Békés Megyei Népújság, 1971. november (26. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-21 / 275. szám
A happening Varga Imre tárcája — Már me«renqredj nékem, kedves Ábelkém — könyökön a Fekete Bárány étterem patyolat abroszára Gyömbéri Előd, a helyi színház szerelmes színésze, akinek keskeny, kurtára stuccolt fekete hajazatú feje számos megyei és helybeli diáklány tankönyvében bujdokolt fénykép formájában amulett gyanánt, rrujd ábrándos, sötét szemét Horányi Abel arcára függesztette, és hatásos várakozás után, aminőt idősebb vidéki rendezők szoktak megkívánni a fővárosból frissen odaszalajtott színész uraktól, felsóhajtott: —* Mondom, már megengedj nekem, bátyuskám, de addig komoly, vérpezsdítő, korszerű művészet itten nem terem a cseresznyefákon, amíg az ilyen lelkes kultumyikok Is, mint például Horányi Abel, —• Ahá! Szóval ilyenek ezek a szakszervezeti fő- kultúrások! Még nem is gyanítják, hogy a korszerű látványos művészet nem más, kérem, mint a — happening! Ügy bizony, bátyuskám. S ez pedig, ne vedd kérlek, szeminarizá- 1 ásnak, amolyan rögtönzött esemény, történés. Tudod, a szó az angol megtörténni igéből képzett főnév. És rögtönzött, önmagán túl mutató cselekményt jelöl. Hm. Szóval, ha csak egyszer csinálhatnánk ilyet, úgy spontánul, kisded színházunkban, csak úgy dőlnének be! És akkor meglátná a mélyen tisztelt publikum: hogyan válik élővé, soha nem volt egyedi művé az ihletett percben minden, jelentéktelennek tűnő cselekedet... — Olyan naív vagy, Liliomszárnyu madár Zsadányi Lajos Ullomizárnyú madár Mibe törülközöl? A hangod muzsikál, A szemed tündököl. liliomszárnyú madár Sétálsz zöld erdőbe? Meg ne üsd a lábad, El ne ess a kőbe. liliomszámyú madár Tenyerembe veszlek. Simogatva mondom: — . m- Szeretlek, szeretlek. egy egész nagy megye megszervezett dolgozóinak kulturális miegymása is, csak Bródyig, meg Cseho- vlg jutott el, viszont az olyan lelki finomságokra ideges lesz, mint teszem Ionesco, satöbbi. Pláne, ha egyszer csinálhatnánk a mi kis színházunkban egy kis belevaló happeninget... — Az meg mi a szösz? — könyökölt le a hosszú- lépéses pohara mellé Horányi is, akiről már tudott dolog, hogy a szomszédos megye szakszervezeti tanácsának kulturális mindenese, és nyilván a Justh Zsigmond színház új bemutatójára vonatozott ide, (kocsit ugyanis ilyen célra a titkár nemigen ad), viszont Horányi kedvvel és sűrűn hívja meg vendégszerepelni üzemi színpadjaikra ezt a színházi kollektívát. Gyömbérikém, akár a háziasszony, aki bedől az új csodamosószemek — nevette él magát Horányi, és kiitta hosszúlépését. — Azt hiszed, nem tudom, mi a te happeninged? Ilyet produkáltam én a minap is. De még milyen rögtönözöt- tet! És mennyire spontánul! No, ide figyelsz?... Tudod, a nagy ünnepek előtti hetekben meleg napok jártak a funkcikra. Az egyik reggel a postámban viszont a következő levélkét talá’tam. Szóról szóra elmondom neked. „Tisztelt Horányi elvtársam, úgyis mint Titkár! (nagy té-vel). Kérem, ne engedje, hogy Fátyol Jancsi, a Zöldhordó prímása szombat-vasárnapra szabadságot vegyen ki, mert akkor egy éhező szegény cigányzenész elöl venné el a kenyeret. Szabadság. Nagyhajú Béla bat gyermekes népzenész és szakszervezeti tag.” így. Bellát akkor nem értem én rá ilyesmivel törődni. Zutty be a fiókba. Majd! Hanem alig szabadultam meg a vezető titkár értekezletéről, máris telefon várt.. Ekkor Pedig ezt a szöveget hallottam. Szóról sz('ra. „Horányi elvtársam? Itten Kóró Tihamér regiszteres népzenész beszél, kérem tisztelettel. Horányi elvtárs kérem, ne tessék megengedni, hogy ifjabb Vadas Zsiga, tetszik öt ismerni a Sirályból, mostan akarja kivenni szombat-vasárnapot szabadságra, és el akarja venni a szegény, sokgyerekes, regiszteres népzenészek kenyerét és megélhetését, kérem tisztelettel. A szederhegyi búcsúba akar menni prímáskodni, kérem. Tessék csak kinyomozni. Igen, Kóró Tihamér népzenész, tessék csak utána nézni." A színész ^na *££ löttyintett le, és ábrándos szemét kifejezetten maliciózusan függesztette Horányi tekintetébe. Az is ivott, s folytatta. — Valami csak lehet azon a szederhegyi búcsún, gondoltam ebéd után, és bekopogtam Kárhelyi Vilmoshoz, a vendégiátóipari vállalat dirijéhez. A két bejelentés színigaz volt. Kárhelyi kénjeién volt kiadni a két-két szabadnapot, mert a két prímás családi okokra hivatkozott. Elősoroltam a hallottakat, ám Kárhelyi széttárta« karját: — „Mondd, Horányi élvtárs, mit tehet ilyenkor egy vezető? Hinnem kell a dolgozó szavának...” No, fergeteges nagy eső mosta él a vasárnapi murit. Azért sejtettem, tánc nélkül nem múlhat el a búcsú, és a szederhegyi nagyvendéglő báltermében azért csak lehet némi dalolás. Mikor a tévé nyugodalmas jóéjszakát kívánt az országnak, beültem egy taxiba, magam mellé ültettem egy ismerős, szolgálatos rendőr törzsőrmestert, és irány a szederhegyi „Lakkcsiz- ma”. Szünet volt, ettek, ittak a népek, a hattagú zenekar is testvéri egyetértésben vacsorázott a belső szobában. Hát, Gyömbérikém. ahogy Lót felesége sóbálvánnyá változott, be- toppanásunkra úgy dermedtek meg a falatozók. Fátyol Jancsi találta fel magát előbb. Ezt a készséget nyilván örökölte valamelyik ősétől, aki Sobri Jóska előtt is, Ráday pandúrkirály előtt is nagy lélekjelenlétről tett bizonyságot. —- „Horányi elvtársat is most tudja hozni a jószerencséje? — kérdezte jókedvet mutatva. Tetszett nekem, hogy nem rezeit be. — „Persze tudja, mert gondoltam: jó lenne egyet murizni ezen a búcsún. Meg aztán megnézni, kik derítik a dolgozó nép lelkét ilyenkor. A kutya se gondolta volna, hogy most éppen a Zöldhordó meg a Sirály vendégei bánkódnak prímáshiány miatt... Mi van most ott?” Elébb cs"nd volt. Aztán ifj. Vadas Zsiga tüntetőén felhajtott egy pohár bort, s odavágta: — .,Mi lenne? Játszik a banda nélkülünk. Táncsak van joga a dolgozónak akkor • venni ki a szabadságát, amikor kell neki?!” Éreztem, kezdődik a visszalö- völdözés. „Persze, persze. Joga van De vajon van-é erkölcse is hozzá, hogy egy napra hét fizetést is felvegyen?” Csend lett, mert nem igen értették, hogy mit mondtam. Ekkor ütött be a törzsőrmester happening je, Ugyanis elém tolta a négy személyi igazolványt. Mert most én éreztem Lót feleségének kínját. A két békés falatozó ugyanis Nagyhajú Béla, meg a regiszteres Kóró Tihamér volt. Mindegyik saját felnőtt fiával. Fátyol Jancsi lelte fel magát. „Mert ha mi nem törjük magunkat, Horányi elvtárs, akkor itten most nincs zene. Mert a mi szép szemünkért szerződtették ide ezt a cigánybandát. Különben a jazzgi- tárosok ordítanának itten, kérem!” Ügy néztek ekkor már rám. mintha sztrájktörő lennék a bostoni kikötőben. Hirtelen felszaladt a vérnyomásom. Lesímítot- tam az asztalra Nagyhajú Béla levelét. „És akkor mért tudott erről mégis ez a levélíró? Meg az a mú- sik telefonáló, aki szintén itt eszik?” Hatvan másodperc alatt mindenki értett mindent. Oly háború tört ki, hogy a törzs elvtáns teljesen tehetetlen lett. Csak a mentőautó szakértő emberei teremtettek rendet, húszperces túlmunkával. Meg Kárhelyt igazgató úr, aki az épp időszerű szerződéskötéskor messzi vidékre szerződtette a két prímást. Síma zenekari tagnak. No ez — nem happening? ’ — Az, az —i felelte kedvetlen-kesernyésen Gyömbért, — Csak szerintem nem eléggé esztétikus. — Nekem akkor Igaz, ami igaz! De... ától az erdőt... Agyúval veréb ellen... és még így tovább lehetne idézni népünk bölcs közmondásait Horváth Józsefnek a Népszabadság november 14 i számában megjelent >,Túlterhelés” című ötletes, de erőltetetten szelle- meskedő cikkével kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy amiről ír, valóban nem eleven problémája közoktatásunknak, hanem arról, hogy ágyújával csak részben tüzel oda, ahova kellene. Gyakorlott újságírói fogással elmozdíthatatlan, le nem rogyasztható hegyhez hasonlítja az iskolai maxi malizmüst, szinte sziszifuszi erőltetésnek tartja a túlterhelés elleni küzdelmet, s ezért elsősorbán a pedagógusokat marasztalja el, bár egy vaktöltényt eldurrant a „tanügy” vezérkara felé is. Kétségtelen, hogy a harcnak eddig még alig-alig van eredménye, s a hegy szilárdan áll, ha nem is annyira, mint a Himalája. De... És itt kellett volna Horváth Józsefnek elgondolkodnia a tüzelés előtt. Szellemesen' kitalált tanár típusait annyira spekulatív módon gondolkodtatja, hogy azok előtt, akik ismerik a közoktatás izzadtságos hétköznapjait, teljesen felesleges mentegetni őket. (Mellesleg: ha vannak ilyen stupid tanárok, azokat nem is kell!) Horváth József azonban milliós olvasóközönségnek írta cikkét, jórészt olyan felnőtteknek, akik a tanulók túlterhelésének tényét csak abból — egyébként nagyon lényeges — aspektusból ismerik, hogy gyerekeik olykor vagy igen gyakran (tanulója válogatja) késő éjszakába nyúló órákig tanulnak. Cikke kedvező visszhangot válthat ki a tanulók jó részéből is, elsősorban abból a rétegből, amely más vonatkozásban is hajlamos az önsajnál tatásra, a felelősség másokra való hárítására. Éppen tanáraink azok elsősorban, akik világosan látják, hogy a jelenlegi tantervi művelődési töras- anyag minden tantárgyban nagy, nehezen, olykor pedig alig végezhető el a kívánt eredményességgel, 8 éppen ezért ők azok, akik szinte minden lehetséges alkalommal tiltakoznak a túlterhelés ellen, és sürgetik a tananyag korigénynek megfelelő racionális csökkentését Nem ők tehetnek róla, hogy eddig még nem roggyant le a hegy. Az is igaz, hogy közülük sokan nem a tantervi követelmények szintjén, hanem a tankönyvek anyagmennyiségében gondolkodnak, s ez, mitagadás az ismert körülmények miatt adott esetben helyes problémalátásuk ellenére is konkrét oktató-nevelő tevékenységüket eltorzíthatja, illetve számos esetben ej is torzítja. A tüzet azonban mégsem rájuk kellett volna nyitni. hanem feljebb kellett volna emelni a csövet, 8 akkor Horváth József is bizonyította volna, hogy nem azok ellen bátor, akik iránt megértőbbnek és mértéktartóbbnak kellene lennie, hiszen éppen elegen vannak már azok, akik okkal, ok nélkül tüzelnek a pedagógusokra. A probléma okait mélyebben (pardon: magasabban!) kellene keresni, s éppen azzal bizonyíthatná bátorságát, ha arról írna, ami „fent” van, nem pedig a „lent” levőket figurázni ki, mint ebben a cikkében teszi tetszik egy történés, te, ha a végén van csattanó. És ha ez igazságos, akkor fütyülök rá. hogy kívül esik a tiszta esztétikán. No, ki fizet? — emelte fel mutatóujját Horányi, s most ő nézett fürkészve Gyömbért. Zsolt szemébe. — Enyém a következő túr — felelte a színész, s hirtelen elkapta Horányi ujját. Hogy ő is csináljon valami happeninget. Ami pedig saját példáját illeti — az önkényes tananyag-szelekciót — megnyugtatom, ezt napjainkban is elvégzi sok tanuló, tehát nem is annyira vagány dolog ez, mint amilyen hangzatos poénként elpuf- fantja. Legfeljebb újabb ajzóalkalom arra, hogy ez is akadályozza a szülök, a tanulók és a tanárok együttműködését. Ez pedig (a cikk ellenére is) feltételezem. nem célja Horváth Józsefnek sem. Akkor meg mi értelme volt a probléma ilyen jellegű exponálásának? Tóth Lajos Székelyhídi Attila Gyulai táj
