Békés Megyei Népújság, 1973. október (28. évfolyam, 230-255. szám)
1973-10-14 / 241. szám
r %b wívaron valaki sző- Wyeget porolt. Hangos puffanások hallatszottak a garázsépületek mögül. Ki az, akinek ilyenkor támad gondolata, vagy kedve szőnyeget porolni...? Vasárnap délelőtt van. ünnepi csend. Mert a fél város kinn van a strandon. Az összes szomszédok. Csak ez a porolós nem...! Mégsem zavarta a sző- nyeg_puffogás, mellette a konyhaasztalon szólt a táskarádió, halkra állítva, tánczenét sugárzott, nem is figyelte, csak hallotta a zenét. Csirkét be’ezett. Nem szerette ezt a munkát, de nem is utálta. Munka. Meg kell valakinek ezt is csinálni ... 6zokta mondani, amikor az szóba került. Házi munka. A férje betegesen undorodott a szagtól, ami ilyenkor ellepte a lakást. Alig is hihető, hogy annyira idegenkedjék tőle... pedig biztosan így van, mert még a húst sem eszi meg. Csak, ha „muszáj”. Akkor is a máját a levesben, esetleg a „melle húsát”. Újabban még azt sem. Csak a nokedlit jó zaftosán — meg salátát hozzá, tejfölösen... — Megint csirke?, — csak ennyit kérdezett az elébb is, amikor benyitott, elhúzta az orrát, s máris csukta be gyorsan az ajtót. Pedig a csirke az egyik legolcsóbb ebéd! A gyerekek nagyon szeretik. Elszo_ pogatják a csontokat is, kiszopják belőlük az ízt. Gyorsan pucolta a leforrázott, megtisztított húst. A hulladékot újságpapírba csomagolta. — majd Isti kiviszi a szemétbe... Odakinn abbamaradt a porolás. Csend lett Jó lenne kimenni a Sem most, sem később. Fő a hús, bíborvörös a napri- kás zaft, az illata messze érzik... ez az illat mindig felidézi nagyapa szava_ it. amikor egyszer itt járt és azt mondta; élete végéig nem fogja elfelejteni, olyan finom paprikás csirkét főzött... Elrakja a mosatlant, forró vizet ereszt a mosogató_ tálba, csörömpöl az edényekkel. A „férfiak” közül jön valaki segíteni, morcosán, rosszkedvűen, mintha bizony lenne más megoldás! Az asztalterítés már csak játék. — Kint ebédelünk, vagy bent? — ezt Ági kérdezi, aki szívesen csetiik-botlik az edényekkel, ki-be. A szoba parányi asztalán éppenhogy elfér a négy tányér. Minden más jóformán csak megjelenik a színen, szednek belőle és viszik vissza a konyhába. Vasárnap van. Paprikáscsirkés, szótalan vasárnap. Olyan, mint a többi. Minit az e’múlt vasárnap, és az azelőtti, meg amilyen a jövő vasárnap is lesz. Alig várja, hogy végigheverjen az ágyon, így ruhástól. Ilyenkor olyan jóízűt tud aludni. Vasárnap délután. Mert ezek a vasárnapok nagyon különösek. Mert valamit mondani, vagy kérdezni ... vagy hallani kellene. Őseink hagyatéka Hegyesi János Régi írások, ősrégi tárgyak Porló ősökre emlékeztetnek: Ök is ismertek szerelmet, vágyat, De foglyai már az enyészetnek. Más volt a világ mikor éltek, Mélyebb volt a csend, nem volt gépi zaj. Eltek, szerettek, hittek, reméltek S ajkukról is szólt néha tán a dal, — S tán egy szebb után égett a vágyuk, Mit talán soha el nem érhettek: S mi már mint valót élvezzük, látjuk. Teljesülését egy szebb életnek. " De mint őseink halandók vagyunk, — Ki-ki a dolgát igazán tegye! Hogy mikor mi is mindent itthagyunk. Utókor tőlünk zokon ne vegye. Elődeinket tisztelve nézzük! Ök is itt éltek, írtak, dolgoztak, 8 ha tetteiket híven idézzük. — A szabadságért haltak, harcoltak. Gondolatokat lúdtolla] írtak. Mikor kedvük volt vígan daloltak. Ha bánatuk volt könnyeket sírtak, Mit mondhatnék még?, — Emberek voltak, • Elhangzott a fllzesgyarmatl helytörténeti kiállítás megnyitóján, 1973 augusztusában, Vasárnapi csirkepaprikás Antalfy István tárcája gatás miatt, ami gyakran az ő feladata ... Vagdalta, darabolta a húst és a gondolatai mesz- sze kalandoztak. Hagymát vágott, a paprikás zsírba való vörös hagymát, csípte a szemét... — akkor nyitott be ismét a férje. — Sírsz? — kérdezte, mert észrevette, hogy piros és könnyes a szeme. Olyan volt ez a benyitás megint, mintha bántaná a lelkiismeret, hogy magára hagyja... de az is látszik, hogy menekül, segítene is, nem is... — Nem sírok. A hagyma ... — válaszolja, pedig talán sírni is jó lenne egy kicsit. Valami nincs egészen rendben. Valamit vár. Valamit mondani, vagy kérdezni ’-ellene. Valamit hallani kellene ... De nem szólnak semmit. Mlodonyiczky Béla Szenvedő A költészet komoly játék Beszélgetés Demény Ottóval Budapest, Lágymányosi lakótelep. Az égbenyúló toronyház legfelső emeletéig a lift se jár, ezért az utolsó szintet gyalog kell megtenni, ha Demény Ottóhoz megyünk látogatóba. A költő otthona csak annyiban különbözik bármely, modemül berendezett lakástól, hogy még az előszobáját is elborítják a könyvek. Ros- kadásig megtelt polcokon regények és versek ötetek mellett irodalmi folyóiratok bekötött évfolyamai sorakoznak. Pontos, rendszerető emberről árulkodik a környezet. Demény Ottó gyermekkorának nagy részét Békés megyében élte. Beszélgetésünk idejen is sok szeretettel szélit ezekről az évekről: — Kilencéves koromtól tíz éven át Békés megyében éltünk, és ma is úgy érzem, hogy ez a korszak egész sorsomat döntően meghatározta. Orosházán voltam gimnazista, majd dolgozni mentem Békéscsabán tanultam a kelmefestő szakmát, és mint sportoló, az Orosháza bokszotokkal sokat versenyeztünk a megye különböző községeiben. Otthon nagyon szegények voltunk, szükség volt a keresetemre, ezért többfajta munkával is próbálkoztam és a munka sokfelé elviszi az embert, így aztán jóformán az egész Békés megvét megismertem. s ez nemcsak földrajzi ismeretet jelent, sokkal több annál. Nemrégiben például Cseres Tiborral Orosházára igyekeztünk író-olvasó találkozóra. őszi esten, vastag ködben az orrunkig se láttunk, amikor hirtelen elromlott a gépkocsink. Senki se tudta, merre vagyunk, ezért, kísérőink is hitetlen- kedve hallgatták, hogy én pontosan megmondtam: a Monori tanya közelében járunk. Talán egy hang vagy illat, megfogalmazhatatlan hangulat emlékeztetett rá, hogy egyszer már jártam erre. Amikor szüleimmel visz- szaköltöztünk Budapestre, rokonságunk nem maradt Orosházán, de most is érzem, milyen sokat jelent számomra a Viharsarokban töltött ^vermekkor. Pedig akkor még egyáltalán nem voltak költői ambícióim. Gyári munkásként dolgoztam és már huszonöt éves voltam, amikor első versemet megírtam. — A késői irodalmi indulás avval az előnnyel is járt, hogy személyesen tapasztalhatta a kétkezi munka és az alkotó tevékenység közti különbséget. Az On véleménye szerint miben különbözik a költő a mindennapi emberektől? Azt hiszem szerencsés alkat vagyok, mert mindig örömmel végeztem a munkámat. Ha gyermekkoromban disznókra vigyáztam, vagy az aratóknak vizet hordtam később a gyárban vagy minit, könyvesbolti eladó, ha jól végeztem a dolgomat, az mindig hallatlan örömmel töltött el. Mint költő is azt tartom a legfontosabbnak, hogy jól végezzem el a munkám. Hogy értelmes, szép verseket írjak, amelyek a legfontosabb emberi dolgokat tükrözik. A költői mesterség olyan hasznos, komoly játék, amelyből a költőnek meg is kell élnie. Még gyárt munkás koromban alakult ki bennem az a tulajdonság, hogy „rá tudtam hajtani” a munkára. Ennek most is nagy hasznát veszem, hiszen ha az embernek megvan a szükséges mesterségbeli tudása és valamennyi élményanyagot is elraktározott magának, akkor egy kis akaraterővel könnyebben átlendül a terméktelen napok gyötrelmein is. Ha összehasonlítom költői voltom eredményeit a kétkezi munkásokéval, néha bűntudat fog el, hogy én semmi „kézzelfoghatót” nem termelek. De tudom, hogy a költészet fontos, szükséges dolog, amely hozzátartozik mindennapi életünkhöz. Hiányát is csak akkor éreznénk, ha egyik napról a másikra hirtelen nem lenne. És az is biztos, hogy nálam komolyabban senki sem dolgozik. Minden reggel úgy kezdem el a napot. hogy ma a legjobbat próbálom adni, valamivel magasabb színvonalon, mint ahogy az tegnap sikerült. Ez bizony óriási feszültséggel jár. Kassák Lajost idézve úgy is mondhatnám, hogy félálomban is munkám tökéletesítésén dolgozomj — Költeményeiben egyfajta belenyugvó nosztalgia érződik az elmúlt idők soha-vissza-nem-térő hangulatai iránt. Ügy érzi, hogy az urbanizáció megöl valamit az emberben? — Nem! A falut nagyon szeretem, mégis a fővárosban élek, iitt érzem jól magam. Az a nosztalgia a fiatalságomnak szól, amelyet vidéken töltöttem. Egyébként is az emberi természet kutya módon van megszerkesztve: sóhajtozunk egy táj után, és a zajos nagyvárosban élünk. A magyar irodalmi élet — egyes vidéki gócok kivételével — már Vörösmarty óta a fővárosba tömörül. Ennek legfőbb oka, hogy Budapesten vannak a kiadók, még a vidéki nyomdák is zömmel a pesti kiadóknak dolgoznak. Ez nem a legszerencsésebb helyzet. Jó lenne olyasféle vállalkozás, mint tette azt annak idején a Kner vagy a Tevan Nyomda, hogy önálló kiadói munkába fogtak vidéken^ — Verseiben közérthető módon vizsgálja a történelmet, a költő-elődöket. Hogyan látja a múlt fényében a költészet mai helyzetét? Nem gondolja, hogy az egykori költőóriások szavát ma egy egész kórus hangja pótolja? —• Meggyőződésem, hogy még soha ennyi tehetséges költő nem élt Magyarországon, mint ma él. S ha már a zenekari hasonlatnál tartunk: egyáltalán nem baj, ha egy egész kórusra való szólista dolgozik egyszerre. Hogy ki a karmester, a vezéregyéniség, annak eldöntése szerintem az utókor dolga. Azt mondják manapság, hogy sok vers jelenik meg, hogy a „költőkkel Dunát lehetne rekesateni”. .De éppen ez a bőség a garancia arra, hogy a művek közt remekművek is vannak. Anflopy Tibor1 strandra — gondolta — de náluk ez ritka szokás. Micsoda vasárnapok! Fel- , kelés, talán még korábban, ; mint hétköznapokon, futás a piacra, bevásárlás, — főzés csaknem egész délelőtt. Majdnem egész délelőtt! Miért is? Hogyan megy el az egész vasárnap dé'előtt? Kj üs tudja pontosan?... Talán jó is így. Úgyis olyan nyomasztó az örökös hallgatás, mert ebben a házban olyan kevés a beszéd. Mindent úgy kell kitalálni, mindenki hallgat. A jót is elhallgatják, a rosz- szat is. Mindenki olyan szűkszavú, kevés beszédű. Így telik e! a vasárnap délelőtt a konyhában, amit a férje nem szeret, mert ott mindig veszélyben van a nadrágja. hogy zsírfoltot kap — és az örökös moso-
