Békés Megyei Népújság, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
i KÖRÖS TÁJ Mozaikok a színházról A zenés színház A zenés színháznál tá- gabb értelmű fogalmat alig ismer az esztétika. Beletartozik az opera és a revü, a zenés vígjáték és az operett, a daljáték és a musical. De szól a zene a balett-előadáson, a Hamlet jélenetközeiben, az Optimista tragédia tengerészbálján, s énekel az Othelló- ban Desdemona, az Oresz- teiában a kórus, hegedül a Három nővérben Andrej, tarantellát táncol Ibsen hősnője, Nóra. A zenével való szoros kapcsolat persze nem a színházművészet kizárólagos sajátsága — életünk legszürkébbnek tűnő időszakaiban sem igen akad olyan nap, amikor ne kerülnénk magunk is kapcsolatban valamilyen módon a muzsikával. A zene és a társadalmi valóság összefonódása teljesen logikusan érezhető az e társadalmat tükröző színházművészetben. Fenti „tág” értelme mellett a zenés színháznak van szűkebb értelme is. Ebbe nem tartozik bele az opera, a balett s a prózai darabok kísérőzenéje és betétszámai; A fennmaradó művek, tehát a szűkebb értelmű , „zenés színház” jellemzője, hogy az ide tartozó színpadi alkotásokban egyenlő ‘súllyal keverednek a prózai és zenés — énekes, táncos — elemek. Ilyen „keverék-drámák” voltak valamikor a színházművészet legelső alkotásai .. igen sok tudós véleménye szerint az egész önálló ős-művészet kialakulásakor is ezek játszották a legfőbb szerepet. Azóta nem volt olyan időszaka ~ történelemnek, amikor a Föld valamelyik pontján ne élt, virágzott volna a zenés dráma egyik vagy másik formája. A mai zenés színpadi művek prózai elemeinek fő feladata, hogy döntő módon ezek hordozzák a cselekményt. Ez érthető, ha meggondoljuk, hogy a zene — jellegénél, esztétikai minőségénél fogva — elsősorban hangulatok, érzelmek festésére alkalmas, s csak jóval kisebb mértékben folyamatos történetek ábrázolására. Bizonyítja ezt egyebek mellett, hogy míg például az operák cseRandevú Pardi Anna y csokor virág menhelyén az arc leszólít a csend a torokban benn megpróbálja kibetűzni egy gyorsan száguldó autó rendszámát ég a karambol ég a cserbenhagyás előtt Vollmutli Frigyes montázsa iekménye — pedig itt szöveges zenéről van szó — logikailag igen gyakran hagy maga után kívánnivalót, a szereplők hangulatában, érzelmeinek változásaiban, egymáshoz való viszonyuk fejlődéseben, ezek ábrázolásában a legritkábban fedezhető fel bármilyen törés, tévedés, ellentmondás. A zenés művek témája általában az életnek csak egy viszonylag szűk területe, amelynek darabbeli menetét többszörösen megtörik a zenés elemek. Van tehát idő, másfelől pedig esztétikai lehetőség arra, hogy megjelenhessenek bennük apróbb-nagyobb, a főcselekménytől esetenként elszakadó, szánté önállóan létező humoros motívumok. Kevés olyan mai zenés-színpadi produkció van, amelynek lényegéhez ne tartozna igen szorosan a komikum. Ebben a nemben a West Side Story és az Egy szerelem három éjszakája mellett az utolsó negyedszázadból alig lehetne más — Magyarországon is ismert — művet említeni. A zenés művek humoros elemeiről, elsősorban a szereplőknek a cselekményhez1 nem szorosan tartozó „bemondásairól” egy meglehetősen téves nézet él a köztudatban. A komikus elemek feladata valójában nem elsősorban a cselekmény továbbvitele, nem szabad tehát megkövetelni, hogy egy-egy „poén” a prózai részekhez hasonló „töménységben” tartalmazzon történéseket Ezeknek az elemeknek más a feladata: közvetlen érzelmi ráhatás, hangulatkeltés, az alig rezzenő mosolytól a térdet-csapkodó röhögésig terjedő nevetés kiváltása; elsősorban tehát a szórakoztatás (s csak másodjára a mese továbbfejlesztése, a mondanivaló közvetlen képviselete). A komikus és zenés darab-elemek közös sajátossága, hogy kezdő pillanatukban szervesen kapcsolódnak a megelőző részlethez, utána pedig saját törvényeiknek engedelmeskedve kisebb-nagyobb mértékben elszakadnak attól, önálló életre kelnek. Befejeződésük után sem „logikus” a főcselekményhez való visszakapcsolódás. Az énekvagy táncszám, illetőleg egy-egy szöveg- vagy mozgás-poén végén általában a közönség nevetése vagy tapsa vezet vissza az alaptörténethez. A naturalista, illetőleg a rosszul értelmezett realista esztétikán nevelődött ízlés mindezt művészetellenesnek, stílustörésnek tartja. E felfogás alapján azonban művészietlennek kellene bélyegeznünk kórusai miatt a görög drámát, s monológjai okán a Hamletet. Ami azonban természetesen nem felel meg az igazságnak. A Hamlet vagy az Oreszteia az említett „hibák” ellenére — vagy éppen azért!? — kiváló drámák, a színházművészet igaz éi'tékei; Hasonló a helyzet a zenés és prózai, humoros és komoly elemeket vegyesen tartalmazó daraboknál. Természetesen e „keve- rék”-részleteknek — ha csak lazán is — kapcsolódniuk kell az illető színmű egészéhez, az egység mellett azonban önállósággal is rendelkeznek... és ezt az önállóságot nem lehet szem elől téveszteni, ezt az önállóságot tiszteletben kell tartani. Szakirodalomban és közvéleményben a kelleténél többet emlegetik a szigorú stílusegyformaságot, s a kelleténél kevesebbet a formai elemek változatosságában rejlő értékeket, a sokféleség sajátos egységét .. Enélkül pedig nagyon nehéz —• tulajdonképpen lehetetlen is — megfelelően értékelni a zenes műfaj, különösen a vidám zenés műfaj egészét és egyes alkotórészeit, oldalait. A félreértések eloszlatása pedig — mint annyi más területen — itt is a legszélesebb közönségrétegek érdekét szolgálja. Oaniss Győző Érfalvi György Harcos Megfiatalító harangszó Toldalagi Pál \ Ha megszólalnak a harangok, mintha jő hírt jeler.tetének, zászlók lobognának, és frissen felcsendülne egy rövid ének, mely miután elhangzik, mégis tovább reme« a levegőben. Ártatlan és áttetsző hangok; A múltkor is hogy meglepődtem: mint Jób, én is szemétben ültem s rossz gondolatok cserepével vakaróztam, de a harangok megszólaltak, és víg és éber és fiatal is lettem újra; ezekben a pillanatokban a dicsőséges tavaszoknak nagy erejével felragyogtam. *om>Pataj Pál Késmárki fatemplom
