Békés Megyei Népújság, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-18 / 270. szám
*> Hétkra családi fészkünk Dávid József tárcája mikor a feleségemnek udvaroltam — 1947 telén — * úgy éreztük, hogy életünk már elválaszthatatlanul közös, azt mondtam: hoz- 1 zám se gyere, ha legalább hat gyermeket nem szülsz. Ügy nézett rám, mint akit vad, forró táncba hívnak. Pördült is egyet előttem, s ma — 27 év távlatából — úgy látom őt, mint egy több színben nyíló haj- nalkavirágot, ahogy — az akkor divatos — harang- szoknyája a forgástól kifeszült. Nevetett, s inkább csak érezte, mint értette, hogy én halálos komolyan gondoltam a hat gyermeket. Arcomba is vágta — visz- szanevette — hajdani hősködésem, amikor három fiunk után azt mondta a középső egy vasárnapi ebédelés közben: igy a hugi, meg úgy a hugi... — Ugyan, miféle hugi? — néztem megütközéssel, hiszen mint később kiderült, ok hamarabb tudtak mindent, mint én. — Lesz hugi — zúgták a fiúk kórusban, én meg: lesz am a keresztanyátok térde- kalácsa. Az asszony meg csak mosolygott. Óh az a fenséges es biztonságos szűzmáriás mosoly! Amiben gyönyörködnöm kellett volna, de úgy begurultam, de úgy, hogy házasságunk legkegyetlenebb viharelemeit szabadítottam el. Dörgésem, villámlásaim közben ö csak annyit szólt: mit akarsz, hisz ez még csak a negyedik — s kihasználva döbbenetem csendjét, halkan hozzátette: lány lesz. Ez már biztosan kislány lesz.„ Ennek a — megfellebbezhetetlen csodálatos anyai megérzésének — megínt- csak örülnöm kellett volna, hiszen úgy hiányzott már a kamaszodó fiúk közé egy picurka kis tündér, mint elnémult szájra az ének. De hát, hogy a... jó istenbe énekelhet az ember, amikor ezernyi kis napi nyomorúság tátogatta ránk undok pofáját. Már eddig is erőnkön felül vállaltuk a magunk, s a nemzet fenntartásának gondját. Ráadásul én meg olyan konzervatív voltam a gyerekek ellátását, nevelését illetően, hogy az első gyerek után kivettem az asszonyt a munkából; ha szegények vagyunk is, nekem otthon rend legyen, s a gyerekek se bitangoljanak az utcán. No persze a fejemhez verték százszor — még jóbarátaim is —, minek kellett ennyi gyerek? Hogy okos ember manapság így meg úgy... Okos” ember?! Hogyan magyarázhattam volna meg nekik, hogy a gyermekáldás nem vállalása nem az okosságon, hanem önző, hideg — sőt, gyilkos — számításokon múlik. Hogyan magyarázza meg a gyümölcsfa meddőségét, gyümölcstelenségét, ha virágos ágait letördelték? Ki érti meg egy olyan szívnek a tisztaságát, amely nagy létszámú családi fészekben pirosodott? óh én naiv! Ebben a technikától megrészegült rohanó világban ki hajtja meg fejét — sa társadalmi státuszszimbólumok kapcsaiba szorított derekát — a természet törvényei előtt?! Nagy árat fizettünk — mondogatjuk nem kis öniróniával néha az egygyere- kesek, vagy a gyermek nélküliek anyagi gyarapodását, fennhéjázó polgári jólétét látva. Tőlük — a jó módot illetően — legalább tíz, vagy tizenöt évvel vagyunk lemaradva. De lehet-e a boldogságnak ára? Lehet-e a kétségtelenül keserves lemondásokat a tiszta örömökkel egy párhuzamba vonni? A móriczi hétkrajcáros ház volt a mi házunk, ahol mindig „hibádzott” egy krajcár, hogy legyen elegendő kis cipő. füzet, vagy meleg takaró. De ha keservesen, 'izzadva is, mindig nevetve kerestük, mókázva kutattuk a hiányzó krajcárokat. Nincs itt helyem azokról a csodálatos gyönyörűségekről írni, amikben gyermekeink fürdetik tisztára nap mint nap szívünket, már huszonöt éve. És ebbe a napi szívfürdöbe már be- lepezsdíti harmatos rózsaillatát hároméves tündér kisunokánk is. A vakarcs, a kilencéves csöpp lányom — a család „hercegkisasszonya”, akit félő, hogy egyszer megza- bálnak a bátyusok — persze még nem érti, hogyan lehet ő ilyen kicsinyen nagy is, meg néni is, vagyis a 25 éves bátyja fiának a nagynénikéje. Ezen mi is nagyokat kacagtunk, de hát nincs mese: Agnes nagynéni, akinek van egy Tamás nevű unokaöccse. Hogy mi mehet végbe egy ilyen csöpp kis tündér érzésvilágában, az öcsi babusgatása, pajtáskodása, szeretgetése közben én azt csak sejtem. S talán nem mondok szamárságot, ha azt gondolom, hogy már itt, ebben a korban elkezdődik — d ma oly sokat emlegetett — családtervezés. Ez írás címe után ítélve a felületes olvasó azt gondolná, hogy panaszkodom, vagy irigykedem azokra, akik az anyagi javak birtoklásában — már beérhe- tetlenül — előttünk járnak. Szó sincs erről. Sőt, éppenséggel dicsekszem. Meggyőződésem — különösen, mert a négyből három gyerek már felnőtt —, hogy én vagyok a boldog — s velem együtt a három-, négy-, ötcsaládosok — az irigylésre méltó emberek. Az idő a mi szép. nagy emberi akarásunkat, igazolta. Lassan a társadalom is belátja már, hogy a jövőt ringató bölcsőket féltő, segítő kezekkel kell körülvenni. Erős a mi hazánk. Erősebb, mint történelme során bármikor. Bizonyítja ezt az a roppant anyagi áldozat, amit most már meghozhatott a nemzet fenntartásáért, a holnapért. De... A többgyermekes családok rendszeres és minden eddiginél nagyobb anyagi támogatása szerintem csak arra jó, hogy kevesebb keserűség cseppenjen a gyermekáldás édes örömeibe, hogy ne „hibádz- dzon” ezután az a bizonyos hetedik krajcár, és hogy a harmadik gyerek is olyan szép ruhában mehessen az iskolába, mint ahol csak egyecske van. Vállalni nem azért „érdemes” most már a több gyermeket, mert felneveltetésük kevesebb gonddal jár, hanem mert öröm, a legtisztább, a legboldogítóbb öröm. Mert erre az örömtörekvésre van berendezkedve — a természet törvényei szerint — minden porcikánk. E nélkül minden más öröm, gyönyörűség csak olyan, mint a csik- landozással előidézett nevetés... A végén valami közgazdasági „okoskodással” azt is kifejthetném, hogy a gyermekeink közül három már részt vesz a termelőmunkában. Tehát társadalmi értékeket hoznak létre. S bármennyire igazságos is nálunk a javak társadalmi elosztása, lehet, hogy nekem a fiaim által létrehozott javakból kevesebb jut, mint azoknak, akik csak addig vállalták a szocializmus építését, amíg élnek, illetve amíg dolgozni tudnak. De nem „okoskodom”. Inkább egy kis történettel szeretném a mondandóm befejezni: Volt idő, amikor egy szelet csokit négy darabra kellett aprítani. Persze az osztozkodás rendszerint így is sértődésekkel zárult, amin később úgy próbáltunk segíteni, hogy számozott cédulákat raktunk egy kalapba, s mindenki egyformán húzhatott. A szerencsétől függően az egyes számú nyertes nyúlhatott először a négy darabra vágott csoki egyikéhez és igy tovább. De kiderült, hogy a szerencsére sem lehet bízni a javak igazságos elosztását, mert például a legkisebb fiú háromszor egymás után csak azt kaphatta a szájába, amt utolsónak maradt, mivel a szerencse neki csak a négyes számot juttatta. El is pityereden a sikertelenségén. Mi az asszonnyal tehetetlenül álltunk, de nagy boldogságunkra végre kibuggyant gyermekeinkből, amit addig sohasem tapasztaltunk: a legtisztább közösségi érzelem, az egymás javára való lemondás erénye. Mert az történt, hogy a legnagyobbik kezdeményezésére mind a hárman letették részüket az asztalra, azzal a felkiáltással: az már nem igazság, hogy az öcsi harmadszor se tud választani. Legyen ő most az első. Mire Zoli tiltakozott: hogyisne. Hugi a legkisebb, meg ő lány is, legyen az övé az elsőség. Ës a továbbiakban — amíg nem került mindegyiknek külön-külön szelet csoki — a választásban a legkisebb kezdte a sort, s nagyság szerint a többiek. Gyermekmese? Lehet. De nekem jogom van ezt komolyan venni, s legalább olyan nagyra becsülni, mint a felnőttek egymás iránti tiszteletét, s a nagyobb család, a társadalom érdekeiért vállalt lemondási tudását. .,. Zslnka István Rózsa Sándor ÚJ KÖNVV: Megjelent a Szép Szó 1972. évi antológiája Szép Szó. — Erről a címről azonnal József Attila és e címen szerkesztett folyóirata jut eszünkbe. Mai aktualitását azonban annak köszönheti, hogy e címen a Népszava minden szombaton művészeti, irodalom-társadalomtudományi mellékletet jelentet meg. Ez a cím kötelez. A lap vállalja az örökséggel járó erkölcsi kötelezettségeket. E mellékletnek nz 1972es év folyamán megjelent anyagából készült a kötet, melyet most bemutatunk. A tárgyalt könyv már a harmadik Szép Szó antológia. Az előzőkhöz hasonlóan ez is az év folyamán megjelent legjobb novellák, versek, esszék, írójegyzetek, tanulmányok gyűjteményét adja Az antológia az alábbi fejezetekre oszlik: I. Emlékek. Elbeszélések. II. Örökség. Költemények. Üt. Sugárhatás. Irójegyzetek. IV. Kritika és tudomány. Tanulmányok. A rövid e'beszélések izgalmasak. Mindegyik drámai alaphelyzetet tár fel és az elbeszélés felvillantotta reflektorfényben a szereplők előélete s várható jövője is felrémlik- A művek iránt érzett köte’ező tisztelet megtiltja, hogy a csaknem harminc írásról e rövid jegyzet keretében afféle „elemzést” kíséreljünk meg, de a fenti szempont alapján elsősorban Csák Gyula: Juliska fia. Raffai Sarolta : Mi ketten c. novelláját kell feljegyeznünk. A költészeti rész Baranyi Ferenctől Weöres Sándorig elég széles szeletet mutat fel élő irodalmunkból. Jó volna tudni, hogy itt milyen mély voit a válogatás. Tény, hogy harmincegy költő harmincegy versét olvashattuk a kötetben. Ez maga sem kevés, de így egy vers sem jut egy hétre. Mégis- Ahelyett, hogy azt kutatnák, kik hiányoznak a névsorból, a széles körű változatosságnak örülünk. Megtalálható itt Bari Károly mélyből fakadó szenvedélyessége, Garai Gábor higgadt bölcsessége, Ladányi Mihály fölényesen okos günymo6olya, Simon István halk lírája. Soós Zoltán önvallomásba hajló, szatirikus hangú verse. A Sugárhatás c. fejezet Illés Endre írása alapján nyerte a címét. E rendkívül megkapó mű azt mondja el: 1580 esztendőnek keU eltelnie ahhoz, hogy a Curie házaspár sírjából máig érkező rádiumsugárzás felére csökkenjen. Ez valóság de jelképes értelme is van. Bizonyos problémák és vívmányok jóval túlélik a kérdés felvetőit és az eredmény elérőit. Így érezhető jelképes jelentőségűnek az is, hogy a Sugárhatás c. fejezetben jórészt ilyen nagy kérdésekről (hazaszeretet, népiség, elkötelezettség) esik szó. A tanulmányok között Baranyai Tibor a szakszervezetek irodalom- és művészet noli tikai kérdéseiről, Virizlay Gyula a vezetői magatartásról, Ortutay Gyula a munkáskultúra nemzeti vonásairól ír. Czine Mihály tollából Fábry Zoltánról, Király Istvántól Móricz Zsigmondról olvashatunk. Ízelítőnek talán elég i* ennyi. A tartalmas kötetet ismert magyar grafikusok rajzai díszítik. (Táncsics) Szabad Olga Elégia Bóityei József Karomra hullanak az ágak ősz van és sehol sem talállak Szemem arcom már üres tőled árnyékaim is egyre nőnek Szívemből Is lassan kiejtem aki valaha voltál bennem csak dobog dobog fires ágya visszhangját belül nem találja Már elolvadt arcod varázsod Hüllő őszben egyedül állok
