Békés Megyei Népújság, 1973. október (28. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-07 / 235. szám

Ismered-e Európát? A nyugat-berlini kérdés I fiatalok arcképcsarnoka Harmadik életmentő A négy nagyhatalom — az USA, az Egyesült Királyság, Franciaország és a Szovjetunió — nagykövetei tárgyalásokat kezdtek 1970. tavaszán az euró­pai légkört állandó mérgező berlini kérdés megoldására. A tárgyalásokkal párhuzamosan az NDK kormánya és a nyugat- berlini szenátus megbízott kép_ viselői kidolgozták az utazási és látogatási forgalom megkönnyí­téséről és javításáról szóló meg­állapodást és bizonyos területek e hamar múlnak » napok! — aligha-v nem ez volt a leg^ gyakrabban el­hangzó mondata leningrách tartóz, kodásunknak. Pe­dig, hg lehetett, igyekeztünk meg_ hosszabbítani « , .reggeltől estig"-et. Például úgy, hogy éjfél utánra beszéltünk meg találkozót a szálloda előcsarnokában: indul­junk együtt a Névához, megnéz­ni, hogy nyitják fel a hidakat a tengerről a Ladoga-tó fele igyekvő hajóóriásoknak. Igen ám, de mit csináljunk este nyolctól a találkozóig? Duna Mihály volt az első. aki amellett volt: nézzük meg addig a tengeri kikötőt. Várjuk meg azonban még ezt, még azt, hamarosan csatlakozott Puskás Sándor, aztán Telkes Andrasné, Csüllög János, meg még néhá- nyan, Végül is fél tíz után indult el a csapat, hogy aztán egy aluljáróban újabb két fővel gyarapodjon — magyar egyete­mistákkal, akik a Szovjetunió­ban dolgoztak építőtáborban, s utána felkeresték Leningrádot. Helsinkibe igyekvő utasokat szólítottak a hajóra, amikor odaértünk — nem szánhattunk fel, de megismerkedtünk a ki­kötő őrével, aki elmondta, hogy ez ugyanolyan hajó, mint az idén indított Leningrad—New York járat Lermontov ja. — Mennyi odáig a tarife? — Négyszáz rubel körül. .„ — Maradunk a metrónál — volt a válasz és vissza a városba. Fáztunk a parton, plusz két fok volt mindössze. Mi meg álta­lában a hazai augusztusi módon öltözve. — Menjünk fel egy hajóra — mondta ki valaki mindnyájunk titkos vagyát, őszintén szólva azonban ez nem látszott túlsá­gosan könnyen megvalósítható tervnek. Némán pihentek a te- her.uszályok a part kövéhez si­mulva. Egyáltalában nem úgy néztek ki, hogy vendéget vár. Az egyiken azonban óriási WL lessapkában fel-alá járkált egy fiatalember. Megszólítottuk, s megkértük, mutassa meg a ha­jót. Nyikoláj Fedotov ráállt. Edzett tengeri medveként visel­te a kérdések viharát: — A Volgo-Balt 102-es száz­tizenhárom méter hosszú, két- ezerhétszáz tonnás önjáró uszály. Jelenleg Uljanovszkból hozott szenet Leningrádba ... Két darab hétszáz lóerős motor­ja van, ezenkívül száznyolcvan lóerő termeli az elektromossá­got. Sebessége óránként húsz ki­lométer... Egy éve dolgozom itt, korábban más hajókon tel­jesítettem szolgálatot. Jár­tam Helsinkiben, Turkuban, Antwerpenben, Hamburgban és még jó néhány kikötőben ... Van egy háromhónapos kisfi­am. .. Közben bejártuk a gépházat, voltunk a kapitányi hídon, irá­nyítottuk a hajó egyik reflekto­rát — megrebbentve ezzel a parton sétáló szerelmespárt —, elhûltünk a sötétben is látható, kisebb ágyú nagyságú távcső­szerű műszeren, s Nyikoláj ka­binjában hallgattuk a házigazda gitárjátékát, énekét. Csak Erika, szovjet idegenvezetőnk tu­dott vele tartani, kö­zülünk senki sem is. merte a dalt. Szo­morkás, fájdalmas dallam voit, a közeli búcsúzást juttatta eszünkbe. Szerencsés hajózást kívántunk hát vendéglátónknak, aki félig angol, félig orosz nyelvű tenge­részmondással viszo­nozta ezt, nem telje­sen szó szerint for­dítva így: „Három lábnyi vizet a hajó­fenék alá.” Eredményes volt a jókívánság, szeren­csésen hazaértünk. Aznap — pon­tosabban hídfelnyi- tás után, tehát más­nap hajnalban — a szállodába. aztán Magyarországra. Előbb azonban még Varga Imre átnyúj­totta a csoport aján­dékát Erikának — amikor megvettük a barackpálinkát, még nem gon. dőltük, hogy szovjet kalauzunk törékeny tinédzser-lány lesz, aki „más műfaj”, mint a kecskemé­ti „tüzesvíz”. Pesten, amikor magyar ide­genvezetőnknek, Katinak is átadtuk — stílszerűen: a metróban —~' a vásárolt orosz útikönyveket, már csak emlék volt a megelőző nyolc nap. Amelyre azonhan — ez volt a ,,mini-közvéleménykutatás’’ eredménye — még sokszor nyolc napig emlékeznek majd az út résztvevői . ­(daniss) g BÉttsncms^ im OKTOBER X csere utján történő rendezések E szerződést az NDK és Nyugat- Berlin képviselői 1971. decem­ber 20-án látták el kézjegyük­kel. Még ez év márciusában, 26- án a Szovjetunió egyezményter. vezetet juttatott, el a négy hátáig mi tanácskozás képviselőihez, amely Berlin kérdésében kielé­gítő megoldást javasol. Az egyezményt végül is 1971. szep­tember 3_án írják alá a meg­bízott követek. A zárójegyző­könyv — amely a végső meg­állapodás tételeit tartalmazza — aláírására 1972. június 3-án ke­rül sor. Andrej Gromiko szov­jet, Wi'liam. Rogers amerikai, Sir Alec Douglas-Home angol és Maurice Schumann francia külügyminiszter látta el kézje­gyevei a szerződést, ezzel élet­be lépett az NDK és az NSZK kormánya, valamint az NDK és a nyugat-berlini szenátus ál­tal előzetesen jóváhagyott és aláírt egyezmény is. A négyhatalmi szerződés aláírásával tehát egy olyan kompromisszumos megállapodás született, amely biztosította a két német állam törvényes lé­tét, egyenlő elismerését, szuve­renitását, utat nyitott az euró­pai kollektív biztonság ügyé­nek mielőbbi révbe jutásának. Ezt követően az NSZK kancel­lári hivatala szerződéssorozato­kat írt és ír alá Kelet-Európa szocialista országaival. A béke lehetősége így egyre biztosabbá válik... (—esi) Iluskák az emlékkönyvben Megyénkben először az oros­házi Béke moziban játszották a János vitéz című fűmet. A film­nek nagy sikere volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az. hogy 15 előadáson 2700-an lát­ták. A Béke mozi ifjúsági film­klubjának első foglalkozására meghívták a fűm rendezőjét, Jankovich Marcellt, aki elmondta az első másfél órás magyar rajz- fÿ,m megszületésének történetét. Beszélt arról is, hogy milyen újabb ötletek foglalkoztatják most a Pannónia Filmstúdió al­kotógárdáját. Az érdekes beszélgetés végén autogramm helyett stílszerűen kedves rajzfilmfigurákat. Jan­csikat és Iluskákat rajzolt a rendező a fiatalok emlékköny­vébe. A Mini Magazint összeállította: Lányai László Felhívás Kedves pajtások! Az új tanévben új feladatok­ra hívunk Benneteket. Minden úttörőcsapat megkapta a Ma­gyar Úttörők Szövetsége Orszá­gos Elnöksége két parancsát, melynek feladatait igyekezzetek maradéktalanul végrehajtani. A „Nem térkép e táj” akció keretén belül igyekezzetek meg. oldani olyan feladatokat, ame­lyek közelebb visznek Bennete. két hazánk, a Magyar Népköz- társaság megismerésében, meg­szerettetésében. Vállaljatok olyan feladatokat, amelyekkel utcátokat, kerülete, teket, lakóhelyünket, városunkat, megyénket ismeritek meg még jobban, még alaposabban. Jegyezzétek fel tapasztalatai­tokat az Expedíciós (úti) Napló­tokba, díszítsétek azokat szép képekkel, rajzokkal, feljegyzé­sekkel. Békéscsaba város minden út­törője, kisdobosa tegye magáé­vá szövetségünk jelszavát: » Tettek beszélnek. Városi Úttörő Parlament Izzadsággal fizetnek a sikerért Egy-kettő, egy-ket­tő... számol a bé­késcsabai Balassi Néptánc Együttes ko­reográfusa, Bőm Mik­lós a zongora ütemé­re. Technikázás, a tán­cosok réme, mint sportolóknál az ed­zés. No die itt is. ott is kell, hiszen az ál­lóképességet, a moz­dulatok finomítását csak így lehet elsajá­títani. Megjön a ze­nekar, kezdődhet a korebgráfiák kidol­gozása. A táncosok már tudják a lépések sorrendjét, de ez még nem elég. Gyakorol­ni kell tízszer, húsz­szor százszor. Esték egész során át. Min­den lépést ki kell dolgozni, s a tánco­soknak meg kell ta­lálni a helyüket a táncban, hogy a színpadon bele tud­ják élni magukat a koreográfia által megrajzolt környezet­be. A zene szól, a ven­tillátor apró szélvi­hart kavar, de jriég- sem tudja lehűteni az átforrósodott teste­ket. Szünet. Az abiakot kinyitják, harapnak egy pár falatot, el­szívnak egy cigaret­tát Mast van egy kis szabad idő, beszélge­tünk a táncosokkal. — A közönség ezt nem látja. Nem tud­ja, hogy a színpad, a siker csak az utolsó, mindezt nehéz verí- tékes munka előzi meg. S nem látják, ha a színpadon moso­lyogva ropjuk is a táncot, a hátunkon csorog a veríték. És bár a taps. az ünnep­lés dopping nekünk, mégis fáradtak va­gyunk a kétórás műsor végén. — Amatőrök va­gyunk. amit csiná­lunk azért tesszük, mert szeretjük. De az mindig rosszul esik, még ha gyengébben i« megy egy-egy szám, ha nem be­csülik meg, amiért dolgoztunk. Persze! Sok él­ményt nyújt a kö­zös munka, a ter nék... A tervek sze­rint jövőre a Szov­jetunióba menünk, Rigába. Azéri vannak kellemetlen élmé- ! nyék is. Egyszer Békéscsa­bán szerepeltünk a szabadtéri színpadon. Mindent beleadtunk a táncba, hogy tetsz- szen a produkció, mégis a közönség so­raiból elhangzott csípős és igazságta­lan megjegyzések el­vették a kedvünket. A koreográfus fü­tyül. Vége a szünet­nek, kezdődik minden elölről. „Fergeteges”, „Kecseti”, .Szakács­asszonyok tánca” és meg sem állnak ki­lencig. Bemutatják azt a táncot is, amit most tanultak Man- ninger György ven- dégJkoreográfustóíl, egy tótkomlós« szlo­vák feldolgozást. A végén már fárad­tak, nehezen engedel­meskednek az izmok, de a fürdés megint frissé, vidámmá teszi az együttest, s egy nehéz próbával a há­tuk mögött térnek haza. A sikerért iz­zadsággal kell fizet­ni! M, ÁL Az orosházi hala r őrkerület­hez tartozó egyik őrsön az év elején a jeges folyóból húzott ki két határőr egy lányt. A napokban pedig arról szerez­tünk tudomást, hogy ugyanazon az őrsön szeptember elsején is­mét mentett egy katona, önkén­telenül is az jut az ember eszébe, hogy a határőrizet mel­lett az ott szolgáló katonák las., san életmentésre is „berendez­kednek”. Amikor az őrsre látogattunk, a parancsnok oktatást tartott Jövetelünk célját megtudva szí­vesen adott engedélyt arra, hogy beszélgessünk az őrs har­madik életmentői évet Középtermetű, széles vállú, jó­kötésű fiú. Bevonulása előtt Debrecenben dolgozott, a Fi- norhkötöttárugyárban, mint tmk-s. Látszik rajta, hogy ak­tív sportoló. A fülei össze van-» nák gyűrve. Jellemzője ez a birkózóknak. Jeneses Gyula ha­tárőrtizedes csendesen, megfon­toltan beszél. — Szeptember 1-én délután 4 órakor parancsnokom riadó- csopprt'' • osztott be. Rejtett figyelőnk ugyanis jelentette, hogy a folyó árterében egy is_ niéretlen férfi rohan . a határ irányába. Néhány perc múlva a gépkocsival már ott voltunk és eléje kerültünk. Es az elbeszélés nyomán ki­rajzolódik az é'etmentés törté­nete. A határsáv felé rohanó férfi a közeli város kórházának idegosztályáról szökött meg és bolyongott, ki tudja milyen cél_ lal. Amikor a határőröket meg­látta, beleugrott a folyóba. Hiába hívta vissza Jeneses ti­zedes, a beteg férfi mind mé­lyebbre gázolt a vízbe. Amikor a hullámok összecsaptak fölöt­te, Jeneses Gyuszi már úszott feléje. — Hátulról kaptam eü a ru­háját és egy fél Nelsonnal a karját. Nehéz volt. Nálam egy fejjel magasabb, olyan 80 kilós, erős férfi. Jócskán ihatott már a megáradt folyóból, s mire ki­vonszoltam a partra, elvesztet­te az eszméletét. Elsősegélyben részesítettük és behoztuk az őrsre. A rajta levő csíkos pi­zsamából arra következtetett a parancsnok elvtárs, hogy az il­lető a kórházból szökött meg Vissza is- szállítottuk. — Tudod-e név szerint, hogy kit mentettél meg? — N«n tudom. De ez nem is fontos. Az a lényeges, hogy si­került kihoznom. — Eszedbe jutott-e, hogy esetleg te is ott maradhatsz? — Semmi másra nem gondolj tam, csak arra, hogy megment­sem. Még az órámat is elfe­lejtettem levenni. — Te vagy a harmadik élet­mentő az őrsben. Milyen ér­zés? Örülök,, hogy segítettem egy emberen. aki nem tudta, hogy mit csinál. Csendesen, megfontoltan be szel az izmos határőrtizedes. Szerényen elhárítja az elismerő szavakat, azt tartja, hogy amit tett ugyanúgy kötelessége, mint a Magyar Népköztársaság állam határának őrzése. Botyanszki János

Next

/
Oldalképek
Tartalom