Békés Megyei Népújság, 1973. augusztus (28. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-26 / 199. szám
Új könyvek: Sárándi József: Vándor az aszályban Koszta Rozália műterméből A Kor társ 1972. évi februári számában mutatta be a költőt, aki akkor még a budapesti bölcsészkar ötödéves, magyar—történelem-szakos hallgatója volt, de irodalmi folyóiratokban, országos napilapokban már másfél kötetnyi verset pub_ likált. Alexa Károly irta róla akkor: „Korai volna még föicímkézni az egyszerűbb használat végett. Néhány meghatározó vonás azonban már világosan létszák. A legfontosabbak : meggyőződött már arról, hogy nem elég csak verset írnia, s rájött arra is, hogy önmagán kívül más hőse is lehet a versnek ... közös dolgainkat a maga személyes ügyeinek érzi, hisz a szerelemben és a megváltható világban...” Egy bő esztendő telt el a bemutatás óta, s már kezünkben is forgathatjuk a Szépirodalmi Könyvkiadó ízléses kötetét. És mielőtt belelapoznánk, álljunk meg egy néhány gondolatra a címnél, mely nagyon is találó. Találó, mert Sárándi ügy jutott el a költészethez, hogy előtte olyan területeken vándorolt, melyek nem teremnek rímet és ritmust. A szigorú paraszti munkák után kőművesek, ácsok, bádogosok, tetőfedők mindennapi munkájának társai, s a pihenés óráit matadorszagú munkásszállásokon tölti. Ilyen „töltéssel” kopogtat be a szerkesztőségek — számára — gyanúsan előkelő légkörű szobáiba. És bizony kezdetben még noha botlott a ritmus, nem működött a költői fegyelem fékje, de eredeti volt a látásmód, s a megnevezés bátorsága. Bizonyításul álljon itt T űnö d é s c. költeményének első versszaka: Az időben ez évszakok eligazító színes lábnyomok. Kibuggyant forrásainak célja a tenget. A tenger óceán akar lenni. Az óceán felhőkbe álmodott vágya: lehetne önmaga tiszta vizű forrása. ül néhány sorban benne van a költő egész hitvallása, az a törekvés, hogy önmaga megvalósulásán keresztül jusson el azokhoz a milliókhoz, akikkel eddigi élete javát élte. Azokhoz, akiket elhagyott, de akik örökké helyhez is kötik. Joggal tehetjük fel a kérdést, hol tart ma Sárándi, meddig jutott el első kötete alapján? A kérdésre adandó válasz — bárki Is teszi —, nem lehet mentes a szubjektivitástól. Verset olvasva nem akarok — nem is tudnék — objektív recenziót írni. Annyi minden bizonynyal megállapítható már, hogy hangja egyéni, máséval nem téveszthető össze. Nem szegődött egy meghatározott verstípus nyomába, de minden versében rátalál a legalkalmasabb kifejezési formára, mely alkalmas arra, hogy kibontsa gondolatainak csokrát. Bálványok tövében c. verséből egy példa, ennek igazolására : Akol-melegéből magamat íme önként kitagadva, árnyékomat szelíden ráfeszítem az alkonyaira. Milyen plasztikusan sejlik fel a sorok mögül a költő áttételes vallomása: a magasabbra törő, önmagát emeltebb szinten megvalósítani akaró ember vallomása. De nemcsak ezért idéztem tudatosan ezeket a sorokat, hanem másért is. Azért az alap- gondolatért is, mely feszült kérdőjelként fogalmazódik meg a kötetben olvasható versek után: képes-e a köl_ tő osztályából kiválva, osztálya ügyét képviselni ? Van-e ereje ahhoz, hogy a költészet világába emelje azokat a vágyakat, indulatokat, melyek őt magát is fűtötték, s juttatták egy más világba? Egy kötet alapján nem könnyű e kérdésekre felelni. Annyi bizonyosnak látszik, hogy nosztalgikus visszavágyódásról nincs szó, hiszen érzékenyen van még jelen a megtartó közösségek hiánya, a sokszor kívülállás keserűsége. De tudja, hogy kikről szól : „Éhezett ezer évet/ s ugye érthető/ ha előtte nem a madár/ cikázó példája a lő Költői lehetőségeit tehát, társadalmi összefüggésekben méri, dialektikus szemlélettel tekint maga mögé és vándorlásai elé. És ez biztos garancia arra, hogy túljut a költői hódítás első magaslatán. Kíváncsian várjuk — már nyomdában levő — második kötetét. Szilárd Ádám tét, amely a háborúban sem tagadja meg igazi mivoltát. Solly Saunders, a főhős, önkéntesként ledönti a „fehér” meg a „fekete” amerikaiak közötti magas, széles választófalakat, reménykedik, hogy egy, népként élhetnek majd a háború poklából kikerülve. Hite, reménye először vakká, majd keserűvé teszi, hiszen a valóság újra meg újra rácáfol ezekre. Hiába bizonygatja az egyik ún. propaganda-gyűlésen Samuels hadnagy, hogy „a háború után más lesz a világ”, amelyben „minden ember szabad lesz és egyenlő, fajra, meggyőződésre, vallásra vagy bőre színére való tekintet nélkül”. Délibábvilág ez, arra jó, hogy lelket verjen — legalábbis megpróbáljon lelket verni — azokba a katonákba, akik meghalni jók de élve mindig és újra „niggerek” maradnak. Nyersen, mégis gyönyörűen ír Killens. Olyan alakokat formál, akiknek minden porcikája hús, vér, akik a szó igaz és szoros értelmében élnek. Nem jó és rossz áll itt szemben didaktikus módon egymással, hanem egy rendszer a maga ravasz és bonyolult eszközeivel, eljárásaival, s a hitegetettek, de kapni semmit nem kapók tömege. Azoké, akiknek a busznál is külön sorba kell állni, holott ugyanazt az egyenruhát viselik, mint a többiek, s akik akkor juthatnak fel a buszra, ha már nincs több „fehér” jelentkező.« Maradandó élmény ez a könyv, olyan munkákkal helyezhető egy sorba, mint Norman Mailer „Meztelenek és holtak”-ja, sőt szenvedélyessége, őszintesége érzelmileg kedvesebbé is teszi számunkra. Killens művét a Zrínyi Katonai Kiadó jelentette meg — ez a második kiadása —, fordította Imre Katalin. (—s) Gyulai utca Tanya Ébredj álmaiddal Radnóti Andrássy Lajos Nem vágytál hősök rendjelére Bizonyos sorsod ellenére Viharkabátban szívszorongva tűz-horhosokbó] sírhalomra tavasszal ősszel így bolyongtál bordalt vigalmat másra hagytál John Kíllens: Aztán mennydörgést hallottunk Sess Ervin ébredj a méhekkel zümmögő kórus pianóban ébred a szél zúgásával füstkék égbolttal éjszakazöld távoli fákkal őlyvriogással ébredj álmaiddal és szabadulj tőlük ha kell ne beszélj róluk ne dúdolj róluk szomorú daft a méhek úgyis tudják a szél pletykál róluk a füstkék égbolt újra festi és a távoli bükkös éjszaka zöldje az őrtálló fenyőkre bízza az ébredés előtti messzi utat a halált jósoló küszöböt és a sírást ébredj mégis a méhekkel a szél zúgásával a füstkék égbolttal ébredj és látni tanuld a hegyeket az élet óriásait ébredj álmaiddal és mosolyogj szebben mint a gyermekbe mint némák közt az ősök lelke tömegben csak magányra lelve futottál kúsztál felszökkeltél homlokon vert a kuncogó tél tollat fogtál a pnskacsőre és így előre még előre erőltetett menetben égve hunyorogva sem félrenézve rejtve a verset eb-marásba öltöztetted fehérbe gyászba jövődet! — pedig látva-láttad ! s biztattad bátrakban a bátrat Jeleket égettél az égre Bizonyos sorsod ellenére Megint egy háborús regény? Ne hamarkodjuk el az Ítéletet. Könyv, pusztán témája után aligha ítélhető meg. Az még kevésbé, amit mond, mennyit ér, mennyire igaz, egyáltalán mond-e valamit? Ehhez el kell olvasni a művet, ám hogyan szerez bizonyságot az, aki kezébe sem veszi, mondván, valami vidámat akar, s nem háborút, szenvedést, pusztulást. Killens munkája néhány oldal után már meggyőzi a kétkedőt, a bizalmatlankodót: nagy regényt olvas, a szó nem mennyiséget, hanem minőséget jelölő értelmében. Mert az „Aztán mennydörgést hallottunk” nagy regény, joggal sorakozik az amerikai irodalom hasonló alkotásainak legjobbjai közé. Az író az amerikai néger irodalom jeleseinek egyike, akinek meggyőződése, hogy „harcunk osztályharc és nem fajvédelem”. Regénye központi gondolata is ez; nem a „fehér” meg a „fekete” katonákat, konfliktusaikat ábrázolja; hanem a gondolkodásmódot, a mentalitást, azt a társadalmi kömyeze-
