Békés Megyei Népújság, 1973. augusztus (28. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

KŰRÖSTÁJ

KULTURÁLIS melléklet

A

lány fagylaltot evett. A fiú feketekávét kért, de még nem hozta meg a pincér.

— Ma megmutatom neked Párizst — mondta a lány.

A fiú megvonta a vállát, nem felelt.

Úgysem hagyom, hogy elrontsd a délutánt — gondolta a lány. Magabiztos volt. Élvezettel szedegette kanalára a csokoládéfagylaltot, hosszan elszopogatta, s csak. akkor nyelte le, amikor már teljesen szétolvadt a szájában. Nem rúzsozta a száját; vékony, izmos kis ajkai voltaik.

— Itt az ideje, hogy végre megmutassam neked Párizst.

— Itt az ideje —■ mondta a fiú. Â' köszönés óta ez volt az első értelmes mondat, amit aznap délután mondott. — Itt az ideje, hogy megmutasd a lerombolt Bastille-t, amelyet már nem lehet látni, a Milói Vénuszt, amélyet még nem lehet látni meztelenül; az Eiffel-tornyot, amelyet nemcsak látni lehet, de fel is lehet rá mászni, háromszázharminchárom méter magas, s le lehet róla ugrani.

— A lány egy nagyobb fagylaltdarabot vett a kanalára :

— Nem kérsz? — Odatartotta a fiú szája elé. — Finom.

— Nem kérek. — Elfordította a fejét.

— A Notre Dame-ot sem láttad még — mondta a lány. Kinyújtotta a nyelvét, úgy nyalogatta le a fagylaltot a kanálról.

— A Saint Chapelle-t

sem. Napóleon szarkofágját sem, a Diadalívet sem, a

.... — Kifulladt.

— Na látod: meg kell mutatnom neked Párizst.

A pincér meghozta a feketekávét.

— Tessék parancsolni.

— Így mondta, kissé selypítve és furcsa, idegen hangsúlyozással. Fekete bőrű, alacsony férfi volt, vakítófehér zakóban.

— Tudod, hogy abesz- szin? — kérdezte súgva a

lány, amikor a pincér arrébb ment egy asztallal.

— Én inkább négernek nézem.

— Nem — a fejét rázta —, abesszin. Kicsi korában eladták a szülei rabszolgának. Egy olasz vette meg, s valami herceghez került. Várjál csak! Igen, Sforza hercegékhez.

— A mai Sforzák grófok, nem hercegek.

— Gróf vagy herceg: nem mindegy?! Rabszolga volt, ez a lényeg, eladták a szülei. De aztán megszökött. Végigbarangolta egész Európát, s a végén ittragadt nálunk. Nagyon megszerette Budapestet.

— Tudtommal Párizsban vagyunk.

— Majd leszünk.

A fiú hitetlenkedve nézett a lányra. Nem tudta eldönteni, hogy valóban igaz-e ez az abesszin-tör— Párizsban lehet kapni? — kérdezte a fiú ár- tatlanlkodó iróniával. — Vagy magyar specialitás?

A lány beszívta a száját, a szeme összeszűkült; majdnem kimondta, amit gondolt: Te piszok! A következő pillanatban már ismét mosolygott:

— Siess, mindjárt indul a vonat! A Duna-expresz- szel megyünk.

— A Duna-expresszelV — Felhajtotta a maradék feketekávét: — Kérlek,

bementek a hídhoz. A híd alatt, az átjáró folyosón kellemes hűvös volt; nyirkos léghuzam csapta szembe őket.

A lány beleszagolt a levegőbe.

— Érzed? Duna szaga van.

— Duna-expressz: Duna- szag.

— Hiába is gúnyolódsz, érzem a Duna-szagot. Neesűeskéből, ahol valamikor Justinianus császár reme- téskedett; erre is, arra is, valahol a Szajna könnyű, szürke párája ráült a tetőkre.

A sarki kocsmában énekeltek :

Alma-ja fa-jalatt, nyári Piro-salma...

A tér kicsi volt és kedves. Sárga, zöld, kék és megint sárga, meg sárga házak szorongtak rajta körös-körül. A közepén nagy, egytornyú barokk templom állt. Oldalfalán vörös márványból faragott, empir ízlésű kapu.

— Itt a Notre Dame — mondta a lány; a templomra mutatott.

— Ez, itten a Csipcsero- va.

A lány nevetni kezdett.

— Igenis, kérem, ez itten a Csipcserova — magyarázta a fiú, mint egy idegenvezető.— Az ezerhétszázas évek második felében épült. Eredetileg görög szertartású, szerb templom volt. Szent Miklós tiszteletére emelték, akit mi csak Mikulásnak ismerünk.

— Nem Csipcserova.

— Keletelt, barokk templom. Vastag, súlyos oldalfalait lebegő cseh- üvég-boltozat íveli át.

— fveli át? A falait?

— Köti össze. — Kezdett ingerült lenni.

Utazás Párizsba

Fábián Zoltán novellája

ténet, vagy ez is csak olyan kitalálás, mint a többi?

— De igazán! — bizonykodott a lány. — ö mondta nekem, ő maga, a múltkor, amikor annyit vártam rád.

— Mikor vártál te rám!

— Mikor? A múltkor, tudod, amikor...*— S hosz- szú magyarázat következett a fiú polgaz szigorlatáról meg a fodrászról, s egy méregzöld Salome nevű új ruhaanyagról, amelyből olyan, de olyan szép nyári kiskosztümöt lehetne csináltatni. — Te, láttam Katin, tudod. Bodor Katin, aki mindig az adjunktus Korul nyüzsög: csuda klassz volt. Olyan a fénye, mint a hernyóselyemnek, és van tartása.

Varga Sudelf vorsei:

Öltözöm miatta

Apám táradt ember. Esténként magába, roskad, mint őszi szalmakazlak. Ereibe vért hiába vezetnék, bordáit össze hiába szedném, szemét már föl nem gyújtanám.

Apám fáradt ember. Innen égbe nem szállnak a holtak, fák ágain fennakadnak. Öltözöm miatta zöld gyűlöletbe, fekete haragba. Tűzben, izzásban ténfergek. bolyongok. Füst fojt. fű éget innen el, föld futtat hátán.

Van-e tűzeső, jégeső, mi okossá tébolyít?

Anyám

Anyám: varrógép, én hajtom.

függönyt varr az égre. inget, becsületet.

ked süket az orrod. — Megfogta kétoldalt a szoknyáját, s legyezte magát.

— Éljen, éljen! — mondta a fiú. — Szónoklat De Gaulle modorában.

— Párizsba megyünk, nemde?

A fiú vert volt, nem mert többet szólni.

A HÉV-álomáson már benn állt a szerelvény. A zöld kocsikat átforrósítot- ta a nap, olyan meleg volt bennük, mint az atomreaktorok ólomcelláiban. Mentek egyik kocsiról a másikra, s a végén nem kaptak ülőhelyet: álltaik

Szentendréig.

— Duna-expressz — mondta a fiú. Törölgette nyakáról, homlokáról a verejtéket.

— Párizsért meg kell szenvedni, drágám.

Többet nem beszéltek az úton. Kattogott, döcögött vèlük a HÉV: egyszer-egy- szer egymásnak ütődtek, máskor meg szétrántotta őket a hirtelen forduló.

— Ilyen zöld? — kérdezte a Hú, amikor Szentendrén leszálltak.

— MUyen?

— Ilyen? — és a kocsira mutatott, a kocsi oldalára, amelyről pattogzott az olaj foltos, porlepett, zöld

festék.

A lány komoly, figyelmes arccal tanulmányozgatni kezdte, megvárta, amíg az utasok elmennek a kőzetükből, akkor mondta:

— Nem. Nem ilyen szép.

Kinevették magukat.

—Te, te prücsök. Te nagy, fekete prücsök — mondta a fiú. Belemarkolt a lány lobogó szőke hajába.

A lány nézett rá furcsa, talányos szemmel, majd hirtelen azt mondta:

— Gyerünk, siessünk; vár Párizs. — Halkan mondta, suttogva, olyan titokzatosan, hogy néhány pillanatig valóban azt hitték: a Cité zegzugos utcáin indulnak el, fenn a

— Nem tudsz franciául, és szerbül akarsz beszélni.

— Igenis: Osipcserova.

A lány hozzábújt, szorosan:

— Csiprovacska, drágám. Csip-ro-vacs-ka.

A fiú érezte keze fején a lány rásimuló mellét; sután megismételte:

— Csip-ro-vacs-ka.

— Ühüm — bólintott a lány. — Így jó, így már jó.

— Gyönyörű. Gyönyörű templom.

— Jó, olyan jó hűvös a kezed, olyan finom hűvös.

A fiú bal karjával magához szorította a lányt, és csókolni kezdte. Csókolta körbe-körbe az arcát, a szemét, a fülét és vékony ajkú, kis izmos száját. Nem tud.ta volna abbahagyni.

A lány lassan kibontakozott az ölelésből; megkérdezte:

— Nos, mösziő, hogy tetszik Párizs?

— Hagyd most a butás- kodást!

— Nincs megelégedve, mösziő?

— Ne kínozz már! Ne őrjíts!

A lány elhallgatott, a vörös márvány kaput nézte a templom vaskos, sárga' falában.

— Mit akarsz? — kérdezte később.

— Mit akarok!

— Hány éved van még hátra? Kettő. Nekem? Há- rqm. Mit akarsz?

— Mindegy. Akármit.

— Be akarsz költözni egy kapualjba, vagy egy csónakházba, a Római-parton? Ezt akarod?

— Nem. Tudod, hogy nem ezt akarom.

— Na, látod — mondta a

lány most már szelíden. Odahajolt a fiú füléhez: — Gyere, megmutatom a Diadalívet és a Saint Chapel- le-t; ezt még nem láttad. Gyere gyorsan ! Gyere-e !

Megfogta a fiú kezét, és húzta maga után.

Népművészet tollal, ecsettel, húron

irály Ilus neve még npm szerepel lexikonokban, de

elég; veit ahhoz, hogy a nevével fémjelzett pályázat megmozgassa az, ország legkiválóbb népművészeit. A nemrégen elhunyt, híres kalocsai pingálóasszony emlékére, a Bács-Kiskun megyei tanács hívta nemes vetélkedésre a népművészet három ágának — a pingár lás, a mintaírás és a népi hangszerkészítés legjobb mestereit. Bár jelentős díjakat is kitűzitek, de feltehető, hogy nem elsősorban ez vonzotta ‘ a résztvevők legtöbbjét. A,, egy mesétől kiindult, de országos népművészeti seregszemlévé izmosodó seregszemlének egyértelmű sikere van. Ez pedig a pályázatot nemcsak kiíró, de annak sorsa felett szívved-lélekkei bábáskodó megyei Népművelési Tanácsadónak köszönhető. Nem elégedte^ meg a pályázat — még oly széles körű — közzétételével sem, hanem megkeresték a leghatásosabb módszert, hogy valóban eljusson felhívásuk azokhoz, akikre számítani lehet. Jól tudják a megyei népművelők, hogy a népművészek egy része otthonából ritkán kimozduló idős, vagy tanyán élő ember, akikkel kapcsolatot teremteni nem lehet hivatalnoki módszerrel. Ezért aztán levélben, -sőt személyesen is felkeresték azokat, akiktől azt várták, hogy részvételükkel emelik a pályázat színvonalait.

Érkezett is pályamű, levél az ország minden pontjáról: volt közöttük Ciatalj eddig ismeretlen kezdő és jelentkezett Vankóné Dudás Juli, a híres népművész is, megírta hol látható legújabb falra festett alkotása. (Ehhez és a pingá* lóasszonyok többi munkáihoz házhoz megy majd a zsűri, hogy eldönthesse a benevpzők teljesítményét.)

Mór az első pályázati leltár is érdekes: 24 citera, 5 köcsögduda, 3 lopótök-furulya, 1 tanburica és egy te- kerőlant, más néven nye- nyere. Ezenkívül a pin gólok 80 tojást, 35 festett tányért küldtek be, a minta- íróktól pedig 25 mintázott textilanyag érkezett.

Különösen dicséretre méltó, hogy a Népművelési Tanácsadó ügyesen és hozzáértéssel módot teremtett ar_ ra, hogy a zsűrizésre váró anyag legszebb darabjai közszemlére kerüljének. Kecskeméten a díszítőművészek nyári tárlatán mutatták be a pályaművek legérdekesebb darabjait.

A legnagyobb érdeklődési a népi hangszerek keltettékj azok közül is az egy darabból faragott citerák, Több hangszert küldött a Szeged melletti Sándorfalva Jaíres ciiterazenekarának vezetője. Budai Sándor, aki a Rózsa Sándor című film zenei fel„ vételénél js közreműködött.

Hasznos volna a pályázat anyagát országos vándorkiállításon is bemutatni, ahol' az alkotók neve mellett minden ütt meg kellene említeni azit a népművészeti egységet — szövetkezetei, művelődési házat, zenekart, szakkört —, amelyik otthont adott a pályázóknak.

Pálos Miklós

Napfény Martincsek Gábor iely.