Békés Megyei Népújság, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-22 / 250. szám
9 Boldogtalanság Bihari Klára tárcája Olt gubbasztott a pádon a fal mellett, s az öltöző-vetkező asszonyok szeme át-átfutott rajta. — Miért nem indulsz, Teri? Hiszen már elkészültél! Mit tölíöd itt az időt?... — kérdezte egyikük. Sólyomné felemelte hervadton is csinos kis arcát: — Indulok... Mindjárt indulok... — felelte a rajtakapottak szégyenlős mosolyával. De csak ült tovább, a tér. de mellett fekvő, tenyérrel felfelé fordított kézzel. ..Lábánál szorosan, hogy a cipőjén keresztül is érezze, a tömött táska, amelyben holmiját hozta-vitte. — Csak nincs valami baj veled, vagy a családdal? — kérdezte Pállikné, akivel már több esztendeje egy műhelyben dolgozott. — Dehogyis... hogy lenne. Sólyomné fáradtan, erőtlenül mosolygott. Jobbjával bágyadtan legyintett, hogy megnyugtassa a másik asz-' szonyt — Talán az urad? Jól benne van a korban, Ilyenkor szoktak megbolondulni a férfiak. — Pállikné vádoló hangsúllyal beszélt, és sötéten nézett egy határozott pontra a falon túL — Hogy a nyavalya essen beié. jük! — tette hozzá. — Nincs az én urammal semmi... Sólyomné felsóhajtott. Nincs, igazán nincs vele semmi baj. tíirteien megrándult a szájasZéle, valami, mintha hirtelen támadt görcs lenne, felszaladt a torkáig, s csak egy hosszú, ziháló lélegzettel oldódott ki. Pállikné erősen ránézett: — Mégis csak mocorog tebenned valami! Valid be, hogy Imre miatt.. Nincs ab. ban semmi szégyen. — Ugyan már... — Sólyomné megint legyintett kicsit, kidolgozott kezével. — Nagyon jó ember az én uram. Alighogy ezt kimondta, szeme könnyes lett. Mereven nézte maga előtt az öltöző cementpadlóját. Szemhéján kihűlt az iménti forró nedvesség. —• Akkor meg... — Pállikné lezáró, érezhetően megrovó hangsúllyal ejtette ki a két szót, és felvonta vaskos vállát. Sólyomné felkelt, a tükör előtt, eligazította selyemsál- ját a nyaka körül. A sál kellemesen tarka és habos volt, az új őszi-tavaszi kabátjához vette. Megnézte magát, hiúság nélkül, kedvetlenül, azután fogta a táskáját és a hosszú gyárudvaron keresztül kiment az utcára. A kapuval szemközt, a túlsó oldalon ott állt az ura. Amint ps/revettp, megállt, s szájaszóle ismét megrándult, mintha meg_ bántották volna. Várt, míg az ura igyekvő léptekkel átvágott az úttesten. — Szervusz, lelkem — köszönt már félúton, a meg- lepetés hangján, mintha már résen nem látta volna, a feleségét. Alacsony, ötvenéves ember volt. régi módi és vidékies rövid, vastag felsőkabátíában, a lapos ellenzés sapkában. Barna szemében, kerek, barna arcán az egész életre kiterie- dö, Jóindulatú, bizalomteljes mosoly fénylett. Belekarolt a nála is kisebb termetű asszonyba és járásához igazította lépteit — Késtem egy kicsit... de lehet egy negyedórát Is... — szólalt meg Sólyomné. Nyújtott • hangjában egy csöpp kihívás rezgeti. O maga sem észlelte ezt, csak egy kis ütést érzett a gyomrában. — Nem tesz semmit leír kém, nem gép az ember, hogy rugóra járjon — válaszolt az ura nyugodtan. Az asszony nem nézett rá, mégis tudta, hogy mosolyog. — Én meg éppen ma tovább maradtam benn. A holnapé gépcsere miatt — Sólyom megszorította karjával az asszony karját — Így azután, hogy te Is késtél, mégis csak összejöttünk. — Siettél te nagyon.. Azért ériéi ide... azért előztél* meg... — felelt Sólyóm- né és hosszan sóhajtott — Nem tagadom... — nevetett fel az ura. — Ha már ilyen közel dolgozunk egymáshoz, hát együtt menjünk hazafelé. Bárcsak mindennap így sikerülne. Bár tíz év alatt sokszor sikerült, — Egy kicsit elüldögéltem... — szólalt meg most már érezhető ingerültséggel az aszony. A tíz év említésére zúgás támadt benne, és ez tovább rezegtette a nyugtalanságát. Leültem a mosdás, meg az öltözködés után, csak úgy... — tette hozzá, s az utolsó két szót megnyomta. — Hát ha úgy tartotta kedved... — A férfi jóindulatúan nevetett. Megint lépést váltott, mert a felesé-' ge más ritmusban ment mellette. — Vegyünk gyümölcsöt? Almát, körtét? — kérdezte kicsit később. Az elébb csalt a szavakat fogta fel, mert az asszony hangsúlyának apró változatait elnyelte, közömbösítette a gyanút- lanság — Szilvát is lehetne, ha kedved van hozzá. — Vehetünk... — felelt az asszony a bánat nehezékével hosszú sóhajában, mint akit arra ítéltek, hogy visszanyomja türelmetlensé. gét. ö kért gyümölcsölt az utcai árusnál. Az ura, régi szokása szerint, addig sem engedte el a karját, amíg kézitáskájából előkotorta kis pénztárcáját és fizetett, csak engedett a mozgásán nak. Azután odafogta a megtelt szatyrot az ó szerszámoktól duzzadt aktatáskája mellé. — Nézd csak, milyen szép nő! — Sólyomné szabad kezével egy rózsaszín arcú aranyszőke asszonyra mutatott, aki megállt a közelükben. Maga sem tudta, miért hívja fel rá az ura figyelmét. Mintha egy vigyorgó kis ördög piszkálta volna, nem tudott ellenállni ennek az ingernek. Sólyom ránézett a nála fél fejjel magasabb, telt, gödrösállú nőre és jólelkü- en elmosolyodott: — Szép, derék asszony csakugyan. Dehát az urának szép. Te meg énnekem, anyukám. Sólyomnénak hirtelen elgörbült a szája, mintha a sírás kényszere rántotta volna félre. — Fene a gazemhprélip hát nem me§ü- UCl ruc, töú az este, mert visszacibáltam az utcáról, amikor a talponállóba akart menni! — kiabálta másnap reggel keserű haraggal PáL likné az öltözőben. — Eltűrted? — a mellette vetkőző, vaskos asszony megvetően nézett rá. — En- hozzám nyúlna az uram, tudom, megkapná a magáét! Még egy év múlva is megemlegetné. De te csak itt kiabálsz, otthon meghúzod magad. Szereted, azért tűrsz neki. — Szeretem a bitangot, az már igaz, magam sem tudcm, mért — mondta Pál, Most ünnepeljetek Toldalagi Pál Emeljétek fel karotok a nap felé és köszöntsétek, öregek és fiatalok; az életet, a dicsőséget ünnepe'<'ó*ek, énekek torkotokból úgy törjenek fel, ahogy források, gejzírek szöknek magasba; a jelekkel, amiket sokszor látni még vésztjóslóan és vezek'ésre intve, most ne törődjetek: egy isten a szívét kitépte és nektek dobta úgy oda, hogy bárha mindig jön az éjjel, másnap mindig tovább tüzel, nem veszíti az erejét el. likné sötéten. De a szemében fények gyúltak, s egy rejtett, titkos örömre világítottak rá. — Igaz, nagyon tud kedveskedni, ha jókedvében van. Talán ezért bo- csájtok meg neki, ha nem is érdemli meg. — Ha nem is érdemli meg.... — morogta csak úgy magának a testes asszony. — Az a bajom nekem is, hogy azért a pár kedves szóért, amit nagynéha odadob... Sólyomnéba, ahogy hallgatta őket, belevágott valami. Amikor megértette, hogy ez az irigység érzése, egészen elgyengült. Mi az? Mi van vele? Nemrégen kezdődött el ez a furcsaság. Huszonhat évi boldog, zavartalan házasság után. Ez a nyugtalanság. Mintha valami tapadó háló nyűgözné, amitől nem tud szabadulni. Ami egyhelyben, egy állapotban, egyforma hőfok alatt tartja. Nem tudja mi ez,, de valami tűrhetetlen van benne, mint az olyan álomban, amikor mozdulni próbál, de nem lehet, mert a tagjait lehúzza az ellensúly. Dehát mit irigyel voltaképpen? Az ütést, amit Pállikné kapott az urától? Nem, nem, de azért mégis... Elképzelte a közelharcot, amiben Erzsi visz- szatartja az urát a kocsmától. Meg azt a másik küzdelmet, amivel kikényszeríti a kedvességét. Mégis ... történik köztük valami. Akárhogyis, de történik. Azt szeretné talán, hogy Imre is igyon? Dehogyis szeretné! Es mégis, át- hullámzott rajta az elképzelt. feltételezett indulatok hevessége. Ha neki is birkóznia, küzdenie kellene ... El nem használt, jelenlévő erőket érzett magában, amelyek feltolakodtak, viaskodni akartak, s amelyeket le kellett gyűrnie. Neki soha nem kellett lebeszélnie az urát az italról. Egy pohár fröccsöt ha felhajtott, a vasárnapi ebéd után. Nem figyelte sem nyíltan, sem suttyomban a nőket, még azokat se igen vette észre, akik szégyentelenül kellették magukat. Ha neki egyszer is össze kellett volna magát szednie ahhoz, hogy egy másik asszony vonzásából visszahúzza az urát! De nem. Mindig csak azt hallotta: te vagy nekem a legszebb, a legkedvesebb, anyukám! Pedig milyen lor rón zúdult át rajta a féltékenység, csak attól, hogy elképzelt egy veszélyes helyzetet. Hogy tudott volna kiabálni, veszekedni, küzdeni Imréért, az ő tulajdonáért! Lám, ezek az asszonyok itt körülötte, hogy emelked- nek-zuhannak egyik indulatból a másikba, szinte minden nap történik velük valami. Csak ő nem várhat semmit. Semmit, amitől zúghat a vére, a lelke. De most már mindegy. Nincs már reménye arra... Mire is? Hogy valami változás lesz, hogv még nincs vége. hogv még nincs véglegesen elintézve ... Micsoda? — Könnyű neked! — rezzent fel a Pállikné hangiára. — A kanuban vár rád az urad, karonfog, úev megy veled az utcán, mint egv vőlegény. Láttam tegnap is. — Attól még... — A restes asszonv legyintett. — Nagvon tudnak a fé"F'ak színle1 ni. És érmen azok a gazemberek. akiV a t°ajob- ban ériik a hízelked^st. — Az enyém nem o’van... Az envém igazán k°éves... — suttogja S-Vvomné. A szeme hirtelen künn vés lett, a hangia panaszban meg- rprzpnt; — ]\ir;nrUg ió ember volt... Most is az... Nagyon, nagyon, nagyon jó ember... Koszta Rozália Laci Cgányok Pori ró I \
