Békés Megyei Népújság, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
Á nehezen változó közízlés Balogh Ödön írása sével — sokkal inkább a szocialista népművelés által végzett esztétikai neveléssel. A közönségszavazás művészeti kérdésekben csupán játék a demokráciával: a művészet demokratizmusa ugyanis — a tartalmi követelmények mellett — mindenekelőtt a műalkotások hozzáférhetőségét, megismerésének lehetőségét jelenti: a széles közönTe ismerős! Zelle Zoltán Karnyújtásnyira sincs még a nap — s már olyan ismerős az arcod, Rámájában ott iil még a perc — s oly ismerős, oly közeli az arcod. Te ismerős, te nagyon Közeli. tudod, milyen Ismerős az arcod? hogy gyermekkorom udvaránál messzibb égitestre költözött a nap, hogy fényévek sem érik el a percet, mikor megláttalak! áth-Végh István Az emberi butaság története című könyvének témánkhoz illő fejezete: „A kortárs ítélkezik.. Néhány alcím: „A tehetségtelen Petőfi”. Vagy „Shakespeare a részeg barbár”* Sőt: „Durva bohóc!... „Hamlet olyan barbár mű, hogy a legalaasonyabbrendű francia vagy olasz közönség sem bírná elviselni”. Űjabb alcím: „Goethe nem tud verset írni!” Wagner- híres művéről, a Nürnbergi mesterdalnokokról: „Laposságok és bárgyúságok halomba hordva.”: Ismeretes a francia impresszionista festők vesz- szőfutása: a kortársi közízlés be sem engedte képeiket a kiállítási szalonba! Társadalmi elszigeteltségben és értheteüenség közepette küzdöttek az új festői nyelv, a látvány újszerű rögzítésének kialakításáért s. .És lám, nagyságukat ma már senki sem vonja kétségbe. Talán ennyi elég is. Nyilvánvaló: a fenti kritikák ma csak arra jók, hogy nevessünk rajtuk. íme, a korabeli „hozzáértés”, a nagyképű és ostoba intézkedés! Ám ha kinevettük magunkat a fentieken, gondolkodjunk el: a jelen — számunkra újszerű, szokatlan — műalkotásainak megítélésében nehogy magunk is ezeknek az ismereteik börtönablakán kilátni képtelen embereknek a táborába tévedjünk! Be kell látnunk: bár társadalmi forradalom kellős közepén vagyunk, a közízlésben itt-ott mégis Uralkodó a maradiság. A művészet területén a régiek bűvöletében élünk. Különösen a felnőtt nemzedék, mely a korábbi esztétikai ízlés nevében született műalkotásokon nevelkedett. Olyan alkotásokon, melyeken nagyapáink talán megbotrán- koztak, ám maguk ezt vallják egyedül idvezítőnek, míg fiaik az „érthetetlen” művészetet értik. Így lép előre a történelem a művészetben is. Balga gondolat lenne azt hinni, hogy éppen a mi életünkben érvénytelen a történelmi dialektika. Remélhetjük-e, hogy valamikor becsukódik az adott kor művészének és közönségéneit „ízlésollója”? W Kritikusok, esztétáik vallják: ez az ízlésolló természetes módon nyílik. Hiszen a művész többet közöl velem, mint amit eddig tudtam. Egy mű akkor hat igazán, ha feszültséget szellemi izgalmat kelt, vitám van vele, küzdők megértéséért. Szocialista kultúrpolitikáink kiépíti azokat az is- meretcsatomákat, amelyek az olló két szárát egymáshoz közelítik. Megakadályozza, hogy a kortársi művészet és közízlés egészséges távolsága ne torzuljon szakadékká. Persze, mi, nézők és hallgatók sem csukhatjuk be szemünket dughatjuk he fülünket ha tanító szót hallunk az „érthetetlen” művészet értelméről. Fontoljuk meg Lyka Károly hitelEgy szál lehullott Tosnádi Varga Éva Tegnap szobánkba lépett a halál. Nem volt kaszája, semmi fegyvere, anyám az ágyon félre billent szájjal hang nélkül mondta: — Elmegyek vele! A gerendákon pókháló feszült, egy szál lehullott, némán ült a pók, a macska pedig szelíd fejével végig dörzsölte a kék takarót. Szekrény tetején ötven piros alma hirtelen szénfeketére változott, megállt az óra és én azt hallottam, valahol tompán ütnek most egy dobot. Kintről a fák kérdezve lehajoltak, a kerítés gyerekdalt énekelt, léptem egyet, mint apró koromban, s kiáltásomra senki sem felelt. mét. A Kis könyv a művészetről című művében — szintén történelmi tapasztalatokra apellálva — ajánlja: voltak olyan időpontok. amikor Munkácsyt, Szinyei Mersét tehetség nélküli kontároknak mondották. Ezért helyesen cselekszik a tárlatlátogató, ha némi óvatossággal formálja megítéletét oly munkákról, amelyek nem illeszkednek rögtön az eddig megszerzett művészeti fogalmai körébe”. Vagy hivatkozhatott! olyan köztiszteletben álló költőnkre, mint Illyés Gyula, aki egyik interjújában így bátorítja a művészet kedvelőit: „A közönség semmiképpen ne nézze le magát, ha nem érti a modem verseket, hanem próbálja meg követni a művet, megfejteni az alkotást. Azokat becsülöm, akik kellő erőfeszítést tesznek, hogy megértsék az alkotókat” Nos mindkét tapasztalt művész arra tanít: ne katedráról, hanem iskolapadból ismerkedjünk a művészettel. Tanuljunk, hogy megérthessük szavát. Olyan korban élünk, amikor nemcsak a társadalmi haladás perel az avult ízléssel a korszerű műalkotások igazáért, hanem olykor-olykor mi magunk is perpatvarba keveredünk friss művekkel és alkotókkal. Pártunk kultúrpolitikai alapelve megállapítja: „A művészi közérthetőség elválaszthatatlan az adott művészeti ág formanyelvének ismeretétől, ezért szorosan összefügg a közönség általános művészi kulturáltságával .. s Az eszmeitartalmi eredetiség, amely joggal teremt szokatlan formát, átmenetileg lehet nehezen hozzáférhető a széség számára. «* „Tudom azt, hogy semmit sem tudok, s ez előnyöm” — vallotta Szókratész. Kikkel szemben előnye? Azokkal szemben, akik azt hiszik, hogy tudják .amit nem tudnak. Akik az ítész magabiztosságával kiáltanak nemet egy-egy szokatlan forma-nyelvű, filmre, versre szoborra. És az sem rendíti meg ítéletük magabiztosságát, hogy azt. a műalkotást éppen az év legjobb alkotásai közé sorolják majd a szakértők. Ko- nokságukban inkább a zsűri „elfogultságát” hang- goztatják, semmint a maguk véleményét kérdőjeleznék meg. Persze nem arról van sző, hogy tartózkodjunk a személyes véleményalkotásról. Csupán arról: ne kiáltsuk ki rossznak azt, ami csupán nekem nem tetszik, mert „érthetetlen”. Attól a mű még lehet jó. sőt remek! A hiba — megeshet — a néző „készülékében” van. Szókratész, midőn mások által hangoztatott bölcsességét szigorú önvizsgálattal mérlegelte, erre a következtetésre jutott: „Azzal a kicsinységgel vagyok böl- csebb. „ (valakinél), hogy amit nem tudok, arról nem is hiszem, hogy tudom” Magunk is mennyivel szerényebbek — egyben böl- csebbek — lennénk .ha egy műalkotás előtt állva, így gondolkodnánk. A Dóz%a-évfordulóra megjelenő könyvek DERKOVIT& GYULA: 1514 Derkovits a két világháború közötti magyar festészet egyik legnagyobb alakja. Kernstok szabadiskolájában tanulta a festészetet és a rézkarc technikáját. Élet. és művészetszemléletét a munkásosztályhoz való tartozása, az illegális kommunista mozgalomban való részvétele határozta meg. Politikai állásfoglalásából fakadtak az olyan agitatív erejű, grafikai művei, mint a Dózsa-famet- szet-sorozat is. Az évfordulóra megjelenő albumhoz Bálint György irt bevezetőt NEMESKÜRTY ISTVÁN: | KRÓNIKA DÓZSA GYÖRGY TETTEIRŐL A szerző a forrásmunkák áttanulmányozása után nem törekszik merev tézisek rögzítésére, hanem leírja az eseményeket, kutatja a történetek emberi vonatkozásait, a kort felidéző jellegzetességeket. Hű krónikása az eseményeknek, de mint irodalmár és esztéta nem csupán szárazon ismerteti, hanem érzékletesen ábrázolja is az eseményeket. Megkapó mindjárt a könyv indítása: a korabeli Rómába vezet el bennünket, leírja a pápa- választás mozgalmas napjait, a fényes ünnepségeket, felvillantva közben a háttérben meghúzódó érdekellentétek szövevényét. Dózsa ábrázolásánál kerül minden pátoszt, minden idealizálást. Tettei alapján következtet jellemére, kutatja cselekedeteinek rugóit. Az egykorú élet felidézése során mégis meggyőzően bontakozik ki Dózsa történelmi nagysága és a parasztháború igaza. Ne- meskürty felveti a kérdéseket, amelyekre olykor maga sem tud megnyugtató választ találni, de azáltal; hogy véleményt nyilvánít, szembeszáll megkövesedett tételekkel .gondolkodásra készteti az olvasót, s így valósággal beavatja a történelem titkaiba. A történelmi témának a hagyományoktól eltérő megközelítési módja a szerzőnek Mohácsról szóló műve esetében szakmai körökben vitát váltott ki, de mint a könyv átütő sikere bizonyította, az olvasók szívesen fogadják az ilyen jellegű történelmi munkákat. SZABÓ PÄL: A NAGY TEMETŐ Nagy feladatra vállalkozott Szabó Pál. amikor a harmincas évek elején belefogott történe1 mi regényébe. „Megírom Dózsát. S az akkori magyar nép vágyait, harcait, törekvéseit; de nem leszek a jelen paraszti élet »idillizálója«..,n — írta akkor. Vagyis: ha nem lehet írni kritikailag a jelenről, ír a régmúltról, de úgy, hogy a jelen magára ismerhessen benne. , A nagy temető” nem a temesvári csatavesztést, s az utána következő példátlan megtorlást ábrázolja, hanem inkább azt a folyamatot .amely odáig elvezetett! a végek életét, a székely- szász—román kavarodást, a harácsolásban mértéket nem ismerő főurakat, a megbotozott asszonyokat, a makk-kenyér mellé fiatal fák gyökerét rágcsáló férfiakat. A népet, amelyet Dózsa György csatasorba állít, hogy „romboljon, s a romokon új élet szület- hessék”. les tömegek számára a szocializmus viszonyai között is, de ezt a konfliktust a kultú ríorradal om. a szocialista népművelés hivatott feloldani, nem pedig a művészi színvonal csökkentése”. Világos a feladat: a közönséget kell felnevelni a művészethez és nem fordítva Ha hitelt adunk a fenti kultúrpolitikai alapelvnek — márpedig hitéit kell adnunk! — a demokratikus szavazás létjogosultsága magvas műalkotások esetében kérdésessé válik. A történelem nem ismer olyan példáikat, hogy nagy művek közfelkiáltással születtek volna Inkább közfelháborodással! Ma másként lenne? Aligha. Az alapelvben említett „eszmei-tartalmi eredetiség” szülte konfliktus nem oldható meg a közönség voksának kikéréVollmu'h Frigyes Táltosok
