Békés Megyei Népújság, 1973. augusztus (28. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Városiak—vidékiek ét vidéki tanárnő látogatott meg nemrégiben. Testvérek, együtt jöttéik „föl” Pestre. Nagyközségben él az egyik, megyeszékhelyen a másik. Azok közé a tanárok közé tartoznak, akik könyvekkel bélelik otthonuk falait, s akik el is olvassák, gondolattá is formálják a polcokat megtöltő köteteket. Régi barátaim. És mégis így állítanak be: — no, megjöttek a falusiak.— Sértene a féltréfás mivoltában is komolyan ejtett szó, ha nekem szólna, ha nem tudnám, hogy előre felöltött páncél ez, csigaház, kompenzálás, ha úgy tetszik — önvédelem a város ellen. De miért? Honnan ez az alig leplezett, s leleplezésével is annál nyilvánvalóbbá váló „kisebbrendűségi érzés”? Egyenlők között, akiket semmilyen más helyzet nem választ el, csak a településé? Nem város és falu ezerszer megtárgyalt különbsége, ellentéte, kapcsolata gondolkoztatott el a hamar tovaröppenő mondat nyomán, hanem csupán az az életérzés, ami a fővárosi és vidéki (e szempontból közömbös, hogy falusi vagy kisvárosi) ember tudatát kétféleképp hatja át. — Mindenki falusi ■— vettem könnyedén a játékosan dobott kártyát —, kérdezzétek csak meg odalent az utcán a szembejövőket, hány született Pesten? És hánynak született itt apja, anyja? — Annál nagyobb az urbánus öntudat, minél újabb a városi lét! Az „urbs” öntudata, vagy a „polis”-é (ássunk még mélyebbre a hagyományba, egészen a görög városig) — van-e ma ilyen? És kivált a „neofitákban”, az új bevándoroltakban? Valami büszkeségféle bizonnyal akad, vagy' inkább fölény, aminek az öntudathoz kevés a köze, lévén az „öntudat” mindig jogos, a fölény pedig hamis, csalóka önámítás. A régi városi ember magabiztossága abból táplálkozott, hogy jól szervezett közösség tagjának tudta magat, mely közösség éppen egymásba kapaszkodó fogaskerék-erejével hozott létre saját képére és hasonlatosságára formált, őt magát kifejező kultúrát. Á modem metropolis azonban olyan naggyá nőtt, hogy átcsapott saját ellentétébe. közösségteremtő helyett közössegbontó erővé lett. sajátos kultúrahordozó helyett mozaikok sokféleségét összerázó kaleidoszkóp. A nagyvárosi ember egy személyben többféle csoport tagja, de közösségei csak a legritkább esetben kapcsolódnak a lakóterülethez — az „urbs” alapozó elvéhez! — s előnye a vidékiekkel szemben csupán a választási. lehetőség, amellyel szert tehet a neki tetsző csoportra vagy csoportokra. A nagy világvárosokban már megkezdődött a „des- urbanizációs” folyamat: a lakók kimenekülése a „sub- urhs” területekre, a peremek kertvárosaiba. Ezek azonban mégsem rázódhat- nak össze új, kis közösségekké, mert „alvó városok”; az élet minden tevékenysége másutt zajlik. Ez a kivonulás a természet utáni vágyat, a kőtenger szorítását biztosan jelzi, de a falu vagy a kisváros igazán bensőséges légköre hiányzik. О , A fölényt — s szintúgy a kisebbrendűséget — azzal szokás indokolni, hogy, persze, Pesten annyi a kulturális lehetőség, de hát a szegény vidéki csak senyved a puszta parlagon. Aztán ha bogozni kezdjük a kérdést, kiderül, hogy a központi fűtés meg a fürdőszoba is a kultúrába szá- míttatik, fogalomzavart okozva, hiszen itt civilizációs lehetőségekről volna szó. (Nem függetlenek egymástól, de nem is azonosak: akinek fát kell aprítania a fűtéshez, s akinek vödörszámra kell hordania a vizet a dézsába, hogy megfürödhessen, nyilvánvalóan kevesebb időt fordíthat szelleme pallérozására. mint akinek mindezt nem kell megtennie.) Bár a közlekedés, a térbeli távolságok kiegyenlítik a városi embernél az előnymérleg serpenyőit. Mindazonáltal olthatatlan olvasás-szomjúságot ébresztő könyvtárakkal és kiművelt emberfők seregével vidéken, s egészen apró településeken is találkozik az ember (igaz, fürdőszobákkal is, csak nem biztos, hogy ugyanannál a háznál), színházba, hangversenyre pedig kevés pesti ember megy gyakrabban, mint hasonló érdeklődésű vidéki társa, mert az autó elterjedése mindenkinek közelébe hozza legalábbis a megyei székvárost, miközben a hajszolt, űzött fővárosi erősen meggondolja, hogy nappali autóbusz- pankrációi után este még , egyszer fölkerekedjék. Ismeri-e eéyáltalán a fővárosi ember saját városát? Hogy mennyire nem, arra nem is itthon, hanem Rómában jöttem rá. Úgy adódott, hogy barátságos családnál béreltem szállást, s esténként, a mindennapi makaróni elfogyasztása közben beszámoltam frissen szerzett élményeimről. Házigazdáim mohón hallgatták, sűrű fogadkozással, hogy most már igazán megnézik mindezt, de még eddig nem jutott rá idejük. Itthon aztán próbát tettem jó néhány, őshonos pestivel. Ugyanúgy nem ismerték a kiscelli múzeumot vagy a rác templomot, mint római vendéglátóim a Villa Borghese-t, vagy a Santa Agnese-t. О A kultúra lehetősége még nem maga a kultúra. Viszont a nagyváros magában rejti a bőség zavarát, a szédítő sokféleséget, amelyben eligazodni roppant nehéz, s szinte csak évtizedes gyakorlattal lehet. Akinek nem sikerül, kedvét veszti, visszariad. A túlzott „ingergazdagság” végül is ugyanolyan tompító hatású, mint az „ingerszegény” környezet, a kettő között húzódik az a széles sáv, amelyen az ember megvetheti a lábát a befogadás és feldolgozás reményével. Nem szólva az idegrendszer terheléséről. Egyes urbanisták szerint az egyfolytában nagyvárosban élő családok legfeljebb öt nemzedéket hoznak létre — azután eltűnnek, kipusztulnak. az idegrendszer hosszabb távon nem bírja a terhelést. A hipotézis bajosan bizonyítható, mert mind ez ideig aligha találunk „vegytiszta” állapotban urbánus családokat, amelyekbe vidéki felköltözők ne házasodtak volna be, vagy amelyeknek egyik-másik nemzedéke ne távozott volna vidékre, hogy aztán ivadékai újból visszatérjenek. A hajszolt életmód, a megviselt idegrendszer mindenesetre kedvezőtlenül hat az elmélyedésre, ami nélkül alapos műveltség elképzelhetetlen. A nagyvárosi emberek nagy átlaga nem „műveltebb” a vidéki (főként kisvárosi) embernél, csak annak látszik olykor; az emberi érintkezések sűrűsége szóbeli információk seregét zúdítja rá, ami bevonja a jólértesültség mázával, ámde az alatt nincs átfogó, átgondolt ismeretrendszer. Nincs ok a fölényre. A nagyvárosi lét állapot és nem érdem. О Van azonban ellenfölény is. A vidék ellenszenve, zárkózott, elutasító magatartása a városiakkal szemben. Falumban, az északi Ba- laíon-parton alkotóház lett az egykori kastélyból. Szinte minden évben ugyanazok az írók. kutatók térnek vissza: a táj szerelmesei, kik az évek során már otthonossá lettek a szőlőkkel, a várakkal koszorúzott szelíd dombvidéken. Mégis: az őslakos nép keveset fogadott be közíi- Kik. Bizalmatlanság, idegesség kíséri magányos sétáikat. Miért? Mert szigorúbb etikett a spanyol királyok udvarában sem volt, mint amilyen falun létezik. Mert a falu — akárhányan üdülnek js benne — nem fürdőhely, hanem falu. Aki ott sortban vagy miniszoknyában ballag a strandra, vagy fürdődresszre kapott nyitott köpenyben mutogatja szőrös mellkasát, pipaszár lábait — az nem számíthat tekintélyre. Akinek nem súgja meg a szíve, hogy a kút- nál nehéz vödörrel viaskodó anyóka kezéből ki kell venni azt a vödröt —, az mindig idegen marad. Am, aki tudja, hogy falun az emberek — ha nem ismerik is — köszöntik egymást, s e szokást az idősebbek esetében gyakorolja is, az egy szép napon észreveszi, hogy a fiatalabbak meg őt üdvözlik, s előbb-utóbb ez is, az is megáll vele találkozáskor az időjárás változásainak megtárgyalása végett. Olyan könnyen fölolvasztható a „bennszülött” fölény jege! (Hiszen nem más az, csak önvédelem a lenézés ellen.) Csak kevéske figyelem, jó akarat kell hozzá. Szomszédasszonyom egy napon háborogva mesélte, hogy a közelben villát építtető új tulajdonos felvonulási épületnek nézte a házát. Pénzt lobogtatva nyomult be a konyhájába, hogy lehet-e vele okosan beszélni? Hajlandó-e szobát adni az építőinek? Hát nem volt hajtandó. Pedig jószívű asszony. A munkásokat js sajnálta. Be is fogadja őket, ha tisztesség- tudóan közelít a gazda. Ha nem a pénzzel kezdi. Hanem megmondja, hogy ki fia borja, leül kicsit, ismerkedik, s aztán megkéri szépen. Sok városi ember nem tudja, hogy falun nem adok-veszek ügylet az élet ezer aprósága. Ott még nem „idegenedett” el az emberi viszonylatok világa, ott szívességből, emberségből fogják pártul a másikat, s az ilyesmit nagyon gyakran nem pénzzel, hanem alkalmasint hasonló szívességgél viszonozzák. Nem rögtön, nem kell sietni. Lesz rá idő, jövőre is élünk. De ákiben jó érzés, emberség elegendő mértékben akad, az bekerül abba. a más városiak elől elzárt világba, s meglátja a falusi emberek érzéseinek és gondolatainak feltá’1- ruló gazdagságát, mert lehullanak az önvédelemből rakott fölény fedezék falai. © Vidék és város kulturális különbségeit előbb-utóbb megszünteti a fejlődés. A kultúra szolgálatába fogott civilizáció hozzásegít: a lakások növekvő komfortja időt szabadít föl, a gépkocsi a térbeli távolságot hidalja át. a tv, rádió, lemezjátszó az otthonokba hozza a világ szépségeit. Az eltérő életmód azonban sokáig konzerválhatja az oktalan fölényt, s az indokolatlan kisebbrendűség érzését, a fennhéjázás, s a zárkózottság egymás fölött elnéző magatartásformáit —, ha le nem győzzük mindezeket. Az összetartozás, az egymásra utaltság erejével, tudatával. Б Ê. Júniusban Pardi Anna Nagyanyám júniusban halt meg, rózsák gyászindulója harsogott, piros, fehér, rószaszín, sárga hangjegyek tolongtak a kiskertnyi kottapapíron. Kiskertből ő csakhamar elindult, fájós gyomrára szorítva két kezét, búzatáblák konyha kövezetén járt, a hepe-hupás föld vödreiben, pipacsokkal, levágott kakasfejekbe!, egy régi ebéddel ékeskedett a rét. Szemhéja dermedő mezején hét aranypötty libáját hívogatni kezdte, míg — menekülő bárány a közelgő farkassal — egy tál élet az egy tál ürességgel megosztozott. S ott feküdve, ott fehéren, száz heves szívdobogást kapó fehér rózsánál fehérebben, bármily élő moccanást magához szorított. Ám azokra, akik ágyát körülállták, alig ismert rá, Csak bólintgatott. Romantikus szonett Gól Farkas Ha rám zúdul egy Vivaldi concerto vagy Beethoven görgetegeit hallom, fölébred bennem sok volt szenvedésem, s régi magam szól el-elfúló hangon. Talán ha sírnék homlokom lehajtva, a muzsikától könnyebb volna lelkem úsznék a mámor sistergő tavában az öröm fehér, tajtékzó vizében. De nem vigasztal muzsika, vagy ének. Férfi vagyok, a könnyemet sem ontom szilárd bennem a lélek, mint a gránit, s ha van hát férfihoz méltó a gondom. A boldogság csak akkor lép szobámba ha megszólal a hangod muzsikája.
