Békés Megyei Népújság, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

Bedő András. Megrázkó­dott, mert alvás közben áthűlt. Szárast, meleg szep­tember eleje volt ugyan, de a kinti éjszakázáshoz kevés volt már a könnyű felöltő, amit otthonról ho­zott, miután a felesége, Juliska, kiadta az útját. Hosszam nézte a Tisza felé fodrozva tóduló Körös vizét. Mit tegyen? Imre bácsi, a kapuőr gyorsan megszabadult tőle. A gyár. ban, amikor a gyűlés után keresztülment az udva­ron, elkerülték, másfelé fordították fejüket. A fe­leségével huszonöt éve él­nek együtt és rossz szót nem mondtak egymásnak. Most meg itt ólálkodik, mint a kivert kutya. Zsör­tölődtek ugyan az olyan dolgok miatt, mint amikor ő nem rakta helyére reggel a borotvát, vagy amikor Juliska késett az ebéddel. De azok vessék rá az első követ, akiknél soha nem csörren, akiknél soha nem osörren meg a tányér.. Ratkai János, a földmí- vesszövetkezet elnöke, aki iskolapajtása volt Bedő Andrásnak, szótlanul csó­válta a fejét, és meg-meg- simitotta lombos bajúszát, amikor ezen a napon meg­jelent nála. — Csúnya dolog, a hét­szentségit És ha úgy len­ne, ahogy másoktól hal­lottam, hogy leteperted Klárit az irodában, akkor bizony nem sok jó szavam lenne hozzád, mégha együtt tanultuk is az ábécét. Dehát nem emlék­szem, hogy egyszer is ha­zudtunk volna egymásnak. Legnagyobb baj, hogy Ju­liska sem neked hisz... Maradj nálunk, megférsz a kis szobában; szégyen­szemre nem bitangolhatsz a faluban. Bedő András megköny­nyebbült. — Mi haszna abból Si­mon Rezsőnek, hogy be- lémmart és ott kellett hagynom asszonyt gyere­ket? Ratkai János a tenyerét hosszant a homlokán tar­totta, majd az asztalra csapott, a hétszentségit miért tűrték mások, hogy saját szájíze szerint Ítél­kezzen Simon Rezső! Mi­csoda förtelem lenne, ha náluk, a földmívesszövet- k ezetnéi valamelyik bol­tosról kitalálná valaki, hogy dézsmálja a likőrt, nőkkel dáridózEk és ő nem tördőne azzal, amit mond, csak ráhúzná a bűn. te test. AM ilyet tesz, csak tébolyult lehet Nem, or­vos nem tudja Mmutatni a tébolynak ezt a fajtáját. Bedő András úgy nézett volt iskolapajtására, Rat­kai Jánosra, mint a bűnte- lenül börtönre íltélt, aM a nagyvilágba szeretné be­lekiáltani az igazát, de a cella falai elnyelnek min­dent, a Máltást, a sóhajt a hörgést. Hirtelen fel­egyenesedett és másnapos tüskékkel borított szikár arcát arra fordította, amer­re Simon Rezsőt vélte és öklével fenyegetőzött: ,,Egye M a fene a villogó apró szemedet!” Aztán, amilyen hirtelen felegye­nesedett, olyan hirtelen le is rogyott a székre, majd a hajába markolt és ke­serűen ejtette a szavakat: „Simon Rezső tébolyult, mégis tisztséget visel, mert orvosilag nem lehet kimu­tatni, ő pedig engem hi­vatalból kergethet a té­bolyba, és ezt már az or­vos M tudja mutatni. Sza­kadna le az ég”.... A gyűlés után harmad­nap szótlanul hordta egy ideig az udvarról a desz­kákat a játékműhelybe, aztán a tehergépkocsira lá­dákat rakott, melyekbe a készáru volt csomagolva. Amikor a vasesztergályo­sok műhelyéből kellett vol­na hordania ki a munka­darabokat, arra kérte a többieket, hogy oda ne kelljen mennie, inkább mást csinál. Azok egy­másra nézték, aztán hol az egyik, hol a másik ajkáról röppentek a szavak. — Azt kell csinálnod, ami sorra jön. — Nem azt, ami néked tetszik. — Most tróger vagy, nem főnök. Ketten egy rönk mögött álltak néhány lépésnyire, hogy majd a fűrészgéphez görgetik. Odaugrott elébük. — Szakadna le az ég! Görgetem egyedül, de ar­ra gondoljatok, hogy ott dolgozik a fiam. — Minek csináltad a balhét? Elébb kellett volna, hogy eszedbe jusson. — Hát olyannak ismer­tek? — fordult szembe a hátamögött állókkal. — Simon főnök mondta a gyűlésen, nem mi talál­tuk M. Bedő András hirtelen ne­kidőlt a rönknek és oda­görgette a fűrészgéphez. Aztán a másikat, a har­madikat Csontos karján Mdagadtak az erek, és úgy érezte, hogy most a fűrészgépszint tartó oszlo­pokat egyenként Mdöntené vállal. Amazok meglepetten néz­ték egy ideig, majd az egyik legyintett és óda­szólt a többieknek: — Erőlködjön, ha így akarja — aztán elindultak a vasesztergályosok műhe­lyébe ... sen a napon, amikor későn este benyitott a Ms szobába, amelyben Ratkai János szállást adott neki, és felgyújtotta a villanyt, az asztalon kenyeret, sza­lonnát, tejet talált. Meg egy jókora szőlőfürtöt. És öszehajtva az aznapi új­ságot. Három napja bele sem nézett az újságba, pedig, ha otthon egyszer is el­kallódott, úgy érezte, hogy máris elmaradt a világ dolgaitól. Most nem érde­kelte az újság. Megeleve­nedtek előtte az iskolai évek olyan epizódjai, mint amikor elfelejtett ceruzát vinni és Ratkai János mindjárt élőkotort zsebei­ből egy csonkot, mert kü­lönben rossz jegyet kapott volna. ö pedig máékor tollhegyet adott Ratkai Já­nosnak, Radírt mindennap kértek egymástól, mert ha leejtette valamelyik, úgy elpattogott, hogy ritkán találták meg... Egy ideig úgy állt az asztál mellett, mint az a hajótörött, aki ismeretlen szárazföldre ér és friss hamuhalmot lát meg. Hosz- szant nézte a terített asz­talt, hogy milyen ember is az ő cimborája. Megosz­totta vele a hajlékát, most pedig megtéríttette asszo­nyával vendégasztalát. Nem akarta olvasni az újságot, csak felvette, mint bármi mást felvett volna, ami kezeügyébe akad, mint amikor az ember akár egy fogpiszkáiót az ujja közé vesz és hajtogatja, tördeli. Közben szemébe villant a vezércikk címe: „A káderek megbecsülése, erőnk forrása”. Rátámasz­kodott; az asztalra, igen, az elvek, de náluk, a vál­lalatnál Simon Rezső köp az egészre. Most már látja, hogy Simon Rezső világa olyan, ha valaMt feketíte­nek, pdszkolnak, addig gyűjtögeti a mocskot, amíg hínár nem lesz belőle. Az­tán belerántja az áldozatot. Vele is ezt tette. Felvette az asztalról a kést, szalonnát vágott és kivett a fonott kosárkáiból egy szelet kenyeret. Öe visszarakott aztán mindent, mert az első falatot is alig bírta lenyelni. Majd ma­gába dűtötte a bögre tejet, hogy legyen valami a gyomrában. Aztán kivette zsebéből a füzetét, amely mindig vele volt, abba je­gyezte leváltása előtt a műhelyekben hallott, ész­lelt dolgokat, hogy szük­ség szerint intézkedhessen. A golyóstollat is kihalász­ta a zsebéből és katonásan, álló betűkkel ráírta az el­ső tiszta lapra: „Kedves igazgató Elvtárs!” Miután a felkiáltójel is ott kéklett a sima fehér papíron, le­dobta a golyóstollat, sza­kadna le az eg, micsoda fonák helyzet, olyan ügy­ben akar védekezni, ami­hez semmi köze. És ezt a tébolynak olyan fajtája kényszeríti rá, melyet gz orvos nem tud kimutatni, ahogyan cimborája, Ratkai János nevezte. De miért kell neki erre időt vesz­tegetni? Azért, mert vol­tak balgák, aMk Simon Rezsőt megbízták, hogy emberek felett ítélkezzen? Nem lehet ugyan belelátni senkibe, de cselékedetei mindenkit mérlegre tesz­nek, és ha nem szavai után ítélik meg Simon Rezsőt, hogy mire alkal­mas, akkor ma nem lenne főosztályvezető és őt nem vetette volna M magából a családja, nem lenne szé­gyenfolt a faluban. De mit is írjon az igazgató­nak? Azt hiszi majd, hogy mossa a szennyesét, él akarja hárítani magáról a felelsős&éget. Még majd él is neveti magát, ami­kor az ő levelét összeha­sonlítja a jegyzőkönyvvel, mely szerint Klárit lete- perte az irodában. Talán még mondja is: „Ez a Be­dő, ez a Bedő elvesztette az eszét”. Azután küld ne­ki választ, melyet Simon Rezső fogalmaz meg s amelyben az áH majd, hogy az ügyét lezártnak tekinti, ezért nincs módjá­ban újabb vizsgálatot el­rendelni ... Hajnalban oltotta el a villanyt, de a levélboríté­kot még akkor sem ra­gasztotta le, se meg nem címezte. FerceMg forgott az ágyban, mire elaludt. Almában Simon Rezső mérgezett nyilakkal telt tegezt hurcolt magával, s amikor mélyen ülő apró szeme megakadt rajta, gyorsan beléeresztett egyet, aztán a másikat, a harma­dikat. Akkor hagyta csak abba, amikor ő már vo- naglott... Napok múlva híre ter­jedt, hogy az anyavállalat igazgatója együtt érkezett Simon Rezsővel. Az igaz­gató gondterhelt, Simon Rezső meg mindenMnék azt beszéli, aMvel találko­zik, azért mentek ketten, mert Bedő András levelet írt és törvényes kötelessé­gük az abban foglaltakat Mvizsgálni. Tulajdonkép­pen az igazgatóinak nem is volt szándéka ebben az ügyben Mutazni, csak ő kérte, szaMtson időt, hi­szen Bedő András ügye lényegében már lezárt, nem igen kell rá pazarol­nia az idejét, és alkalma lesz megtekinteni a vidéki gyáregységet .ahová elfog­laltsága miatt úgyis rit­kán tud kijutni. Napokig kíváncsiak te­kingettek Bedő András volt irodájára, mert egymás­után hívtak be munkáso­kat, műszakiakat, admi­nisztrátorokat. A vaseszter­gályosok közt akkor volt a legnagyobb izgalom, ami. kor az igazgató megjelent a műhelyükben és félre­hívta Bandit, Bedő And­rás fiát. Valamennyien les­ték, ugyan mi történik. Az igazgató végigszántotta uj­jaival ritkuló haját, majd megfogta Bandi vállát. maga apja be­csületes ember volt mindig. Ma is az. Si­mon Rezső félrevezetett engem. Ezért nem is ma­radhat főosztályvezetőnek. Ha akar, az anya- vállalatnál lehet ra­kodómunkás. De most velem jön, neki kell elmondani az édesanyjá­nak, hogy az egész histó­riából, amit Klári és a ma. ga édesapja körül szőtt, egy szó sem igaz. Bandi alig várta, hogy az igazgató Mvonja a lá­bát a műhelyből, rohant volna már az apját ke­resni. S mihelyt a kapu- sorompón, Imre bácsi bi­rodalmán is túlment az igazgató Simon Rezsővel, nagyot kiáltott: „Semmi nem igaz, amit Simon Re­zső mondott!” És máris futott az iroda felé, mert hiszen most már csak ott lehet az apja. De nem volt ott. A mérnök mondta neM, hogy a szerszámla­katosokhoz ment — Apám! — ugrott a nyakába Bedő Andrásnak, amikor megtalálta a szer­számlakatosoknál. — Jól van, fiam — ölel­te magához Bedő András Bandit Miután Mbontákoztak egymás karjaiból, Bedő András a szerszámlakato­sokra mutatott: „Itt lesz nekem jó. fiam. Mondva­csinált dolgok miatt itt nem kell hadakozni. Ide nem jön tébolyult.” Bandi nem bírt szólni, csak állt mintha lecöve- kelték volna. Az apja megveregette a hátát, „no menj, fiam, a munka vár engem is, téged is”... Juliska, Bedő András- né nagyot nézett, amikor meglátta az ablak alatt Simon Rezsőt. Mit koslat ez erre megint? És jön vele más is... Med­dig akarják még őt huzi­gálni? Nem volt elég a szégyenből ? Keressék meg a drágalátost. Az hemper- gett mással, nem ő. Juliska elébük ment a gangra, nehogy bemenje­nek a házba. Köténye zse­bébe dugta a kezét és úgy állt meg előttük. Ugyan mit akarnak tőle? Az igaz­gató érezte, hogy nem M- vánt vendégek, ezért nem várta, amíg Simon Rezső megszólal, hanem gyorsan elnézést kért a váratlan látogatás miatt, de köte­lességének tartotta, mint az egész vállalat igazgató­ja, hogy személyesen mondja el a családnak, Bedő András becsületes családapa. Egy szó sem igaz, amit róla a mellette álló Simon Rezső állított. Simon Rezsőnek meg­rándult az ajka és mint­ha még mélyebbre süllyedt volna apró szeme. Juliska pedig felcsattant. — Belőlem nem csinál­nak bolondot! Maga mond. ta ebben a házban — bö­kött mutatóujjával Simon Rezsőre — amit mondott- iratokat mutogatott ne­kem, nehogy azt higyjem, hogy szóbeszéd az egész. Most meg a főfő emezt mondja. Mint az utcai nők. Ha kell erre esküdnek, ha kell amarra. Simon Rezső hátrált, mert Juliska az utolsó szavaknál előrelépett és nagyot dobbantott a lábá­val. Az igazgató le akarta csillapítani és közelebb ment hozzá. — Nagyra becsülöm.;. — Menjen innen! Még, hogy becsülnek valakit, maguk? Egy szemernyi szégyenérzetük nincs! Nyílna meg maguk alatt a föld, hogy soha többé ne látnák meg a napot. Kár a napfényért, amely ma­gukra süt. Az a drágalá- tos sem érdemli a nap­fényt, aMt huszonöt évig a férjemnek tartottam. Menjenek, menjenek, soha többet nem akarok kígyó­kat látni!... Tátra Miskolczl Ottö A Hemád a Kraszna gyors folyása ős fenyvesek felett lebegő szürke Pára moréna-falvak panel-csodája aranymosók pásztorballadája Lomnic léha drótkötél-igája — gyökeret-verve ámnlok látva vad-izzón Gerlach-ot Szlovák György Fák

Next

/
Oldalképek
Tartalom