Békés Megyei Népújság, 1973. augusztus (28. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

KŰRÖSTÁJ KULTURÁLIS melléklet A lány fagy­laltot evett. A fiú feke­tekávét kért, de még nem hozta meg a pincér. — Ma megmutatom neked Párizst — mondta a lány. A fiú megvonta a vál­lát, nem felelt. Úgysem hagyom, hogy elrontsd a délutánt — gon­dolta a lány. Magabiztos volt. Élvezettel szedegette kanalára a csokoládéfagy­laltot, hosszan elszopogat­ta, s csak. akkor nyelte le, amikor már teljesen szét­olvadt a szájában. Nem rúzsozta a száját; vékony, izmos kis ajkai voltaik. — Itt az ideje, hogy vég­re megmutassam neked Párizst. — Itt az ideje —■ mond­ta a fiú. Â' köszönés óta ez volt az első értelmes mon­dat, amit aznap délután mondott. — Itt az ideje, hogy megmutasd a lerom­bolt Bastille-t, amelyet már nem lehet látni, a Milói Vénuszt, amélyet még nem lehet látni mez­telenül; az Eiffel-tornyot, amelyet nemcsak látni le­het, de fel is lehet rá mászni, háromszázharminc­három méter magas, s le lehet róla ugrani. — A lány egy nagyobb fagylaltdarabot vett a ka­nalára : — Nem kérsz? — Oda­tartotta a fiú szája elé. — Finom. — Nem kérek. — Elfor­dította a fejét. — A Notre Dame-ot sem láttad még — mondta a lány. Kinyújtotta a nyel­vét, úgy nyalogatta le a fagylaltot a kanálról. — A Saint Chapelle-t sem. Napóleon szarkofág­ját sem, a Diadalívet sem, a .... — Kifulladt. — Na látod: meg kell mutatnom neked Párizst. A pincér meghozta a fe­ketekávét. — Tessék parancsolni. — Így mondta, kissé sely­pítve és furcsa, idegen hangsúlyozással. Fekete bőrű, alacsony férfi volt, vakítófehér zakóban. — Tudod, hogy abesz- szin? — kérdezte súgva a lány, amikor a pincér ar­rébb ment egy asztallal. — Én inkább négernek nézem. — Nem — a fejét rázta —, abesszin. Kicsi korában eladták a szülei rabszol­gának. Egy olasz vette meg, s valami herceghez került. Várjál csak! Igen, Sforza hercegékhez. — A mai Sforzák gró­fok, nem hercegek. — Gróf vagy herceg: nem mindegy?! Rabszolga volt, ez a lényeg, elad­ták a szülei. De aztán megszökött. Végigbarangol­ta egész Európát, s a vé­gén ittragadt nálunk. Na­gyon megszerette Budapes­tet. — Tudtommal Párizsban vagyunk. — Majd leszünk. A fiú hitetlenkedve né­zett a lányra. Nem tudta eldönteni, hogy valóban igaz-e ez az abesszin-tör­— Párizsban lehet kap­ni? — kérdezte a fiú ár- tatlanlkodó iróniával. — Vagy magyar specialitás? A lány beszívta a száját, a szeme összeszűkült; majdnem kimondta, amit gondolt: Te piszok! A kö­vetkező pillanatban már is­mét mosolygott: — Siess, mindjárt indul a vonat! A Duna-expresz- szel megyünk. — A Duna-expresszelV — Felhajtotta a maradék feketekávét: — Kérlek, bementek a hídhoz. A híd alatt, az átjáró fo­lyosón kellemes hűvös volt; nyirkos léghuzam csapta szembe őket. A lány beleszagolt a levegőbe. — Érzed? Duna szaga van. — Duna-expressz: Duna- szag. — Hiába is gúnyolódsz, érzem a Duna-szagot. Ne­esűeskéből, ahol valamikor Justinianus császár reme- téskedett; erre is, arra is, valahol a Szajna könnyű, szürke párája ráült a te­tőkre. A sarki kocsmában éne­keltek : Alma-ja fa-jalatt, nyári Piro-salma... A tér kicsi volt és ked­ves. Sárga, zöld, kék és megint sárga, meg sárga házak szorongtak rajta kö­rös-körül. A közepén nagy, egytornyú barokk templom állt. Oldalfalán vörös már­ványból faragott, empir íz­lésű kapu. — Itt a Notre Dame — mondta a lány; a temp­lomra mutatott. — Ez, itten a Csipcsero- va. A lány nevetni kezdett. — Igenis, kérem, ez itten a Csipcserova — magya­rázta a fiú, mint egy ide­genvezető.— Az ezerhétszá­zas évek második felében épült. Eredetileg görög szertartású, szerb temp­lom volt. Szent Miklós tiszteletére emelték, akit mi csak Mikulásnak isme­rünk. — Nem Csipcserova. — Keletelt, barokk templom. Vastag, súlyos oldalfalait lebegő cseh- üvég-boltozat íveli át. — fveli át? A falait? — Köti össze. — Kezdett ingerült lenni. Utazás Párizsba Fábián Zoltán novellája ténet, vagy ez is csak olyan kitalálás, mint a többi? — De igazán! — bizony­kodott a lány. — ö mond­ta nekem, ő maga, a múltkor, amikor annyit vártam rád. — Mikor vártál te rám! — Mikor? A múltkor, tudod, amikor...*— S hosz- szú magyarázat következett a fiú polgaz szigorlatáról meg a fodrászról, s egy méregzöld Salome nevű új ruhaanyagról, amelyből olyan, de olyan szép nyá­ri kiskosztümöt lehetne csináltatni. — Te, láttam Katin, tudod. Bodor Ka­tin, aki mindig az adjunk­tus Korul nyüzsög: csuda klassz volt. Olyan a fénye, mint a hernyóselyemnek, és van tartása. Varga Sudelf vorsei: Öltözöm miatta Apám táradt ember. Esténként magába, roskad, mint őszi szalmakazlak. Ereibe vért hiába vezetnék, bordáit össze hiába szedném, szemét már föl nem gyújtanám. Apám fáradt ember. Innen égbe nem szállnak a holtak, fák ágain fennakadnak. Öltözöm miatta zöld gyűlöletbe, fekete haragba. Tűzben, izzásban ténfergek. bolyongok. Füst fojt. fű éget innen el, föld futtat hátán. Van-e tűzeső, jégeső, mi okossá tébolyít? Anyám Anyám: varrógép, én hajtom. függönyt varr az égre. inget, becsületet. ked süket az orrod. — Megfogta kétoldalt a szok­nyáját, s legyezte magát. — Éljen, éljen! — mond­ta a fiú. — Szónoklat De Gaulle modorában. — Párizsba megyünk, nemde? A fiú vert volt, nem mert többet szólni. A HÉV-álomáson már benn állt a szerelvény. A zöld kocsikat átforrósítot- ta a nap, olyan meleg volt bennük, mint az atomreak­torok ólomcelláiban. Men­tek egyik kocsiról a má­sikra, s a végén nem kap­tak ülőhelyet: álltaik Szentendréig. — Duna-expressz — mondta a fiú. Törölgette nyakáról, homlokáról a ve­rejtéket. — Párizsért meg kell szenvedni, drágám. Többet nem beszéltek az úton. Kattogott, döcögött vèlük a HÉV: egyszer-egy- szer egymásnak ütődtek, máskor meg szétrántotta őket a hirtelen forduló. — Ilyen zöld? — kérdez­te a Hú, amikor Szentend­rén leszálltak. — MUyen? — Ilyen? — és a kocsi­ra mutatott, a kocsi olda­lára, amelyről pattogzott az olaj foltos, porlepett, zöld festék. A lány komoly, figyelmes arccal tanulmányozgatni kezdte, megvárta, amíg az utasok elmennek a kőze­tükből, akkor mondta: — Nem. Nem ilyen szép. Kinevették magukat. —Te, te prücsök. Te nagy, fekete prücsök — mondta a fiú. Belemarkolt a lány lobogó szőke hajá­ba. A lány nézett rá furcsa, talányos szemmel, majd hirtelen azt mondta: — Gyerünk, siessünk; vár Párizs. — Halkan mondta, suttogva, olyan ti­tokzatosan, hogy néhány pillanatig valóban azt hit­ték: a Cité zegzugos utcá­in indulnak el, fenn a — Nem tudsz franciául, és szerbül akarsz beszélni. — Igenis: Osipcserova. A lány hozzábújt, szoro­san: — Csiprovacska, drá­gám. Csip-ro-vacs-ka. A fiú érezte keze fején a lány rásimuló mellét; su­tán megismételte: — Csip-ro-vacs-ka. — Ühüm — bólintott a lány. — Így jó, így már jó. — Gyönyörű. Gyönyörű templom. — Jó, olyan jó hűvös a kezed, olyan finom hűvös. A fiú bal karjával ma­gához szorította a lányt, és csókolni kezdte. Csókolta körbe-körbe az arcát, a szemét, a fülét és vékony ajkú, kis izmos száját. Nem tud.ta volna abba­hagyni. A lány lassan kibonta­kozott az ölelésből; meg­kérdezte: — Nos, mösziő, hogy tet­szik Párizs? — Hagyd most a butás- kodást! — Nincs megelégedve, mösziő? — Ne kínozz már! Ne őrjíts! A lány elhallgatott, a vörös márvány kaput néz­te a templom vaskos, sár­ga' falában. — Mit akarsz? — kér­dezte később. — Mit akarok! — Hány éved van még hátra? Kettő. Nekem? Há- rqm. Mit akarsz? — Mindegy. Akármit. — Be akarsz költözni egy kapualjba, vagy egy csónakházba, a Római-par­ton? Ezt akarod? — Nem. Tudod, hogy nem ezt akarom. — Na, látod — mondta a lány most már szelíden. Odahajolt a fiú füléhez: — Gyere, megmutatom a Dia­dalívet és a Saint Chapel- le-t; ezt még nem láttad. Gyere gyorsan ! Gyere-e ! Megfogta a fiú kezét, és húzta maga után. Népművészet tollal, ecsettel, húron irály Ilus neve még npm sze­repel lexiko­nokban, de elég; veit ahhoz, hogy a nevével fémjelzett pá­lyázat megmoz­gassa az, ország legkiválóbb népművészeit. A nemrégen elhunyt, híres kalocsai pingálóasszony emlékére, a Bács-Kiskun megyei tanács hívta nemes vetélkedésre a népművészet három ágának — a pingár lás, a mintaírás és a népi hangszerkészítés legjobb mestereit. Bár jelentős dí­jakat is kitűzitek, de felte­hető, hogy nem elsősorban ez vonzotta ‘ a résztvevők legtöbbjét. A,, egy mesé­től kiindult, de országos népművészeti seregszemlévé izmosodó seregszemlének egyértelmű sikere van. Ez pedig a pályázatot nemcsak kiíró, de annak sorsa fe­lett szívved-lélekkei bábás­kodó megyei Népművelési Tanácsadónak köszönhető. Nem elégedte^ meg a pá­lyázat — még oly széles körű — közzétételével sem, hanem megkeresték a leg­hatásosabb módszert, hogy valóban eljusson felhívásuk azokhoz, akikre számítani lehet. Jól tudják a megyei népművelők, hogy a nép­művészek egy része otthoná­ból ritkán kimozduló idős, vagy tanyán élő ember, akikkel kapcsolatot terem­teni nem lehet hivatalnoki módszerrel. Ezért aztán le­vélben, -sőt személyesen is felkeresték azokat, akiktől azt várták, hogy részvéte­lükkel emelik a pályázat színvonalait. Érkezett is pályamű, le­vél az ország minden pont­járól: volt közöttük Ciatalj eddig ismeretlen kezdő és jelentkezett Vankóné Du­dás Juli, a híres népmű­vész is, megírta hol látha­tó legújabb falra festett al­kotása. (Ehhez és a pingá* lóasszonyok többi munkái­hoz házhoz megy majd a zsűri, hogy eldönthesse a benevpzők teljesítményét.) Mór az első pályázati lel­tár is érdekes: 24 citera, 5 köcsögduda, 3 lopótök-furu­lya, 1 tanburica és egy te- kerőlant, más néven nye- nyere. Ezenkívül a pin gó­lok 80 tojást, 35 festett tá­nyért küldtek be, a minta- íróktól pedig 25 mintázott textilanyag érkezett. Különösen dicséretre mél­tó, hogy a Népművelési Ta­nácsadó ügyesen és hozzá­értéssel módot teremtett ar_ ra, hogy a zsűrizésre váró anyag legszebb darabjai közszemlére kerüljének. Kecskeméten a díszítőmű­vészek nyári tárlatán mu­tatták be a pályaművek legérdekesebb darabjait. A legnagyobb érdeklődési a népi hangszerek keltettékj azok közül is az egy darab­ból faragott citerák, Több hangszert küldött a Szeged melletti Sándorfalva Jaíres ciiterazenekarának vezetője. Budai Sándor, aki a Rózsa Sándor című film zenei fel„ vételénél js közreműködött. Hasznos volna a pályázat anyagát országos vándorki­állításon is bemutatni, ahol' az alkotók neve mellett min­den ütt meg kellene említeni azit a népművészeti egysé­get — szövetkezetei, műve­lődési házat, zenekart, szak­kört —, amelyik otthont adott a pályázóknak. Pálos Miklós Napfény Martincsek Gábor iely.

Next

/
Oldalképek
Tartalom