Békés Megyei Népújság, 1973. augusztus (28. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
I HENRICH BÖLL: Nyomozási jelentés eresek egy tíz. éves, valószí. nűleg sápadt sötét hajú, szomorúságra hajlamos, nagy barna szemű kislányt. Okom van feltételezni, hogy szép. Ismerem születési idejét, gyermekes ifjúkora tartózkodási helyeit: Düren, Heisenberg, esetleg Palenberg, Aachen. Egy pontosan meghatározott évből 1887-bö’ kere_ sem. Úton van a Düren és Golzheim közötti országúton, Golzheimbe igyekezvén, esetleg onnan jövet, nem tudom. Ha Golzheimbe megyen, egy üres tálat cipel, ha onnan jön, egy répalevéllel teli edényt. A Düren—Golzheim közötti távolság hét kilomé- te, a kislány teljes útja tizennégy kilométer. Nem tudom, mennyi időre van szüksége egy tízéves kislánynak ahhoz, hogy ezt az útszakaszt megtegye, egy olyan úton, ame'yről nem tudom, vajon már akkor is kopár, fasor nélküli volt-e. Tételezzük fel, hogy legelőbb három, esetleg hat óra? Azt is elképzelhetjük, hogy odafelé és vissza az úton az üres és a teli tá~ Irt esetleg le kellett ten- r, e, hogy vékonyka karjait megpihentesse. Nem tudom, hány kiló répái eve1 et hozott a rokonoktól Vagy is- rr ősöktől, azt sem, ajándékozták vagy csak olcsóbban adták neki. Három őrá? Négy, vagy hat? Nyolc kilogramm, tiz, esetleg hét? Nem tudom. Azt sem tudom, mennyi pénzt takarított meg az üz_ létén. Tíz pfenniget? Harmincat vagy csak hetet? Nem tudom. A lányka úton van és én keresem. Máriának hívják és néhány évtizeddel később az édesanyám lett. Az édesanyámról sok mindent tudok, erről a kislányról semmit. Nyolcvanöt éve gyakran átutazom Golzheimon, Golzheim előtt, gyorsan, Go'zheimban a megengedettnél gyorsabban, Golzheim után ismét viszonylag csökkentve a sebességet gépkocsimmal. Tételezzük fel, százkilométeres sebességgel megyek. A hét kilo. métert három, négy, esetleg hat perc alatt robogom végig. Persze minden attól függ, mennyi mezőgazdasági jármű csoszog az úton, miként lehetséges őket megelőznöm, s milyen a szembejövő forgalom. Hat percnél több időre semmiképpen nincs szükségem. Ha egész idő alatt, amíg a kislány úton ypn, gépkocsival mennék, három óra alatt Darmstadtban lennék, hat óra alatt valahol Augsburg és München között, ezalatt a lányka még mindig az úton po- roszkálna. És milyen sűrűn tette meg a kislány ezt az utat. Egyszer? Többször? Minden évben? Miként hívják azokat az embereket, akiktől 'a répalevelet hozta, hogy hét vagy harminc pfenniget félretehessen ? Mindezt nem tudom. Ha a kislány nyolcvanöt évvel később látná az országúton a gépkocsikat és az egyikben a fiát? Lát engem vajon? Én nem látom őt, habár mindig is őt keresem! Semmit nem tudok róla, legalábbis nem sokat. Szigorú édesanyja van, öt leánytestvére és két fiú, egy, egyhén szólva könnyel, mű apja, aki sokat szeret inni. Vajon mibe kerül egy pohár sör, egy konyak ? Biztosan többe, mint amennyit a tízéves kislány a háromtól hat óráig tartó ballagással, az üres és teli edénnyel megtakaríthat. Szeretnék beszélni ve_ le, megkísérelném, hogy mindenről kikérdezzem. Hogy megtudjam, mire gondol. Két-három megfakult képről ismerem a kislány-édesanyának keserű, kedvtelen arcocskáját. Néhány anekdotát is tudok ró_ la. A ponyvaregények becsapott gyámoltalanja volt. • Látom a sok évtizedes fakó fényképen, hogy valamikor nagyon szép volt Klasszikus gyámoltalan, klasszikus arccal. Katolikus, erős janzenísta színezettel. Örömtélen puritán, egyházellenes, elkeseredett. Vágynék a kislánnyal beszélgetni az országúton. Nem az édesanyámmal, vele sokszor beszélgettem, de a tízéves kislánnyal soha. Mit gondol vajon, mit érez, mit vall be önmagának, mit rejt el maga és mások elől? Mit gondol iszákos, köny- nyelmű apjáról, aki két perc alatt többet vedel, mint amennyit ez a lányka három, vagy hatórai szerzetesi gyaloglásával megkeres. Most, nyo’cvanöt évvel később szeretném ízekre szedni és összezavarni a tovatűnő időt —, hogy a lánykával szórakozzak. Ma. gammal vinném, s bizonyára szívesebben maradna kinn a sivár országúton, minthogy visszamenjen megkeseredett anyjához, kinek örökké takarékoskodnia kell, mert egy érzéketlen férfi mindent elherdál. Mesélnivaló is len_ ne sok az öt leánytestvérről, a két fiúcskáról, a családjával nem törődő apáról, a széttörő külsőségekről. De hát végül is minden, érdekte'en számomra. Én azt a kislányt keresem szenvedélyesen, aki később az édesanyám lesz. Mindaz, amire gondolhatnék, amit elképzelhetnék, kinyomozhatnék, unalmas, mert tudom, miként bogozzák ki. Jól. Rosszul. Nem is annyira rosszul. Nem is oly kiválóan. Egy azonban biztos: я valószínűséggel megegyezően. Egy kicsit kérdést intézve így vagy úgy a problémához: irodalom? Nem azt keresem. Tízéves lánykát keresek, akiről nem tudok semmit. Nyolcvanöt évvel később ugyanazon az országúton robogok, és nem iátom, nem hallom, semmit sem ismerek róla. Sok mindent elképzelek, majdnem mindent, de — mint említettem — az engem nem érdekel. Keresek egy tízéves kislányt, sápadtat, sötét szeműt, szomorúságra hajlót, amely mindezek ellenére meglepően gazdag humorral van megáldva. Nem az emlékét, a reá vonatkozó tárgyakat, hanem őt magát keresem. És egy valószínűen vörös hajú, sovány, szeplős tízéves kisfiút keresek, aki 1880-ban reggelenként az esseni Schwanenkamp, utcából az iskolába futkároz. Victomak hívják, és számos évvel később az apám lesz. Apámról is tudok néhány dolgot, de erről a tízéves fiúcskáról semmit. Tudok néhány történetet, elmondott emlékeiből is őrzök néhányat és mások is meséltek róla nekem, de őt nem ismerem. Legszívesebben széttörném az idők rendjét, hogy apámat néhány percig élve látva lássam, mielőtt a róla szóló emlékezések hagyo_ mánnyá válnának. Látni szeretném iskolatábláját, könyveit, füzeteit, vékony karéjnyi kenyérkéjét, zsebkendőjét, s az is izgat, hor_ dott-e már akkor is szemüveget. Néhány apró mozaik megmaradt ró’a, életéről, melyekből összerakhatóvá válnék egy ember életútja. Nyomozni lehetne, kombinálni, elképzelni róla az igazságot. Zsánerkép keletkezne, я hagyomány szerint vörös hajú, sovány fiúról, aki reggelenként a Krupp- gyár falai tövében iskolába megy. Ismert a környezet, én nem a fiú emlékeit, hanem őt magát nyomozom. Szeretnék a szemébe nézni, látni a zsebkendőjét, », füzeteit, az iskolapadját. Victomak hívják a fiút, 1880- ban tízéves és később az apám lesz. És saját magamat is keresem. tízévesen, kerékpárral, az isko’ába baktatva. Nem az én emlékeimet, sem azt, amit mások ismernek rólam. Ée feleségemet keresem tízévesen, gyermekeim, barátaim, test. véreim. Szétrombolnám az átkozott időt. Látni 1923-at, 1935-öt, 1917-et, az iskolába vezető utat, játszva az utcán, áhitatosan a templomban, a gyóntatószékben. Szeretném minden tízéves, nek a gyónását hallani. Mindent elképzelek: tízévest egy maradék birtokon 1957-ben; tízévest 1958-ban egy gimnázium udvaréin; tízévest 1960-ból egy parkban. Mesélnek róluk, emlékeznek rájuk, fényképek tanúskodnak létükről. Minden kéznél van: iskolai eszközök, katona- könyvek, imakönyvek, gyermekrajzok, levelek, naplók lapjai; felhasznál- hatnók őket. Én ennél többet szeretnék, Szemeik nedvébe néz. ni, kezemet szájuk elé tartani. hogy érezzem lélegzetüket, látni akarom a kenyeret, melybe harapnak, az almát, melyet mások rá- gi csábiak. 1930 vagy 1935, labda a kézben, körvonalak az aszfalton; minták a tálon, amelyben Mária egykoron a répa’.evelet hordta az ország-'ton, s a tízéves, f vörös hajú, sovány szeplős I kisfiú cipőjét keresem, L akit Victomak hívtak. Nem akarom vissza a múltat,, ami elmúlt; a jelent keresem. Nem azt, amit mesélnek, nemcsak az igazat, a megváltozhatat- lant. Az elmúlt idők jelenét akarom. Be- és kiszállni, ahová és amikor én szeretnék. A Lipcse téri ugró. kötelet keresem, és a kenyeret, amelyet a maka. dámúton az iskolaudvaron ettek; látni szeretném még egyszer a krétavonalakat a Teoburger utca járdáján; a szélmalmot a Schwanen, kamp utca házának az udvarán; a sört, melyet a Peltzerger utca aszfaltján kiöntötték. Korsóban hozták, hogy az öreg egyszer otthon maradjon; a fényes üveggolyókat a Kreuzma- cher utcából. És az almát, melybe egy lány 1940-ben beleharapott, vagy я másikat. melyet egy másik lány 1935-ben szedett kosarába. Nem emlékként, nem anekdotának, nem vitrinben őrzött talizmánként, nem azért, mert az akkor volt, többé nincs és soha nem is lesz. A hajat akarom vissza, amely leesett fejemről 1 Révész Tibor fordítása Beírрн* az ajtón apám. Hideget hozol kabátodban. A messziről jött emberek havas hangján szólalsz. Megismogatod fejemet. Megöleled anyámat. Mit hoztál? Állok föl a kis- sámlira, hónaljig kotorászni, kikutatnni zsebeidet. Cukor! Cukor! Cukor, két hatalmas zsebbel. Markostól szórom a konyhaasztalra. Közben a számba is dugdosok belőle mámorosán. Anyám szeme is ragyog. Nahát!' Ennyi cukor! Te meg, apám, állsz, spiccesen mosolyogsz. Már nem is törődöm veletek. A hokked- lire térdelek és harapom, ropogtatom a cukrot, a cukrot, amíg egy nyelésnél meg nem érzem az émelyt. Se le, se fel. Fulladozó gyerekköhögés, végül az ágy felé som- polygó szomorú arcú kisfiú; ez nekem a cukor emléke. Pedig hogy vágytam rá! Órákig tudtam nézni a tarka édességkirakatokat, orromat az üvegre szorítva. Vágytam a marcipánt, az égetett medvecukrot, a bocskorszíjat, a krumplicukor mikulásokat, csoki- nyuldkat, a csörgőcukrot, kandiscukrot, kakasnyalókát, mézeskalácsokat, a vattacukrot, cukorsüvegeket, cukormikulást, cukorállatkákat. Néztem órákig és majd’ nekiugrottam és piegharapdáltam őket. Odaadtam volna egy mézeskalácslóért az élő cocót, egy zacskó „dunakaincsért” legszebb kavicsaimat és gombjaimat, a ziziért fakardomat, a kis húsvéti tojásokért a riadt, pihés nyulacskáimat. Ha megjött a fagy- laltosautó, vittem én mindent otthonról, amiért egy gombóc jegesre fagyasztott cukros vizet adott a há- jastokájú, aki izzadtan mérte a kocsiablakon át a szűk adagokat. Csórtam a tojást és „ sor végén álltam, hogy azért adjon nekem, ha forintom nem volt. Hogy izgultam, hátha kifogy, mire én odajutok! Búcsúkon, 6 hogy faltam volna a sok émelyítő nyalánkságot. Csurgott a nyálam is. Kíváncsi voltam mindegyik ízére. Hallottam a mesét a cukorhegyekről. Lestem a szót rólai Elszedtem nagyanyám kötényének zsebéből a ragacsos selyemcukrokat. Cukorért vigyáztam nagyapára is, aki ha megivott egy liter bort. régi bakanótákat énekelt és gyújtogatott. Tüzet rakott „ kertben. Ügy kellett figyelni, nehogy fölgyújtsa a házát egyszer. Aztán jött az émely. Most is érzem. Undorral fordulok el a cukrászdák előtt. Hányingerrel küszködöm. Pedig jön a cukor, jön hatalmasan, megállíthatatlanul. És kapkodják el gyorsan. Már nemcsak az iskolák, az óvodák, de a gyárak, templomok, szerelmesek lombos erdői mellett, hunyorogva, kacsingatva. S tűnnek el a szájakban a táblacsokik, a mignonok, puszedlik, krémesek. Jön a cukor feketén, mint a gyász. Ellopja asztalunkról az utolsó darab kenyeret. Jön a cukor, mint a baj, felvághatatlan fekély. Jön a cukor és rontja a fogakat. Húzzák is a hivatásos foghúzók és csinálnak helyette porcelán protéziseket. Sebaj! Jön a cukor, hogy elvigye étvágyunk. Sebaj! Ki emlékszik még a szaharinra? Hát a melaszra? Jön „ cukor és ragacsos kezével mindent bemocskol, amihez hozzányúl. Csinálnak neki ünnepeket Micsoda zsúrok? Micsoda vattacukor-orgiák? Jen a cukor és megvált, üdvözít. t A nagy cukrosbácsi Varga Rudolf tárcája előtt is ott vannak a cukrosbácsik Minden sarkon, minden utcában ott vannak. Fehérek, akár a habcsók. Jön a cukor feketén, égetve, rengeteg arccal, rengeteg csomagban. Jön az elcsöppenö slágerekben, jön, mint a hányinger. Jön az „AMO” szagos szappanok, az édeskés szagú spray-ek áradata izzadságbűzzel keveredve, ömlik a hajlakk, az édes rúzs, a körömlakk meg a kölni. Ékeskedik a nyalóka nyakkendőtű, a praliné bizsu, a karamella mandzsetta- gomb. , SzégyelUe magát az, akinek nincs!... „1'ögy-аннкоп több édr*Hégetln — kínál- gatja magát, biztat a NAGY CUKROSB ÁCSI Erős italt keverek. Nem játszom tovább! Spiritusz sisteregjen artériámban. S megmondjam, miért? Ki törődik avval, hogy legyen a szemekben mindig virág? Ki csodált meg utoljára egy szép madárrepülést? Mindenképp széppé kell kell tenni az életet. Gondoskodik róla a cukor? Méltóságunk rabolná el. Alszik a gyerek cukorral a szájában. Nem törődik már a mesével, a szabad játékkal, a nyargalászó rétekkel. Szép minden. Jaj, de édes! Mondom én; meg kéne kóstolni néha a, keserű- laput, n papsajtkenyér semmi ízét, a földet. a sárból készült lángost, mielőtt letapossa és bepiszkol- ja a sárga gázéi as cos cakói disznó, a mindenevő. Sülé István
