Békés Megyei Népújság, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
Zöld rakéták Szeretném előrebocsátani, hogy ezt a filmet nem szabad a felnőttek szigorával nézni, a gyerekek szórakoztatására készült, az ő kalandvágyukat van hivatva kielégíteni. Megpróbáltam így szemlélni ezt a filmet, s tetszett. Fiúk és lányok repülőgépet eregetnek az úttörőtáborban. Magasba ívelnek a kis vitorlázók, de néhány pillanat múltával szétlőtt szárnyakkal csapódnak a fák lombjai közé. LenimStrandow grádöt ostromolják a németek. Ezekkel a döbbenetes képsorokkal kezdődik a film. Aztán megismerkedünk Miskával, Sztyopkával, és Vaszkaval, ők a hősei a történetnek, ők találkoznak a ra kétás diverzánsokkal, ők segítenek leleplezni egy ellenséges csoportot. A történet sablonosnak is mondható: a szovjet kém- elhárítók diverzánsok után nyomoznak, s kis Miska be- épüj a bandába és leleplezik a csoportot. Ennyi a történet, amely a krimi izgalmával, a kalandfilmek feszültségével szórakoztatja nézőit. A nézők pedig lelkes izgalommal figyelik ezt a kémhistóriát, eszükbe se jut arra gondolni, hogy láttak már ehhez hasonlót. Különben is tudvalevő, hogy egy újszülöttnek minden történet új. ♦ A film alkotói Feliksz Mi- ronyer író, Grigorij Aranov rendező és Nyikolaj Zsilin operatőr szerencsére nem akartak többet, mint fordulatos kalandfilmet gyerekek számára. Becsülendő a szándék és a teljesítmény is különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a mozikban bizony nagyon is hiánycikk mostanában az ifjúsági film. A gyerek szereplők kedvesek, tehetségesek, a kémelhárító őrnagyot alakító Pavel Luszpekajev túl barátságos, míg a diverzáns csoport tagjai szemmellát- hatóan ellenségesek voltak, («E. U KÖSZÖNTJÜK a Körösmenti Kulturális Heteket ÖRÖM Kerényi Grácia Beszéljünk hát az örömről egyszer, ha már beszédre kárhoztattunk. Amit megfogalmazunk, talán ideig-óráig megmarad. Megdöbbentő a fogalmak hatalma. Az öröm nem fogalom. Hanem, például, evezőcsapás egy őszi tavon. Meg lebegés. Es elmerülés. Gyaloglás valahol egy havas utón, egy sáros úton, zöld fák tarka fák kopár fák közt, gyaloglás oda, ahol várnak ahol nem varnak. Tud reggel lenni és este lenni, de sohasem alkonyéra és sohasem vusarnap. De lehet, például, evezőcsapás a tavon/ Vagy hallgatás a hintaszékben. A szorongással hadilábon áll, de megbízható vánkos a sötétben. Nem űzi el a hideg, és a novemberi eső sem, sem a könnyek. Hát adjunk hálát, zengjünk zsolozsmát az örömnek. SteWner Béla Termékenység Minden, ami szép, nemes törekvésű, embert formáló, az ünneppé avatja a szürke hétköznapokat is. Ilyen ünnep a békési járásban az immár hagyománnyá vált Körösmenti Kulturális Hetek gazdag programot nyújtó és kínáló időszaka. A közművelődés dolg'ozóinak serege munkálkodik *— most már évről évre visszatérően — azért, hogy a szükebb haza szeretet« jegyében bemutassuk a Körösök vidéke emberének kulturális értékeit, szépre törekvését, gazdagon kiteljesedő életéit. Nemes Ihletésű, áldozatos munkájukat nem anyagiakért, hanem a dolgozó nép további felemelkedéséért, a® emberért végzik, és ezért őszinte elismeréssel és megbecsüléssel hajtjuk meg előttük a szocialista kultúra magasan lobogó zászlaját. Mentesek kívánunk maradni minden dicsekvéstől. Nem országrengető dolgot művelünk. Amit teszünk, a Körösök-vidéke emberéért, magunkért, a magunk műveltségének növeléséért tesszük. O. Kovács István Ifjúsági közlöny Ahogy öreg íróhoz illik, lelkesen érdeklődök a fiatal és a legfiatalabb magyar irodalom iránt. Büszke vagyok arra, hogy sok fiatal irótársam megtisztel barátságával és bizalmával. Irodalomról beszélgetnek velem, elhozzak nekem verseiket, kis novelláikat és drámáikat, megkérnek arra, hogy olvassam el, mondjak véleményt róluk, és dönt- sem el azt a számukra és talán az irodalom számára is rettenetesen fontos kérdést: érdemes-e imiok, vagy helyesebben teszik, ha máris végérvényesen szögre akasztják a lantot. Iparkodok segíteni rajtuk, óvatosan és tapintatosan, valahogyan ügy, hogy se a dicséret, se a korhálás ne fájjon nekik. Nem könnyű munka ez, annál nehezebb, mert ezek a fiatal barátaim csakugyan fiatalok, nem ál-fiatalok, hanem igaziak, tizenkét— tizennyolc évesek. És érzékenyek. Számukra az irodalom egyelőre álom csak, nem megélhetés, különben ebben akárhány idősebb magyar író is hozzájuk fiatalodott már. Ezeknek a gyerekeknek a bizalma már csak azért is értékes számomra, mert senki és semmi sem kötelezi őket arra, hogy nevemet ismerjék és tiszteljék, és engem jeles írónak ünnepeljenek. A * *Heltai Jenő születésének századik évfordulója alkalmával közöljük a Kossuth- díjas Író karcolatát. gimnázium sovány tananyagába a magamfajta kövér író bele se fér. Bágyadtan veregeti váltamat az irodalomtörténet is. Az egyetemen egyszer egy jobb sorsra érdemes szerencsétlen kislány rólam akart értekezni, de a tudós professzor jóságosán leintette: — Várjunk, amíg meghal, akkor nem bánom, beszélhetünk róla. Az a kislány férjhez ment azóta, a tudós professzor meghalt, nekem pedig nem sürgős az egyetemen való megdicsőülés. Szerény ember vagyok, jó nekem az a kisszakar szos halhatatlanság is, amelyben ma sütkérezek. A halhatatlanságot különben is addig élvezzük csak, amíg élünk. Mentül tovább élünk, annál hosszabb ideig vagyunk halhatatlanok. A legtöbb esetben a halál nemcsak az életet üti agyon, hanem a halhatatlanságot is. Egy csapással két legyet. Fiatal barátaimnak nem vagyok öreg író. Számukra a huszonöt évesek az öregek, azok a huszonöt évesek, akik a huszonhat éves írót szidják öregnek. Az irodalomban mindenki emnagával kezdődik és fejeződik be, az egész játék azon alapszik, hogy sem előttünk nem volt senki, sem utánunk nem jön senki. Abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy más író is van a világon, nemcsak mi, az Írás nem öröm többé, hanem szenvedés. Miféle irodalmi problémák izgatják ezeket a gyerekeket? Valami nagy bizonytalanság van bennük. Ugyanaz, amely tapogatózásra kényszeríti az öregeket is. Nem értik meg ezt a világot, amely nem érti meg őket. Szeretnék föltárni magukat, az igazukat. Szeretnék elmondani a mondanivalójukat. Nyilvánosság kell nekik, szószék, megafon, rádió. Sajtó. Ifjúsági közlöny. Szerkeszti Péter. Péter ötödikes gimnazista ,jóbarátomnak a fia. Kedves, okos fiú, tehetséges és lelkes. Azért látogatott meg, hogy elém tárja az ifjúsági közlöny tervét. Megbeszéltek az iskolában, hogy újságot adnák ki. Sokszorosító vállalat fogja előállítani. Hektográf? Mi az? Megmagyaráztam neki, hogy az én gyermekkoromban vegyi tintával, kézzel írtuk, és zselatinlapról húztuk le az újságot. Szép nevük volt ezeknek a magán-újságoknak. Hajnal. Tavasz. Első kísérlet stb. Az enyémet Hasznos Aurórának hívták, abban jelent meg első regényem. Utazás az északi sarkra — ez volt a regény címe. De odáig jutottam el csak. hogy a sarkutazó fölvette a télikabátját, öt perccel a vonat indulása előtt örökre megszűnt az újság. Megkérdeztem Pétert, mi tüzelte föl őket arra, hogy lapot alapítsanak. Elgondolkozott egy kicsit. Péter őszinte fiú. Nem szépítette az okokat: — Elsősorban az, hogy a lányok is aJapitabtak lapot. Három szám meg is jelent már... — Mi a lap címe? — Tempó. Keserűen fölkacagtam: — Tempó! Persze! Mi lehet ma, a sport, a röhögés, locsogás és lebegés korában egy ifjúsági közlönynek a címe? Tempó! Tempó, akkor is ha lányok szerkesztik és írják. Tempó: az élet üteme, az ambíciónak meg a karriernek az üteme. Nagyon helyes, hogy ezzel szemben ti, gondolkodó komoly fiúk is lapot csináltok, o- lyan újságot, amelyben komoly irodalmi és társadalmi kérdésekkel is foglalkoztok. Természetesen erről van szó, ha jól értettem azt, amit az újságodról elmondtál... — Erről van szó. — Remek. Es mi az újság címe? Péter lehajtotta fejét, és halkan mondta: — Rekord. Vollmuth Frigyes
