Békés Megyei Népújság, 1972. május (27. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-21 / 118. szám

KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Mozaikok a színházról Két szál deszücara van csu­pán szükségünk, s színház- művészetet tudunk terem­teni — vallják már három évezrede a színészek. A történelem azóta igen sok­szor bizonyította igazukat — amikor a „színház” va­lóban nem volt több két szál fatönkre fektetett deszkánál. Szerencsésebb korokban a „két szál deszka” ácsolt dobogót, fedett termet, vagy — napjainkban — légkon­dicionált nézőtérrel, raffi- nált színpadtechnikával el­látott. bonyolult szervezett­ségű nagyüzemet jelent. Esztétikai szempontból pedig a színházművészet legfontosabb élettelen al­kotóelemét. Ebben a vonat­kozásban a két szál deszka ugyanolyan értékű, mint a XX. század ' ultramodern színházcsodái. Hiszen egy célt szolgálnak: környeze­tet adnak a Játéknak. S amint ezt megteszik, megszűnnek egyszerű dol­gok lenni. Élni kezdenek. Az „élettelenséget” leg- makacsabbul a páholyso­rok, nézőtéri folyosók, zsöllyék, az előcsarnok, ma­ga a színházépület őrzik. Bár az ellenpéldák száma sem kevés: az ókori görö­gök színpada és nézőtere tulajdonképpen maga az akkori eleven élet; a Gyu­lai Várszínház kőfalai nya­ranta Csák Máté sasíész- kévé, vagy Mirandolina fo­gadójává változnak; az új budapesti Nemzeti Szín­házban mozgatni lehet majd egyes nézőtéri fal­elemeket, változtatni a színpadnyílást, az általános és helyi megvilágítást... „mintha élnének” ezek az épületek. Legkönnyebben viszont a jelmezeknél lehet érzé­kelni az élettelen-élő vál­tozást. Az élettelen fém-, bőr-, textil- vagy műa­nyag-ruhák azonnal életet kapnak, ha felveszi őket a színész; Hamlet, Bánk, Ve- reczkei Szilvia öltözékévé válnak... sőt, egy kissé magává Hamletié, Bánk bánná, a Csárdáskirálynő­vé. A legsajátosabb, legérde­kesebb problémákat azon­ban nem a fentiek, az épü­let és a jelme'z, hanem a díszlet — és bár kisebb súllyal, de ehhez kapcso­lódva: a kellék — veti fel Díszleten értve ezúttal a színpad „talaját” és „egét' is — szemben a szakembe­rek körében is nem egyszer előforduló ’ leegyszerűsítő, díszletnek csupán a színpa­di tér függőleges elemeit tartó véleménnyel. Ez utób­bi felfogás egy régi, XVI—XVII. századi nézet maradványa, amely a díszletben csupán óriási méretű festményt látott. Erről az elvről szellemesen jegyzi meg a kitűnő svájci tervezőművész, Adolphe Appia: „Mineí jobb egy díszlet, mint festmény. 1; annál rosszabb, mint dísz­let.” Az ilyen látványt a füg­göny felmenetelekor rend­szerint megtapsolja a kö­zönség — néhány másod­perc alatt azonban törvény­szerűen megmerevedik, meghal a síkdíszlet, a két­dimenziós táblakép — hó­héra az élő, plasztikus szí­nész. Idézzük ezzel kapcsolat­ban egy másik tervező, az amerikai Lee Simonson gondolatát: a színházi elő­adás egységét csak úgy le­het elérni, ha a díszlet minden részletét a színész­hez viszonyítjuk; a színész három dimenziós, tehát a Montázs: Yollmuth Frigyes díszletet is három dimen­zióssá kell tenni; csak a következetesen és minden ízében plasztikus díszlet le­het teljes értékű, esztéti­kailag megalapozott. E szabálynál is erősebb törvényszerűség, hogy a díszletnek egységesnek kell lenni stílusában. Mai szín­padokon is lehet látni olyan díszletet, amely nem­csak a drámával, a színész­szel nincs összhangban, ha­nem még önmagával sem: naturalista- hűségű meny- nyezet és stilizált formájú, anyagú padló; könnyű, le­begő háttér, előtte masszív keményíagerendák. esetleg igazán rozsdásodó, valódi fémlap. Ugyanígy a külön­böző kellékeknél: súlyos, korabeli barokk asztalra nem egyszer kerül műa­nyagból készített, primití­ven festett „ezüst” kupa vagy pohár; a főszereplők fémfegyvereinek csengését gyakran váltja a mellék- szereplők fakardjának tom­pa kopogása. Látszólag békésen meg­férnek egymással ezek az össze nem illő elemek... Valójában igen nagy, oly­kor a legfenköltebb tragé­diát is nevetésbe fullasztó mértékben rontják a kö­zönség illúzióját. Az él­mény gyengül vagy akár teljesen meg is szűnik — akár ismeri ennek okát a néző, akár nem. Nincs olyan szabály, amely alól ne lenne kivé­tel. A bármennyire helyes eszmével is szerencsésen perelhet néha a valóság: vannak olyan színdarabok, amelyeknél élesen el kell különíteni a színpadképtől a színészt, a tárgytól az embert. Ilyenkor esetleg éppen a kétdimenziós dísz­let. a „festmény” szolgálja legjobban a célt; éppen a fakard az. amelyik legjob­ban illik a csatába. Mindezek természetesen kivételek csupán. Létjogo­sultságuk akkor van, ha az alkotói# valamilyen ok mi­att szándékosan térnek ei az esztétikailag törvénysze­rűtől, a „szabályostól”. Mert egyébként a díszlet­nek háromdimenziósnak, valamennyi vízszintes és függőleges elemében — padlójában, oldalfalaiban, mennyezetében — egységes stílusúnak kell lennie. Ez nem jelent semmiféle uni­formizálást. Hiszen a plasztikus, jól összehangolt díszlet lehet naturalista hűségű szobabelső és lehet a semleges színű körfüg­gönnyel határolt üres szín­pad. Az alapvető lényeg, hogy a díszlet — és tulajdonkép­pen az egész színházi üzem — a színészt, a drá­mát, s rajtuk keresztül a közönséget szolgálja. De fordítva is így van ez. Ahogy a már idézett Si­monson fogalmazza: „Csak a színész töltheti meg élet­tel a színpadképek díszte­len formáit, hogy azok töb­bek legyenek puszta építé­szeti elemeknél: másfelől csak a színész gátolhatja meg szavával, cselekedete­ivel, hogy a színpadtech­nika csodái puszta dekorá­cióvá fajuljanak. S ebben az esetben a díszlet nem­csak az elektromos világí­tás ■finom árnyalatait tük­rözheti, hanem azoknak a gondolatoknak a fényét is. amelyek a színház falain túlról vetülnek a díszletre — az életből a színházra.” Danist, Győző Sztankí Judit, Jakuba János, Ezüst György ás Lukoviczky Endre képei Oroszlányban Oroszlányban a Magyar­országi Szlovákok Demok­ratikus Szövetsége és Oroszlány város tanácsának közös rendezésében nagy­szabású kiállítás nyílt négy békéscsabai szárma­zású festőművész képeiből. A tárlatot számos érdeklő­dő jelenlétében, akiknek soraiban ott volt Garam- völgyi József művelődésü­gyi miniszterhelyettes. Mokri Pál, g Komárom me­gyei pártbizottság titkára, Steiner Tibor, a Komárom megyei tanács elnökhelyet­tese, dr. Kővágó László, a Művelődésügyi Minisztéri­um Nemzetiségi Osztályá­nak vezetője, Gyulavári Pál, a békéscsabai városi pártbizottság első titkára és dr. Haraszti János, a vá­rosi tanács elnöke, Such Já­nos, a Magyarországi Szlo­vákok Demokratikus Szö­vetségének főtitkára nyitot­ta meg. Az ünnepélyes meg­nyitó után D. Fehér Zsuzsa művészettörténész mutatta be a négy kiállító művészt, ismertette munkásságukat, művészi törekvéseiket. — Nem stílus, nem isko­la és nem is az életkor köti össze az itt kiállító művé­szeket — hangsúlyozta tár­latvezetése közben —, ha- nem a. közös származás. Mindegyikük Békéscsabán született, s családjuk szlo­vák eredetű. így a város­ban élő nemzetiség életé­nek körülményei hagyo­mányai határozták meg gyermekkorukat, ifjúságu­kat. Mindegyikük eddigi munkássága is hűen tük­rözi a szülővárosukhoz va­ló kötődést, s ez befolyá­solja művészetük jellegét és tartalmát is. Valóban, a kiállított ké­pek túlnyomó többségét Békéscsaba, a békési ta­nyavilág ihlette. Világító házak, napfényes tornácok, példás rendben tartott ud­varok, a népi hagyományt őrző berendezési tárgyak elevenednek meg képeiken, a Város, mozgalmas és nyu­godt hangulata, a tiszta szobák csendje és a csalá­dok hétköznapjai tárulnak i nézők elé. — Jakuba János a leghű­ségesebb Csabához, szinte valamennyi képe csabai fo­gantatása Kedvelt témája a zsilip és környéke, ame­lyet minden évszakban megörökít. Képeire a Urai, könnyed színek a jellem­zőek. Sztankő Judit művei drámaiabbak. Színkont- rasztokkal s különböző megvilágítási fokozatokkal komponálja képeit. Ezüst György leíróbb eszközök­kel, élénk színekkel moz­galmas jeleneteidet, mint pl. a csabai piac, vagy a diny- nyevásár, s folklór emléke­ket dolgoz fel. Lukoviczky Endre a század modern formaeszközeivel komponál. Geometri kus-konstruktív motívumait Szentendre ih­lette ugyan, de formálá­sukban elő-előbukkan a csabai házak, szántóföldek, kerítések ritmusának emlé­ke is. A négy művész kiállított képeivel négyféle módon vall a szülőváros iránt ér­zett hűségéről. Ezt a hűsé get a felnevel* környezet kifogyhatatlan élményekkel jutalmazza. Ez határozza meg pesti életüket, maga­tartásukat is. Csak így le­hetséges. hogy fővárosi műtermükben is a békési tájak friss atmoszférája, az ott élő emberek egyénisége eíeyenedik meg képeiken. A négy békéscsabai szár­mazású művész közös tár­latát május végéig látogat­hatja a bányászváros la­kossága. Bárkányi Zoltán Valaki elől... Podhraczky István Valaki elöl mindig futottam síkságon át s a völgyön át a hegy lábáig s a hegy lábától a csúcsig es a csúcson nem volt sem síkság1 sem völgy sem hegyláb sem hegy sem csúcs csak pazar kilátás arra aki elől mindig futottam A tárgyak élni kezdenek...

Next

/
Oldalképek
Tartalom