Békés Megyei Népújság, 1973. július (28. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-29 / 176. szám
Nyár voll, így volt... Simon Lajos tárcája t alán televíziós készülékek boltját nézegettem, talán a legújabb könyveket figyeltem, mikor elém állt egy öregember: —‘ Kaszát vennék, de nem tudom, hol találok. Nem tudja véletlenül? Megdöbbentem, meghökkentem, nem tudtam hirtelen felelni. Hogyan tudnám, honnan is tudnám! Évtizede élek a nagyvárosban, s azóta csak a pázsitnyeső olló csevegett a kezemben, gondjaim közül immár kipusztult az a fogalom, hogy kaszálás, hiszen amikor hírek érkeztek hozzám az aratásról, csak gépekre gondoltam szüntelenül. Szinte hűtlenül elfelejtettem az alig egy méter hosszú nemesacélból készült szerszámot, amely a vetőgéphez, boronához képest olyan semmiségnek látszik és mégis Olyan babonásan tisztelte a régi falu, mint vademberek a fétist. Annyira tisztelték a kaszát, hogy szinte most is hallom az öregembereket, akik óvatosságra intették a szekérderékba huppanó marokszedő lányokat: — Vigyázzatok, mert a saroglyábán van a kasza. Ekéktől, boronáktól, szöges elevátortól, rugós lótól is óvták a gyermeket, de ha meglátták, hogy apját utánozza, fenni akarja a kaszát valamelyik siheder, csattant a féltő, dühös kiáltás) Elmenj a kaszától, te, mert hátrakötöm a sarkad! Ismertem egy gyógyítha- tatlanül szívbeteg parasztot aki éppen az aratás gyilkos hajszájában rokkant meg fiatalon, akit igazság szerint már pásztornak sem lehetett volna alkalmazni. Naponta többször is rátört a roham, ilyenkor öntudatával egy pillanatban veszítette el az egyensúlyát, de még eszmélete végső lobbanásával, szinte állati reflexszel három-négy lépésnyire ellökte magától a kaszát, mielőtt földre zuhant. Ha elérte a baj, már nem keltett izgalmat. Az előtte járó kaszás vissza se fordult, csak a mögötte haladó állt meg egy verejtéktörlésnyi időre. Figyeltem a, beteg embert: mikor eszméletre tért, mikor feltápászkodott a földről, először megrázta a fejét. mintha álomból ébredt volna, s kicsit szédelegve indult az eldobott kaszáért. Kézbe vette a szerszámot, hümmögve nézte, hogy nem esett-e csorba az élén, aztán elővette a fenőkövet és olyan szeretettel simogatta a kényes tüköracélt, mint amikor megbántott kisfiút cukorkával engesztel az ember. A kaszának erkölcsi súlya volt, ezt egy csillagfényes este figyeltem meg, mikor kihallgattam, hogyan fenyegette meg egy legény esalfaságra hajlamos szerelmét: — Majd meglátod, Erzsi, ke. egyszer szörnyű vége less ennek— Csend. De csak egy pillanatig tartó. A sötétben felvihogott a lány: — Aztán, hogy les® ennek szörnyű vége? — Úgy teszek, mint a Tóth Antal. Nekem is akad még egy kötél valahol. A lány erre már nem vihogott, de kacagott. Mint a jó tréfán, percekig nevetett, aztán, mikor abbahagyta, elölről kezdődött a cívódás. S ennek a végén azt mondta a legény: — Meglátod, egyszer beledőlök a kaszába érted. Vártam a vihogást, a nevetést, a kacagást. Pillanatok. percek múltak döbbenetes csendben. Aztán suttogva mondott forró szavakat hallottam, megtörte a lány makacsságát a kasza tisztelete. Talán azért, mert a kasza volt a legközvetlenebbül kenyérkereső szerszám, oly fenséges volt a tisztelete, hogy lélekig maró szégyennek tartották, ha katonaköteles koráig nem tanult meg kaszálni a legény. Igaz, ilyen szégyen ritkán esett meg, mert amikor először bámult a lányok után, apja vagy testvérbátyja kaszára fogta a fiút, betörték, szinte úgy, mint igáslónak a fiatal csikót A kaszálni tanítás ünnep volt, majdnem olyan szertartásosan történt, mint a templomi ceremónia, ugyanakkor olyan természetesen szép, mint amikor az anyamadár a fiókáját tanítja röpülni. Az első kaszás pedig tanult és tanult, arca ragyogott az örömtóll, a büszkeségtől, de közben a napot nézte. Elfáradt, nagyon elfáradt a szokatlan munkától. Jöhetne már a dél. S amikor jött a dél, elnyúlt az árnyékban, mint a fáradt kiskutya, volt úgy, hogy a kanalát sem merítette a levesbe, hanem fáradtságát eltúlozva azt mondta: — Etessen meg, édesanyám, mert nem bírom a karomat felemelni a számig. És akkor az anya boldog nevetéssel fogta a kanalat, és kaszára érett nagyfiát etetni kezdte, mint a csecsemőt... Később nehéz szekerek tördelték darabokra a dű- lőutalkat, magba szökött pipacsok fehérre sápadt szirmát kavarta a boszorkányszél, gépek zümmögése é* az emberek állatokat nógató kiáltása verte fel a határ csöndjét. Ismertem a zajt. az emberét és a gépét is. Gyermekkoromban, ó, hányszor megcsodáltam a fekete vasbikát, a tüzesgépet, amellyel izmos bivalyok lihegtek asztagtól- asztagig, mintha nagyra nőtt testvérkéjüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a nálam nem sokkal idősebb cimborákat, a törekes-fiúkat, akik már gyermekfejjel felnőtté váltak az én szememben. mert hitem volt és mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet teljes jogú ember, aki eszével, vagy dereka feszítésével megkeresi a saját kenyerét. Am a zsákosokat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a földek tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsákok száját, olykor kezükre pattant egy-egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint az ujjhegyre szálló katicabogár. Néha a zsákba merítették a markukat, és gyönyörködtek, sokáig gyönyörködtek. Aranyásó sem nézhette mohóbban a hirtelen megtalált kincset. Csak a kazalosokat nem irigyeltem soha. Jó izmú le. gények voltak ők, erősek mint a fákat nyűvő mesebeli ember, és mégsem irigyeltem őket. Akkor még elevátor híján hosszú, hegyes nyársakra tűztek egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetején. Ám nem mindegyiknek sikerült feljutni oda! Ma is elémvil- lantja az idő azt a hirtelen elsápadó legényt, aki baromhoz méltó teher alatt a földre roskadt és vízért sőTiajt'ofl Testét teljesen beborította a szalma, mint a halotti lepel. S úgy jött az a félájult sóhajtás a sárga-fehér halom alól, mintha sírgödörből érkezett volna. Ô, azt a hangot, én már nem tudom elfelejteni. E nehéz emléket talán csak a kévevágó lány enyhíti valamelyest. Veszélyes munkát végeztek ők is, tudtam akkor is. hogy a munkájuk veszedelmes. Mert a gép szája nemcsak a kévét nyelte el, hanem a törött kaszát, a lovak patájáról lehullott szerencsepatkót, éles-hegyes követ, s mindez úgy jött vissza a gép szájából, mint a puskagolyó. És a gép elnyelte, /bizony olykor elnyelte a kévevágó lányt is. De ők mégis bátran, mosolyogva, úgy magasodtak a határ fölé, mint a teremtés őrangyalai. Így magasodott föl az a lány is. akinek köszönhetem a legbájosabb emberi érzés megismerését: a gyermekszerelmet. Akkor már kenyérkereső vízhordó fiú voltam, amikor be- lészerettem a nálam évtizeddel idősebb kévevágó lányba. Legszívesebben őt itattam a kanna fedeléből, mert, ha felkapaszkodtam hozzá a létrán, huncutkod- va, szerelmesen megrángattam a szoknyáját. Rátarti lány volt pedig. Szóba se állt a legényekkel, még a gépész úrral sem. De mintha megsejtette volna érzelmeimet, nem teremtett nyakon, csak megfenyegetett a mutatóujjával. A szépség foglyai To'.dologi Pál Földbe gyökerezik a lábuk, meghökkent szivük hevesen ver, ők a szépség foglyai, néznek kifényesedő, nagy szemekkel, sóvárognak, sokat epednek, nem tudják, hogy esznek, vagy isznak, de boldogok, ha hozzá érnek a szép formákhoz s vágyaiknak engedhetnek; ha valahára kívánságuk valóra válik; nem bánják, ha hamuvá égnek: lángolnak a kilobbanásig. Bátyám piros almája Darabos Zsussanna Hiába tornyozta asztalomra akaratos estém üreg papírjait — valami szépet kell írnom, mindenkinek jót, eszembe csak az jut: a tanya melletti temetőnél mennyire féltem; öregasszonyok meséi jártak-mentek szívemben; a hold pesti mosolyával nézett rám. vihogó fiúk virtuskodva mindent értő öreg bátyám rámboritotta ócska bőrkabátját (mint őrá azóta halála a földet) ottalmazón, és nagy piros almát dugott reszkető kezembe. Szép volt az alma. Oly szép: beleharapni sem mertem. Százhetvenöt öve született Gsernisevszktj 1828. július 24-én. Szaraitovban született Nyikolaj Gavrilovics Csemisevszkij, a 19. századi orosz forradalmárok egyik legjelentősebb képviselője. Miután a pé terv ári egyetemet elvégezte a szaratovi gimnáziumban tanított. Kora fiatalságától kezdve a forradalmi publicisztikát tűzte ki élete céljául. 1855— tői a Nyekraszov szerkesztette híres forradalmi folyó- irat. a Szovrefnennyik: Kortárs munkatársa lett,; majd 1856-tól pétervári társszerkesztője. A bzorvréniennyik az orosz szellemi haladás központ i r volt, melynek irá_ nyát Csemisevszkij, s barátja. Dobroljubov, írásai szabták meg. A cári cenzúra nem tűrhette a Kortársat: 1862-ben betiltották, Csemisevszkij pedig ugyanez év július 7- én a parasztsághoz intézett forradalmi kiáltványa miatt elfogták, majd két esztendő múlva, 1864. június 13-án nyolc évi szibériai kényszermunkára ítélték. A száműzetésből csak 1883-ban térhetett vissza. 1889- ben szülővárosában, Szaratovhan halt meg. Kritikáiban, melyeket a korabeli orosz irodalom nagyjairól — például Puskinról. lev Tolsztojról, Tur- genyevről — írt. kifejezésre jut hitvallása : a művészet feladata a való világ megismerése és megmutatása. a fennálló rend bírálata és az újért való harc szolgálása. Cikkeiben azonban nemcsak az irodalommal foglalkozott, figyelme kiterjedt az esztétika, a filozófia, a közgazdaságtan, a pedagógia, a történelem kérdéseire, és a kor által felvetett minden aktuális problémára. A száműzetésbe^ vált szépíróvá, itt írta elbeszéléseit és regényeit. Minthogy a forradalmi publicisztika útját elzárták előtte Szibériában, 1863 tavaszán született „Mit tegyünk?” című regénye. A regény látszólag kis körben játszódik, mégis a háttérben érezhető a korabeli Oroszország erős kritikája. Az előtérben pedig, a magánélet mindennapi kis és nagy eseményem, a varroda-szövetkezet születésén, fejlődésén, virágzásán, я varró-lánvok sorsának ábrá_ zo’ásán keresztül feltárul a jövő kollektív társadalmának rajza, Csernisevszkijt forradalmisága tette íróvá, méghozzá olyan íróvá, kinek száztíz esztendővel ezelőtt született regénye a mai olvasóhoz is élő, aktuális, friss hangon szól. Mégis, mintha elfeledkeznénk róla. Pedig személyében minden egybeforrott, ami emberileg értékes: reneszánsz egyéniség, sokoldalú, felvilágosodott materialista, következetesen demokratikus gondolkodás ú. a forrada'mat előre látó ember. Forradalmi elveinek szentelte egész életét, vállalva mindazokat a következményeket, melyeket e meggyőződéséért a cári Oroszországban el kellett szenvedni. (mgy) Gaburek Károly
