddig nem tudtam, asszonyom. * * * Hajnali főutca. Zárnák a kétes hírű mulatót, de nehéz ki- ebrudalni a kedves vendéget. Akik kívül kerültek már, próbálnak visszajutni. Ha nem sikerül, virágot szórnak a bejáratra. Szóvirágot. — Látja? — kezdi egy mellettem siető ismeretlen — Ezek az éjszakai élet nagyjai. Ezeknek aztán van sikerélményük. Sikerült jól berúgniuk. Témájuk is van néhány napra, vitatkozni is tudnak. Ez aztán egyetem! Vizsgát sem kell tenniük, mert magukon hordják az érdemjegyeket. No. de tudja ezt maga is! Hiszen maga sem a tollasbálból poroszkál hazafelé... Éppen befejezi, amikor a körzeti orvos házához érünk. Megzörgetem az ablakot. Réüxy István Hazai szilánkok
