Békés Megyei Népújság, 1972. május (27. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-07 / 106. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Mozaikok a színházról A nézőtér művészete A népét és a színházművészetet annyira szerető spanyol költő és drámaró, García Lorca harminc esztendővel ezelőtt mondta színész-barátainak az alábbiakat: „A finomérzókeny- ségű és a tragédiától a bohózatig jól irányított színház néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép fogékonyságát. Ám a lezül- lesztett színház egy egész nemzetet tud közönségessé tenni és elaltatni.” Drámaírók, rendezők, színészek számára (fogalmazta meg ezzel művészetünk lényegét. Ugyanilyen lángolással hívta fel a figyelmet a kölamelyiik író darabját éljátsszák a nézőtéren ülők előtt, a kapcsolat ennél sokkal szorosabb. Műalkotás és -műélivező különös viszonyban vannak egymással... Egy kép neifr csak születésekor és a művésztől kíván művészi teljesítményt, hanem a kép megpillantásaikor — bár nem azonos jelleggel — a nézőtől is; ugyanígy lényegében művészi átélést követel közönségétől bármelyik szobor, vers, vagy regény. Élvezze azonban az illető képet Picasso vagy egy színtévesztő, a verset a Nobel-díjas költő vagy -az Montázs: zönség szerepére: „Az a nép. amely nem támoigatja és nem fejleszti színházát, ha még nem halott is, haldoklik.” Ha az idézetek formája nem is mentes költői túlzásoktól, tartalmuk feltétlenül igaz: a költő a színház- művészet felelősségére utal, meg arra, hogy színmű, előadás, közönség nem létezhet egymás nélkül, hogy mindhárom a színházkultu- ra nélkülözhetetlen összetevője. És nemcsak olymódon, hogy a színészek vaértelmileg fogyatékos, ez a tény a festményen vagy költeményen szemernyit sem változtat. Nem így a színházművészetnél! Igaz, az előadás szövege már korábban megszületik, a produkció művészei hetekig, hónapokig próbálnak, készülnek, hogy közönség elé lépjenek — a műalkotás azonban ezzel még nincs kész... csak akkor lesz teljessé, befejezetté, amikor este megkezdődik az előadás; amikor a színész alkotómunkája a közönségével ötvöződik. Aligha van festő vagy író, aki szeretné, ha alkotás közben kívülállók is lennének a közelében. Furcsa is volna, ha a szobor, vers születése közben a .közönség” lepattantana egy darabot a márványból, másik rímre cserélné a költőtől megái modottat. A színházművészettől ez az eljárás nemcsak, hogy nem idegen, hanem a lényeghez tartozik. A színházi műalkotás nemcsak a színpadon születik, hanem, a nézőtéren is. Mindenki számára természetesnek tűnik, ha a nézők jő és rossz színészekről, rendezőkről stb. beszélnek. Kevésbé tudott, hogy a színészek, rendezőik pedig a jó és rossz közönséget különböztetik meg. Azt a közönséget tartva jónak, amelyik maga is aktívan részi vesz a já-tékban. Részvételen nem kizárólag a tapsot értve, hanem a játékhelyzettől függően a mosolygást. nevetést, sírást, fel- szisszenést vagy éppen a mozdulatlansággá dermedt csendet. Mintha titokzatos áramok futnának ilyenkor a nézőtől a színészig (és vissza); mintha egyazon mágneses tér erői hatnának mindegyikükre; mintha egyetlen hatalmas izomikö- teg áramoltatná sok ember vérét. A néző együtt érez a színésszel, a színész a nézőtől kapja érzelmei hitelét; a közönség magát látja a színpad alakjaiban, a, színpad a nézőtér akaratát teszi valósággá. Ha rögzítenénk egy olyan színházi előadást, amelynek közönségét kísérletképpen „betanított”, rezzenéstelen arcú, mereven ülő emberek alkotnák és egy olyat, amelyik aktív, „jó” közönség előtt folyik, egészen különböző film- vagy magnetofonszalagot kapnánk. Az első néhány pere múltán unalmas, széteső párbeszédekből, külsőséges színészi megoldásokból álló, izzadtságszagú robot- munkává silányulna a leg- pompásábfoan kezdődő előadás is... A második szalagon pedig izgalmas, mindenkit érdeklő, félzalklató vagy felvidámítő események színes forgataga, maradéktalanul hangulatos színházi élmény rögzítődne. A kettő közti különbség a „jól játszó” nézők alkotómunkája. Ha a néző egy előadás bármelyik pillanatában sír vagy nevet, tapsol vagy csendesen ül a helyén, befolyásolja a következő percet. Ha az adott helyen a legmegfelelőbb módon reagál at színpadon történtekre, a’ következő mozzanat szebb, jobb lesz. Ha azonban rosszul „játszik” — akkor sír vagy nevet, amikor nem kellene —, a színész minden igyekezete ellenére is csalódnia kell majd a következő jelenetekben. Ezért mondhatjuk a színházi nézőt a legaktívabb műélvezonek. a verset olvasónál, szobrot, nézőnél, sokkal inkább múcUkotónak. fippen ez az affkotólehetőség a színház legjellemzőbb sajátossága, varázsa s részben éppen a fokozott „beleavatkozási esély” a vidám zenés műfajok népszerűségének fő oka. A legjobb példa minderre, hogy egy-egy énekvagy táncszámot kétszer- háromszor is megismételtethet a közönség, hogyha alkar. Feljegyezték, hogy a Víg özvegy bemutatóján tizenhétszer kellett megismételni a primadonna belépőjét ... A nézőtéri műalkotásban részt vesz a szem, a fül, az érzelmek, a gondolkodás, izmaink és akaratunk. Ezek egysége az úgynevezett „színházi érzék ’. Amelyre a zenéhez hasonló mértekben vonatkozik Marx fontos esztétikai megállapítása: ”...a zeneiemen fül számára a legszebb zenének sincs értelme” és hogy ”... csak a zene ébreszti fél az ember zened érzékét”. Marx ezzel hangsúlyozta, hogy csak a gyakorlat hozhatja létre az emberi érzékek gazdagságát, s egyáltalán „az emberi élvezetekre képes érzékeket”. Amiből az következük, hogy bár senki sem születik kész „nézőtéri művésznek”, a színházi érzék elsajátítható. S aki elsajátította — legegyszerűbben és leghatásosabban gyakori színháziba járással —, az élni tud vele. Akj pedig él vele, alakítója lehet saját élményének, egy-egy előadási milyenségének, a maga ízlése szerinti szórakozásnak. S bármennyire túlzásnak tűnik tálán ... részese népe színházművészetének. Lorca bevezetőben idézett szavai űymódon is érvényesek. A nézőtér művészetének ezek a „titkai”. Újbóli meg újbóli végiggondolásuk az egyén és a közösség — a színház és a közönség — szempontjából sem lényegtelen. Daniss Győző Nyílik tüzfejü tulipán Demóny Ottó Hozápofokkal a tavasz jelenéseket hordoz megőriz egy foltot belőlük estig a horhos hajnalra elolvad az is gyönge fű szökken nyílik tűzl’ejű tulipán kék kertjeikben egy szilánkot a fagyból árkok északi öblén különben ragyog minden — új láng a régi üszkén Ha ott Zelle Zoltán Ahol az útjuk megfutott szelek, ahol a hajléktalan áinyak, ahol a törött szárnyú záporok menedéket találnak, ahol egy asszony léptei alatt a fű nem hajlik, jég be nem szakad, ahol a perc az ágakon tollászkodva megül, már föl se rebben — ha ott, ha ott, ha végül is a bekerített csendben. Minden relatív. Az öröm sem mindenkinek öröm, és' a büntetés sem büntetés mindenkinek. A szeszfőzdében álmosítóan sistereg a gőz a rézüst alatt. A fagerendákból ácsolt alacsony mennyezeten kókadtan csüng és sárgán pislákol a negyvenes Vollmuth Frigyes rajza égő A koszos lócákon bóbiskoló emberek lógatják fejüket. Csurog a hűtővíz a földbevájt csatornába és a falba vágott nyíláson az udvarra siet a helyiségben hagyva a halvány gőzpárát. Későre jár. Már 10 óra is elmúlt. Ezt mutatta legalábbis az ablakban hátára fektetett vekker, amelyik csak ilyen kényelmes helyzetben volt hajlandó ketyegni. A szomszédos helyiségben gőzkazán. Valamikor a századforduló idején lehetett csillogó. Fekete' testén a korom és a rozsda viaskodik. A fűtő időnként kinyitja a hazán csikorgó ajtaját és unottan lök két- három lapát brikettet a parázsra. Aztán falnak támasztja a rövidnyelű szerszámot és lehuppan a deszkából összeeszkábált pokróccal letakart székre. Nyílik az ajtó. — Adjon isteni A pálinkájukra várakozók közül csak a lóca szélén ülő fiatalember emeli fel a fejét. — Jó estét! Az újonnan jött idősebb ember. Stuccolt bajúszú. Mégsem ez az, ami az első látásra feltűnik rajta. Huncut a szeme. Keskeny résen néz ki a szemhéj alól és a csillogásában is van valami hamisság. Leveszi a kucsmáját Körülnéz. Valami ülőalkalmatosságot keres. Mivel nincs egyéb, a félig rakott cefréshordóndk veti a hátát. Komótosan élőkotorja dózniját, cigarettapapírt: fog két ujja közé, óvatosan csípi ki a finom hosszú szárra vágott dohányt. Sodor. Rágyújt. Amikor a csikket gondosan eltapossa, felegyenesedik. Megbontja a csendet. Szóba elegyedik a fiatalemberrel. — Maga is főzet? — Igen — veszi a lapot az, de csak ímmel-ámmal. — Mennyit? — Két hordóval. — Akkor lesz vagy harminc liter? — Szeretném. Jó a cefrém. = Cukor? Vollmuth Frigyes
