Békés Megyei Népújság, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
KÖRÖSTÁJ RULTURÁLIS MELLÉKLET Nemzeti emlékezet éhány évvel ezelőtt filmsorozatot vetített a Magyar Televízió; az elmúlt 25 évti- zenkét legjobbnak ítélt művét. A Ka_ tás meglepően nagy volt. Százezreiknek hozta az újrafelfedezés örömét; igen, most hajtják a hóban a ménest a Simon Menyhért születésénél; most forog a Körhintán a Törőcsik Mari; csendőrök között, megbilincselve, mégis győztesen most vezetik el Szirtes Ádámot a Talpalatnyi földben; most korbácsolják a leányt a Szegélylegényekben; most kiabálja az azóta felnőtt színésszé lett Harkányi Endre a Valahol Európában című filmben: Könyörgöm, akasszuk feL Talán nem a legfontosabb jelenetek ezek a félsorolt filmekben, — bár valószínűleg a legjobban megcsináltak —, de most nem azért idézem meg a látvány élményét, hogy a filmművészet értékeiről essék szó. Inkább csak azért, hogy az olvasó is emlékezzék, s magában igazoljon; igen, ezek az én emlékeim is. Némi egyszerűsítéssel azt is állíthatjuk: egy ország új, közös emlékei az elmúlt több mint negyedszázadról. Ilyesfajta emlékeink természetesen nemcsak filmélmé. nyeinkből kerülnek Id. A Rozsdatemető Hábetler Janija, a dunaújvárosi kohászszobor. Illyés Fáklyalángjának előadása, ugyanúgy bevonult közös nemzeti emlékezetünkbe, mint Juhász Ferenc Sánta-családja, Déry Felelete, vagy Lengyel József Igézője. Mindez lassan-lassan bevonul közös nemzeti emlékezetünkbe, s talán nem ünneprontás, ha az Alkotmányt köszöntő napokban éppen erről a lassúságról esik néhány szó. Mert bármily szokatlanul hangzik, elég sok köze van mindennek az Alkotmányhoz. Próbáljuk megfogalmazni tá^ gabban az Alkotmányt. Nemzeti létünk, az e haza határai között élő emberek alapviszonyait rögzíti, jogok, kötelességek, munka, pihenés, kultúrálódás — sorolhatnánk az ismert címszavakat. Az alkotmány törvény, amely általános jogszabályokba foglalja nemzeti hovatartozásunk keretei között emberi kiteljesedésünk lehetőségeit. De ez így talán kicsit komplikált. Próbáljuk leegyszerűsíteni: nemzeti törvényeink alapja egy olyan formula, amely tisztázza, hogy milyen lehetőségek között milyen jogok biztosítják a Magyarországon élő emberek számára a közös nemzeti munkában való részvételt és a közös nemzeti értékekben való részesülést. Ez után, a talán kissé elvont okoskodás után — az alkotmány is általános törvény csupán — visszakanyarodhatunk a nemzeti emlékezethez és a kultúrához. Mert a törvény csak jogilag tisztázza az együvé tartozás tényét, felelősségrendszerét, munkamegosztás sát. Keveset ér, ha hiányzik az érzelmi kohézió, az együvé tartozás érzésének erős köteléke, amely a maga nehezebben megfogalmazható, körülírható, gyakran kinyomozhatatlan hálóival biztosítja a nemzeti létünket. Mondhatnánk persze, a kohézió helyett, hazafisá- got, ami magyarabbul is hangzik, meg közismertebb is„ A hazafiság azonban olyan mértékben tágítható és szűkíthető fogalom, amely mindig vitákat provokál — gyakran igen jó és helyes vitákat —, ám ez esetben talán szerencsésebb szó a kohézió, amely egyértelműen csak összetartó erőt, egymásra gyakorolt vonzást, az együvé tartozás érzését jelenti. Felsorolni is sok lenne, miféle tényezők erősíthet tik vagy gyengíthetik ezt a kohéziót. Egy azonban bizonyos: a nemzeti kultúra közös kincsünk, s amit. a cikk elején nemzeti emlékezetnek neveztem, éppen azt kívánta jelezni: mi az, amit immár egy nemzet közös emlékezete, mint összetartó erő őriz kincsestárában. Sajnos, túl keveset. Vagy még pontosabban: még mindig elég kevesen őriznek elegendőt új kultúránk emlékeiből. S most az újra kell tenni a hangsúlyt. Immár a huszadik század harmadik harmadában élünk, annak is a vége felé. Ebben a bizonyos közös nemzett emlékezetben viszont nagyobbrészt még mindig csak tizenkilencedik századi emlékeket érzünk. S természetesen egyáltalában nem az a baj, hogy ezeket őrizzük, hanem az, hogy az újból csak keveset. Ezért kell türelmetlenkednünk a lassúság miatt, ahogyan a mi negyedszázadunk kultúrája, ahelyett, hogy betörne, — inkább csak beszivárog az emlékezet kincsestárába. Lehetne ezért kritizálni az iskolát — sokan meg is teszik —, a népművelést, a Televíziót és még sokféle intézményt, pedig valószínűleg a lassúság főoka szemléletünkben van. Nézzünk csak egy a pró, de eléggé közismert példát. Egy fiatal lány a tévé Kicsoda-Micsoda? — adásában közölte,', hogy nem tanulta Arany Tetemrehívás című versét. (Egy sor Arany-balladát ismert.) Rund Abigél tőre — ez volt a rejtvény — országos felháborodást keltett, vitákat váltott ki. S most ne akarjunk igazságot osztani, ne akarjuk eldönteni: hozzátartozik-e egy középiskolás műveltségéhez a Tetemrehívás vagy sem. Egyébként is nagyon vitatható, ha bizonyos tényanyag mennyiségi ismeretén akarja valaki lemérni a műveltséget. Csak azon gondolkozzunk; hiányos műveltségűnek tartaná-e az ország közvéleménye azt a fiatalt, aki nem hallotta Nagy László költő nevét, nem látott egy Jancsó-filmet sem, s ha azt kérdeznék tőle, mondjon egy új magyar operát, bizonytalanul a Bánk bánnal felelne... Meg vagyok győződve róla: az országos felháborodás elmaradna, s nem kevesen lennének, akik — többnyire csak magukban, mert konzervatívnak egyetlen ember sem szeret látszani — még igazat is adnának ennek a képzeletbeli fiatalnak. Vannak, akik az ilyenfajta tájékozatlansághoz még ideológiát is gyártanak, valahogy így: „Ezek a mai művészek még nem bizonyították be értékálló voltukat, nem mérte meg őket az idő. Jobb, ha a fiatalok a klasszikus értékekkel ismerkednek, azokból is van elegendő”. Ennek a nézetnek — a többi között — az a nagy baja, hogy úgy véli: a művészetben csak a klasszikus értékek valamire valók, s hogy az élő, a kortárs művészetet szembe lehet, szembe szabad állítani a klasszikusokkal. Pedig a szembeállításnak sem művészettörténeti, sem esztétikai alapja, indoka nincs, S hogy visszatérjünk a nemzeti kohézió gondolatához: március tizenötödikén el kell szavalni a Talpra magyart, mert ez is kohéziós emlék. Nagyon fontos kohéziós emlékünk. De Váci Mihály verse, a Mindenütt otthon, egy mai fiatal számára adhat csak olyan kohéziós ösztönzést, mint a Talpra magyar. S a párhuzamból senki ne akarjon szentségtörő következtetéseket levonni. Nem arra való. Pusztán csak arra jó, hogy érzékeltesse: az élő, a velünk élő, velünk gondolkodó nemzeti művészet legalább annyi összetartó erőt biztosít, mint az értékben esetleg felette álló klasszikusok vitathatatlan hatása. Ezért kell nagyon bősz. szankodni, amikor holmi — általánosságban soha nem létező — tömegízlés nevében a silányat, a művészileg értéktelent patronálják, amikor felelősségteljes írástudók a gondolkodó és gondolkoztató művészeteken ironizálnak, verik el a port, mert azt esetleg nem érti meg mindenki azonnal; amikor néha szabályos uszítás folyik olyan alkotók ellen, akik pedig a mi korunk kérdéseire keresik a választ Ilyenkor, ünnep idején, sok szó esik azokról az eredményekről, amelyeket országunk a termelésben, a gazdasági építésben, a jólét megteremtésében elért. Valóban, sok mindenre büszkék lehetünk. De talán jobban büszkélkedhetnénk azzal is, amit a magyar művészet, akár csak az utóbbi másfél évtizedben létrehozott. Mert gazdasági sikerek nélkül, a mindennapok biztonsága, jóléte nélkül nincs iglazi kulturálódás, ez alapigazság. De a jólét önmagában nem lehet cél. Nem véletlenül figyel ránk a tőkés világ haladás iránt fogékony része: mennyire tudjuk az anyagi jóléttel együtt az állampolgárok egyéni kiteljesedését, személyiségének kibontakozá- sát is elősegíteni... Mi már büszkélkedtünk csikósainkkal és Petőfivel, ételeinkkel, a Hortobággyal, labdarúgóinkkal és időnként még gazdasági sikeren inkkel is. De azt is megkel- lene vizsgálnunk: mit adunk a teljes emberi élet megteremtéséhez ? S ha adunk valamit ehhez az emberi teljességhez, mint ahogyan sok mindent adtunk, tettünk már, erre kellene a legbüszkébbnek lenni. Ha lassabban sikerült közös nemzeti emlékezetünket mai értékekkel gyarapítani, akkor ezért is jogos a türelmetlenség. Még az alkotmány ünnepén is. Bernáth László Háborúk nemzedéke Mezei András A háborúban robbant gránát most szúrt a szívedbe szilánkot. Tűhegyes, gyilkos idegesség, mint a lassított robbanások, tűhegyes, gyilkos idegesség.« Dől a háborúk nemzedéke. Összecsap roncsolt szerveinkben, minden napért megküzd a béke. Összecsap roncsolt szerveinkben, és nem akarunk megpihenni Valami finom elkopás ez, orvos sem tudja észrevenni. Valami finom elkopás ez, a háborúban szerzett járvány.« Szívéhez kap és dől az ember. Kitől maradunk holnap árván?! Könnyű azt mondani Kalász Márton A nyár nagy tükrét az eső becsapja, szál az rá: látok éppcsak foltokat — a bodza feszes, hatalmas mell-ikre nem robban át dúlva a kerítésen, elfödték hús, higgadt levélfalak. Cigányra sült képed sem látogattam^ csak kibújt fejem a párna alól. Kóválygok e tárgyak között, s a térbe mélyülő ablak szélén egy halvány ér, próbál síkos terepet egy mosoly. Könnyű azt mondani: ma bezárkózom, kávé, szesz nem tagióz; ma dolgozom. Parányi csábhang, elrévült tekintet oldalt: lényed ravasz gyártmánya villan, és érzem az enyhe vérízt torkomon. Molnár Antal Parasztasszony
