Békés Megyei Népújság, 1973. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-04 / 53. szám
Királyi kegyből Raffai Sarolta írása A VÍZ egyenletesen csörgött, átlátszó, háborítatlan folyamban, sofanéteres alagutak hosszán végigbizserégve. Sziszegő, vékony sirdo- gálás hangja járta be a faiakat, panaszait csak a függöny puha redőd fojtották meg, amint elveszni bolyháik rengetegébe terelgették. Kati: a parányi mosdó- fülke nyirkos menedékében álldogált. Tenyerei öblét a csap alá tartatta, míg forró csuklóit áj elárasztotta a,, irgalmas hűvösség. Azután saját arcát újra megmentette benne, maga eem tudta, egyvégfcében hányadszor. S hogy a törölköző titán tapagatva felpillantott, a iélvak tükör az övé mellett a Főnök bamaszep- lős, barnahéj-arcát is megtörte-gyűrte s ringatta szelíden a sík felszín alatt megbújt hullámain. S mintha a nikkelezett csövek csápjai egyszerre növekedni kezditek volna, lassan óvakodni feljebb és feljebb, kitapogatni a távolságot, láthatatlan, hideg termetüket a kislány gerinc-éne csorgatva kegyetlen- káazámítottan. A Főnök arrs vflraBaтй gömbölyűvé, majd kétoldalt esúcsoesá torzult: a fcükőrbéfli mosoly flirtart» il ■ nrfitraSwvt. — FSnz? — Ke« lehunyta a eremét — Rosszéi érved magad? — lágyult «1 a Főnök hangja. — C3sak,„ me&aédűltem *— mondta régéé a lány. A banánhéj-arc eübeeke- leyedett. —I Ka nem akarod... ha nincs ma kedved... A lány összeszedte magát. — De igen! Akarom!.... Azaz... nagyon szeretném. A Főnök ujjai a lány vállához értek, s beletévedtek a háltközépig érő haj tömegébe. — A legügyesebb tanítványom vagy... s ezzel a hajjal a legjobb reklám egyben — mondta szelíden. — Ne félj. Kati tenyerét sós pára futotta be, köpenye érdes vásznához tapasztotta hát mind a két kezét — Köszönöm, Főnök űr. — Köszönöd! — legyintett a Főnök. —- A teremben csak engem figyelsz, érted? Körbejárod a fejet, s odapülantasz, rám. Intek majd, ha jól csinálod. — Igen, Főnök úr. Köszönöm. — Nna. Hát álékor.. — állt téflre a Főnök. A kislány keskeny szalagot húzott elő a zsebéből s a hosszú, nehéz hullámokban aláíoayó haját kapkodó’ gyors mozdulatokkal kötötte össze a tarkója fölött, csak attitán indult a terembe. Hallotta maga mögött a Főnök funérlemez- lópiteáit: finoman hersegeitt a« új cipó talp a saőnyegte- len parketten, de nem dongott — a Főnök elegánsan vékony volt, járása köny- nyed, épp. mint a női hajakkal eljátsszadozni tudó, varáasüatosan gyengéd ujjai. t , КаЮ barátnőjét ét munTükreim Kiss Dénss Tükreimben elkopnak az arcok boldog aki önmagáig Iát Csak a rétek régiek a rétek s patakpartok becéző puhák A csapákban összegyűlt esővíz fűpíllák közt nézte az eget a jegenyék lobbos kitörését Azt éreztem az akác szeret! Se szeret a völgyek öle engem lehasaltam vert a föld szíve Tócsaszemböl néztem föl magamra ac ifjúság szent szép léire Víkend Orsóval Emil ' Kiáltásaim kertjét öntözöm idők vizével lassú szivemet hanyattfekvőnek fejtetős világ a csak élőkből látott pillanat butám házom csikorgó láncain ml jön ki tadja milyen mély a múlt öröm-tornácon barna vizsla jár emberi szóra figyelem-szobor magában pompázik pár mákvirág a szemétdomb tövében szín-revú kapum kilincse jövőm nyílra vár de nyomásra sohasem engedett a szobában tájképeik csöndjei havas csúcsaikra még felmegyek katársát lelte az előkészített székben, a másik fod- rásztanulót. Jó hajanyag — könnyebbiilt meg a kislány, míg a tartályt, a mosáshoz odacipelte. — Se dróiszálú, se habosán selymes: közepes minőségű,elbánni vele álom. Alkar egy hatalmas liften süllyedt volna alá az összeszokott, félévente újra ée újra ítélkező, időszakos vizsgáztató bizojjtság, vagy ők ketten emelkedtek volna ugyanúgy — Kati csak a fejet látta, meg Anicska szorongó arcát ' r- egymást figyelték csupán, minden lélegzetvételükkel buborékokat kaccantva egyenest a százas égők fényébe — másak számára hangtalanul. Kati ujjai alatt felverő- dött a hab langyosan, puhán, parányi szivárványos hőüyagocsikákká fúvódott, s azok játszódtak egy keveset, szánkáztak a duzzadó hajtömegen, fölfénylettek, öntelten és nekiszaibadultan pöffeszkedték, ám azonmód semmivé foszlottak, hogy szemmel nem ig látható anyagukból új göm- böcskék keletkezzenek. Kati ujjad a tarkót, a fülek domborodó tövét csiklandozták, Anicska összepréselt szájszélére vidáman pipáló fintorokat csalva. A kislányok foiytonfolyvást öeszemosölyogitak, a múveletkövetel te figyelmet leszámítva szinte egyvég- tébeni, megmerültek egymás tekintetében, mintha hoez- szú rabság után az újjászületettek sajátos örömével nem tudnának betelni. ...Kár voit rettegni — a Főnök mégse rossz ember! Most igazán az 6 kezében vannak..; mind a ketten... mint ahogyan soha. Mint ahogyan a félév folyamán egyszer se — gondolta Kati. A Főnöknek tudnia kell, hogy ő akkor se akart rosszat... Semmit nem sejtett még a szakmáról, a szabályokról — a tanárnőnek kellett volna óvatosabbnak lennie... Mert 6 megírta — vollt olyan ostoba — megírta abban a legelső, nyomorult iskolai dolgozatban, hogy mivel tölt egy munkanapot a műhelyben. A mesterénél. Azután gyanútlanul végezte tovább a dolgát. Anlicska érezte meg élőbb a lekozmált éted fanyar bűzét: az odakozmált szakmai becsületét... Ismerte a KlOSZ-elnököt, s mégin- kább a KI ŐSZ-elnök feleségét. Amint néhány hét múlva belépett az asszony az üzletükbe úgy alkonyaittájt, s fénymázas ajkait csücsörítve megkérdette a Főnököt: ,.Mi történt? Ezek a lányok se mosnak, se mosogatnak? Csak nem a szakmát tanulják, Ferikém?!” Kati egyszerre szájüregé- ben-torkában érezte az estig lenyirbált hajszálak gubancos tömegét : fuldok- lott. A vendéor meg a Főnök pedig egymásbokarol- van vonult át a helyiségen, hogy néhány másodperc múlva már két nő tüntetőén hangos ég bolondos visítozását hallja az üzlet közönsége, hogy a banánhéj-arc kaján mosollyal kukkantson még be egy pillanatra: „A feleségem legjobb barátnője” — s hogy hosszú időre eltűnjön a ház vidámabb féltekén ő Is. Igen, Anicska már korábbat! megsejtette, hogÿ valami komoly baj lesz. •A KI03Z-feleség után a KlOSZ-elnök is becammogott: ellenőrzött bizonyos bejelentést. S amikor Kati már ott állt előttük a poharakból és tálakból áradó aromák fülledt gőzeiben tetemre híva és meg'szégyenülten — noha a legszokványosabb napját írta le az iskolában s a valósághoz hűen —-, dadogná tudott csupán. Az arcok e ggyémosódtak, a szempárok, az ajkak, a szíjas félmondatok s a figurák is — mintha egyetlen, soha nem ismert, mesebeli, hatalmas és fenyegető szörny készült volna összeroppantani őt. Azóta retteg — várakozik. Várakozik és retteg. —• Kevés nyírást,., inkább csak kiigazítást kérünk — irányította a százas égők fényébe, a vizsgaterembe a., elnök hangja ismét. Anicska már a búra alatt ült, amikor Kati először fordult szembe a Bizottsággal. A Főnök arca ragyogott, s ő szeretett volna elébéborulni, hálásan és alázatosan ereszkedni térdre, mint a királyi kegyből lovaggá ütöttek. Azután ő ült a tükör előtt, s Anicska kissé sápadtan állt mögötte. Anicska keze hirtelenebb volt. kevésbé érzékeny, de gyorsabb az övénél. — Magának nehezebb donga lesz — hallották az elnök hangját. — No csak valamicskével... nem kell megijednie. Mbsáshoz, majd vágáshoz késEÜljön. Anicska sebesen dolgozóét, Kati szinte lebegett ,míg a hab toronnyá magasodott a fején. A szabvány- mozdulatok egymásutánja i olcsóén bágyasztotta el, fejbőre bizsengett. tarkója láthatatlan fordulatokkal segített Anicskának. Az olló két ettist ága ékszer — a legtündéribb: a legengedélmesébb. — Fiús fejet kérek —■ jóbboüdalH választékkal — mondta az elnök. Anicska megdermedt, sokáig nem mozdult. A tükörben a két szempár — a világra igazában még rá sem nyílt két fiatal szempár egymásba kapaszkodott, 3 mindkettő ugyanazt látta. A nehéz, nagy hajat, a tíz év alatt burjánzó hullámrengeteggé, csodává növekedőt. — Megértette a feladatat? — az elnöki hang személytelenné csiszolódott, a banánhéj-arc atyai mosolya nem változott semmit. — Megértette — mondta a Főnök. Anicska ékszeres két ujja lassan bántotta le magáról a gyűrűfogókat. — Vágj bele súgta Kati alig hallhatóan. Majd szín-; te sikoltotta: Anicska! Vágd! — S tarkóját tenyerével megtámasztva úgy tartotta a nedves köteget testétől távol, mint tengerből kifogott, ám koránt, sem fölismerheteticn. csak még aílig-aldg megtapasztalt hínáros, összébonyoló- dott fonalak tömegét. Elszántain, hidegen, ön- testéből már-már kilépve ült, s várakozott. Ebben a pillanatban pontosan tudta mi a föladata ezen a világon, hogy a mindennapi, kötelező munkájául túl is van valami, mindig lesz valami, valami több, amiért mindent ki lehet bírni — amiért érdemes. Feldmann Tibor Feri a fűtő Tűnődés rövid pórázon E. KOVÁCS KALMAN aforizmáiból Az igyekezet ne kösse le annyira a figyelmünket, hogy szem elől tévesszük a célt! *** — Hogy ízlett az ebéd? — kérdi az újonnan nyílt vendégfogadó vezetője? — Ha a húsleves olyan meleg lett volna, mint a sör, és a sör olyan hideg lett volna mint a húsleves, semmi okom sem volna a panaszra. *** Bármilyen szilárd is a bizalmad a szemed nem szabad behunyni. *** Veréb nem taníthat macskát nyávogásra. *** Sokszor fahidat is csak vasakarattal lehet építeni. Ha a férjed galambász. ne légy közömbös a röptéié» iránt! **■* Kételkédem. tehát gondolkodom. »** A szenvedá’yek'iboldoggá vagy boldogtalanná tesznek bennünket aszerint, hogy milyen indulatok fűtik őket. »** Aki mennyiséggel nem bírja. így vigasztalja № gát: én minőségre megyek. *** Ha az értekezlet olyan tartalmas lett volna, mint a díszvacsora,' akkor közös ügyünk jelentős föllendülésére számíthatnánk *** Annyira se vette komolyan a vizsgát, hogy puskát készített volpa.
