Békés Megyei Népújság, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
KÖRÖS TÁJ Jegyietek egy mntológiérél leleményes cím nagy erénye minden könyvnek. Kíváncsiságot ébreszt, sajátos arculatot sej- dít föl, első látásra olyasmit árulva el a könyvről, annak belső világáról, ami belekapaszkodva az emlékezetbe, vonzalommá érleli a felkeltett érdeklődést: a mű elolvasására késztet. „Csönd és sző között” címmel jelent meg a békési szűkebb pátria — ma is ott élő, vagy már elszármazott — íróinak antológiája. Külső megjelenésében szerény kis kötet. A borító fekete homlokán egyre szűkülő fehér körök karikáznak, magukba szorítva-zárva a cím fehér betűit, amelyek szorosan egymás mellé-alá húzódva, kirobbanni készülnek, belevágódni az ismeretlenségbe, hogy fehér lámpásuk ott is világosságot támasszon. Ez a fedéllap — Cs. Pataj Mihály kitűnő munkája — éppen tömör egyszerűségével, az ebből kisütő szug- gesztivitással arra kényszeríti a közömbös szemlélődét, hogy újra meg újra elolvassa — „Csönd és szó között” —, és érdeklődni kezdjen a könyv iránt. A harmadik-negyedik nekifutás után jelképességet kezd sugalmazni a cím, s megteremtődik az áramkör a könyv és ember között. Alig észrevehető a feszültsége még ennek az áramkörnek, a pupilla éppen csak megvibrál, de valahol a gondolatok alján már megfogalmazódik a kérdés — „Mi ez?” —, és az ujjak megmozdulnak, belelapoznak a kis puhafedelű kötetbe. Versek és prózai írások sorakoznak benne egymás után; elől a líra, mögötte a próza, — íróik nevének betűrendjében. Az antológiák legegyszerűbb és legtöbbet használt módja ez, bár hadd tegyem mindjárt hozzá — a legkényelmesebb. Az abc-sorrend az írások tartalmától, hangulatától, értékétől teljesen függetlenül teremt rendet. Nem is szívesen nevezem ezt rendnek, lévén külső megfontolásból eredő mechanikus besorolás, amely egyrészt arra jó, hogv az egyes írók ne bántódjanak meg a kötetben számukra biztosított hely miatt, másrészt, hogy az olvasók egyvégtében ismerkedhessenek meg egy- egy szerző kiválasztott írásaival. Egyik indokot sem becsülöm le, kiváltképp az utóbbit tartom fontosnak, mégis — úgy vélem — jobb lett volna, ha a két szerkesztő — Filadelfi Mihály és Sass Ervin — nem a kényelmesebb megoldást választja, hanem más, valóban belső rendet teremtő elv szerint, izgalmasabb tagolással állítja össze az antológiát. Erre a kiválogatott versek is, prózai írások is módot adtak volna. A tematikus csoportosítás éppen úgy kínálkozott, mint az összesűrűsödő hangulatok szerkezeti elemmé formálása. Példát is mondok mindjárt, hogy ne csak bíráljak. Szívesen olvastam volna egy-egy bokorban a békési táj és élet (Bónus István, Cserei Pál, Pardl Anna, Varga Dezső), a gyötrelme- sen szép szerelem (Csoór István, Kovács György, Papp Miklós, Sass Ervin, Tóth Lajos), a közéleti elhivatottság vallató szigorúsága (Dér Endre, Filadelfi Mihály, Ladányi Mihály, Simái Mihály), vagy éppen befelé forduló számvetés (Horváth Péter, Oláh Éva, Szokolay Károly, Szokolay Zoltán, Varga Imre) irodalmi megjelenítését, versben és prózában egyaránt. Tisztában vagyok vele, hogy ez a példa éppen csak jelzése egyfajta szerkesztői elképzelésnek. Mindjárt — önmagámmal vitázva — másikat is felvázolok. A versek hangulatát, szenvedély-töltetét is alapul lehetne venni. Játsszunk el a gondolattal. Kezdeni — például — a világot és önmagunkat faggató kemény szavakkal (Csoór István, Filadelfi Mihály, Havasi Gizella, Kékesi László, Szudy Géza, Vájnál László), innen lendülni át és hullani bele az elégikus írásokba (Horváth Péter, Mucsi József, Pardi Anna, Sass Ervin, Simái Mihály), aztán jöhetne a pengevillogtató irónia (Ladányi Mihály, O. Kovács István, Varga Imre), végül pedig a könnyed, hol csúfolódó, hol örvendező játszadozás (Cserei Pál, Dér Endre, Simái Mihály, Zsadányi Lajos). Elidőztem a kötet szerkezeti lehetőségeinél. Nemcsak azért, hogy ötleteket szik- ráztassak fel egy leendő, új békési antológiához — amelynek megjelenésében igen-igen bízom! —, hanem azért is. hogy a példákkal jelezzem az antológiával egVbemarkolt versek és prózai írások sokféle arculatát, tartalmi-hangulati változatosságát, szembeszökő értékeit. Olvasásra ösztökélő, elgondolkoztató kötet ez a kis gyűjtemény. Szerényen lép ki a könyvek végtelen áradatából, de akinek egyszer rátapad a szeme, azt nem ereszti ki a vonzásából. Ilyen ereje csak az igazi irodalomnak van. Jelképességet sejdít a címe, — írtam bevezetőül. Többarcú ez a jelképesség. Mindnyájan „csönd és szó között” élünk, legyünk szívszorítóan egyedül, vagy aranyhamvú kettesben, vagy éppen sokakkal együtt lobogva. A forró-fészkű, magános némaság gondolatot termő csöndjétől hosz- szú az út az ölelkezésig, amely aranybordázatú, lebegő boltozattá emeli fölöttünk a terhét hurcoló, kék eget, és még messzebb van az a szó, a szavaknak az a sora, amely a gyűrűző sokaságban tettekké érik, közösséget teremt. A jelképnek azonban ez csak az egyik megfejtése. Mellé illesztem a másikat is. A békésiek okkal és joggal békétlenek irodalmi életükkel, önmegújító szellemi építkezésükkel. Nem akarnak és nem tudnak megelégedni azzal, hogy az irodalomnak csak befogadói legyenek, s egyben ne teremtői is. Tévedés ne essék! Nem valami gőgös szellemi autarchiára törekvés munkál bennük, (ez botorság lenne), hanem az az elemi igény: ők is hozzá akarják adni a magyar irodalomhoz azt az értéket, aminek megteremtésére csak ők képesek, aminek „tiszta forrásai” csak ott fakadhatnak fel náluk, sehol másutt. Múltjuk, szellemi örökségük is erre kötelezi őket. Vollmuth Frigyes Műhely és főrum kell az irodalomteremtő munkához; ilyen műhelyt és fórumot biztosított számukra — a Békés megyei Népújság, a Békési Élet és a „Bibliotecha Bekesiensis” bibliofil könyvsorozat mellett — ez az antológia is, amely érezhetően indító kötete egy leendő sorozatnak. A szó szoros értelmében „csönd és szó között” helyezkedik el ez a kötet. Elrugaszkodás. A néma mozdulatlanságból kiléptek, s neki iramodtak a tetteket érlelő szavak széles mezejének. Az újat kezdés lendülete repíti őket és a hit, amelyet Simái Mihály a kötet címadó versében így nevez néven: Mert kell hogy fölpirkadjanak egyszer a bronzba-zárt arcok s hogy a virradat lovai hasig harmatban és kalászban gázoljanak át a gyönyörű búzaföldön. Folytathatnám a jelképfejtést, de úgy gondolom, ez a két, villanásnyi elemzés is bizonyítja, hogy a békésiek — Petőfi szavaival élve — nem fogtak „könnyelműen a húrok pengetési- hez”. Tisztában voltaic a felelősséggel, amit az antológia megszerkesztése és kinyomtatása jelent. Nem megmosolyogni, vagy éppen szánni való akaratoskodás késztette őket az antológia kiadására. A két szerkesztő — nagy felelősséggel és jó arányérzékkel! — arra törekedett, hogy ne csapja be se önmagát, se az olvasókat, se az írókat: az érett, széppé kerekült írások mellé felvette a gyűjteménybe azokat a még dadogósabb, torzónak maradt verseket és elbeszéléseket is, amelyek egy-egy pályakezdő író kibontakozását ígérik. így hiteles a kötet, így ad számot arról, ami ma Békés megye irodalmi életében eredmény és lehetőség. A feladat most már az, hogy a békésiek éljenek fel- ' smert irodalmi eredmé- tyeikkel és lehetőségeikkel. Fábiánt Zoi.ián December Ünnepi gondok Ma»! József Mit vigyek én a világ karácsonyfájára? Szelídségei és szeretctet? Illatos fény "tobozokat? Egy kosár jonatrnalmát? Két zsák nagyszemű diót? Meleget a fázók->ak? Békét a békétlenkedőknek? Éneket a süketeknek? Picassót a vakoknak? Emberi« beszéd t? Hazát a hazátlanoknak? Kendőt a k"nn ez5’ nek? , Követ a bitangoknak? Táplálómagot a madaraknak? Simogató kese* a vadaknak? Levegőt a ftTdoklókirk? Mankót a törött lábúak«-ak? Aranyat a szegényeknek? De sok gongom van így karácsony táján. Karácsonyfa @se»ná9t Étrpáú Dróttá égett csillagszórók, két megdermedt gyertya csöpp, 'ezüst-papír, színes orsók narancshéj és megpörkölt Sfilevelek, cukrok, drótok, üveggömbök, fóliák, minden gyerek szeme boldog, gyantát sir egy gyönge á®. Csönd és szó között >
