Békés Megyei Népújság, 1971. július (26. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-18 / 168. szám
KÖRÖS TAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Közhelyek nélkül Csak az nem fáradhat bele a szüntelen és mindig magasabb lépcsőfokról, ám ha úgy tetszik mindig élőiről kezdődő útkeresésbe, akiben makacs az igazság megtalálásának a vágya, aki előtt konvenció, korfelíogás, „örökérvényűnek” vélt határozatok fetisizálása épp úgy idegen, mint a bonyolult jelenségek egyetlen tételre szűkítő káros szlmplifiká- ciója. S ha ezt a megállapítást igaznak fogadjuk el egyesekre, még igazabbnak kell elismernünk a pártra, amely kutató nyugtalansággal állandóan ellenőrzi politikájának hatásait, sohasem elégszik meg féligazságokkal, az élet követelményeinek megfelelően mindig kiegészít és korrigál s a tévhitekkel, torzításokkal éppen úgy szembeszáll, mint önmaga tegnapi és tegnapelőtti tévedéseivel. Mondhatnánk úgy is: a pártnak a „szellemi vadvizek” lecsapolása érdekében, a túllihegés, az önbámulás kipellengérezé- sére, az ideológiai vakság, a politikai gyakorlat deformálóinak leleplezésére kifejtett széles körű tevékenysége, magát az igazságot veszi bonckés alá. Nem úgy, hogy azt visszájára fordítja, de az alapjában igaz tételekben akarja felfedezni az ellentmondást, a valójában igaz és jó dolgok gyöngéit keresi. Nem az öncélú vita kedvéért. Nem is valamiféle erkölcsi relativizmus alapján. Hanem azért, hogy ítéletünk, a jelenségekről alkotott véleményünk minél biztosabb legyen, minél teljesebb és árnyaltabb. Abból a princípiumból kiindulva, hogy nemcsak a hazugságok mérgezhetik a tudatot, a politikai gyakorlatot, hanem a féligazságok, az egyoldalú információk, a végig nem gondolt közhelyek uralma is. Részt vehettem egy olyan eszmecserén. amelyen írókkal, költőkkel beszélgetett a párt képviselője, és amelyen közhelyek nélkül hangzottak el vélemények a párt alapjában helyes politikájának gyakorlati megvalósításáról. Mivel irodalmárokkal folyt a beszélgetés, a X. pártkongresszus által megjelölt általános feladatok mikénti megvalósításán túl mindenekelőtt művelődéspolitikai szférákat érintettek az őszinte vélemények. Nem a jóról, a vívmányokról szóltak, mert magasabb lépcsőfokról indult a beszélgetés. Hanem éppen ezek elérése közben kialakult ellentmondások, túlhaladott, de megkövesedni látszó gyakorlat szenvedélyes bírálatával adták a pártnak az információt. Sarkítva a véleményeket: Nem elégséges megyénkben a párt és általában a vezetők kapcsolata sem az ifjúsági, sem a kultúrpolitikai intézmények tartalmi munkájával. A klubok, művelődési házak működésének figyelemmel kísérése és segítése kimerül vezetőik időnkénti beszámoltatásával. Másszóval formaivá, mechanikussá degradálódott, nincs élő kapocs a pártszervek, s az ifjúsági, értelmiségi klubok és más kulturális intézmények között. A vezetők fáradtak. Nem tudnak maguknak időt szakítani arra, hogy esetenként meglátogassák a területükön levő kulturális intézményeket. Ugyanígy nagyon ritkán látott vendégék az ifjúsági összejöveteleken, s ha egy- szer-egyszer meg is jelennek ott, éppen a szokatlan látogatás miatt fogadják meglepetéssel őket: talán csak nincs valami baj nálunk, hogy idejött a párttitkár? Mindezekkel az intézményekkel, klubokkal szembeni közöny ellaposí- totta a kezdetben jól induló klubtevékenységet, s legtöbb helyen ma már csak magnózni, táncolni, vagy kártyázni keresik fel klubjaikat a tagok. Hasonló az érdektelenség a pártvezetők részéről az író— olvasó-találkozók rendezése iránt is. A könyvnapi események kivételével úgyszólván nincs példa arra, hogy valamelyik pártvezetőségi tag jelenlétével megtisztelte volna ezéket a találkozókat. Nem elég testületi üléseken meghallgatni, hogy mi újság a különböző rétegek körében, és csak ennek alapján véleményeket alkotni: hogyan kellene tovább vinni ott a munkát. Ez merő öntévesztés. A fiatalok éppúgy mint a felnőttek igénylik a pártvezetőkkel való találkozásokat, amelyeken szemtől szembe cserélhetik ki véleményüket, kaphatnak egymástól tájékoztatást. Csak így alakulhat ki egészséges és valós kapcsolat a tömegek és a pártvezetők között. Máig, úgymond, ez még gyerekcipőben járó módszer, s az egyetlen, ami van, a nagygyűlés, vagy taggyűlés, amelyről kedvező és elégedett tömegkapcsolati jelentések futnak a felső szervekhez, ha azokon 100 vagy 150 ember vett részt és ült szemben — esetleg hozzászólások nélkül is — az elnökséggel. Ez jobb esetben csak féloldalú tájékoztatás a tömegkapcso- latokról. Hatékony módszerek feltárása, akár az ifjúsági vagy értelmiségi klubélet, akár a közművelődés területeinek fellendítésére nem képzelhető el sokoldalú információk nélkül. Ennek a munkának egyik része a közvélemény tájékoztatása. (A szakemberek kiismerik magukat az olyan szakkifejezések között, mint az „oktatási explosió”, stb., de ez mit sem mond a köz emberének.) A jó elképzeléseket is a közvélemény bevonásával kell kialakítani. Ezért szükséges emberközelbe hozni a kultúrpolitikai feladatokat és figyelembe venni a közvélemény reagálását is mindezekre; az ifjúságét, a városi, falusi értelmiségét az őket érintő dolgokban. Az utóbbiakét különösen, hiszen falun egy új, nagy értelmiségi réteg, az agrármérnökök, technikusok, szakagronómusok csoportja nőtt fel a „hagyományos” értelmiség: orvosok, pedagógusok mellett, akik bizony valami oknál fogva nem olyan szerepet töltenek még be a községek életében, mint ahogyan az szükségeltetne. Miért? Ezt is kutatni kellene; Ám mindez nem megy személyes találkozások, egyéni kapcsolatok megteremtése nélkül. S mert nem elégséges ez a kapcsolat, illetve leszűkül a vezetők találkozásaira, egymásközti beszélgetéseikre, ezért marad rejtve sok visszás és tűrhetetlen jelenség. Az olyan például, hogy keresztezik egymást a különböző kul- túrszervek intézkedései, rendezései, mert nem koordinálja senki a tevékenységüket. Szubjektív megítélések és nem a követelményekhez igazodó tevékenység rontja az egységes, közös munkát, amelyből személyi torzsalkodások fajulnák, vagy fordítva. Zened életünk — meglévő eredményei mellett is — szinte egy helyben topog. Nem ismeri, munkáját, műsorát a közönség, az együtteseknek nincs kellő támogatásban részük, nincs igazi gazdájuk, mecénásuk. Ez áll az irodalom művelőire, akiknek a Népújságban megjelenő Köröstájon kívül nincs más fórumuk a megyében. Egyetlen folyóirat, a Békési Élet már születése pillanatától nem tette lehetővé szépirodalmi alkotások közlését és mostani tartalmában csak egy szűk réteget elégít ki. Mégse figyelnek erre kellően azok, akiknek oda kellene figyelmük, nevezetesen a párt és a tanács illetékesei. A haladas több síkon történik, nemcsak kimondottan a politikai szférákban: a demokratizmus fejlődésében, stb., hanem a gondolat felszabadítása, a lélektani mélység, a kifejezésbeli gazdagodás és finomodás is a haladást szolgálja. Ennek harcosai pedig a megye írói, költői olyan fokon, amilyen fokon jelenleg állnak. Né- hányan közülük országosan ismert írók, vagy műveik időnként megjelennek a televízió, rádió adásaiban, központi vagy tájjellegű folyóiratokban. Csak szű- kebb hazájukban nincs fórum a számlikra az érdektelenség, a velük szemben tanúsított közöny miatt. Mondhatnák: pénzkérdés az egész. Ám inkább a hibás szemlélet, a szűklá tőkörűség gátolja, hogy a megye irodalmárai önön fejlődésük s a kultúrpolitikai elvek megvalósulásának javára fórumot kapjanak a Békési Élet hasábjain, egyes érdektelen írások kiszorítása árán is. Nem megvalósíthatatlan ez. Mint ahogyan a megye képzőművészei a már őket is szorongató érdektelenség után éppen a kellő (de még nem elégséges) erkölcsi és anyagi támogatással kezdenék rangot kapni, ugyanígy el tudják képzelni a megye irodalmárai, hogy különböző megyei irodalmi díjak odaítélésével, folyóirat, an_ tológia megjelentetésével hathatósabb tevékenységet folytathassanak ők is. Alkalom bőven kínálkozik erre. Az idén emlékezünk meg a Népújság irodalmi melléklete, a Köröstáj megjelenésének 10. évfordulójáról. Jó szívvel fogadnák a Köröstáj köré tömörült írók, költők, ha a megye művelődéspolitikai intendánsai saját ügyüknek is tekintenék ezt a megemlékezést. Úgy velem, hasznos volt a csaknem négyórás beszélgetés, amelyen elmond, haltuk véleményünket saját tapasztalatainkról, azokról az ellentmondásokról visszásságokról, amik akadályozzák a magasabb lépcsőfokra jutást. Véleményünk egységes volt a kimondottakban. Nem féligazságokat hangoztattunk, azért sem, hogy a pártnak ez a jó kezdeményezése valóban hozzon gyümölcsöt nekünk is és mindenkinek. Varga Dezső A KÖZÉPKOR AIKONVA Csillagszemül Zsadányi Lajos Csillagszemű merre futsz? Letepernek a szelek. Szíved fillér —csörgeted, sírsz mint a gyerek. Szikla áll az utadba..; Milyen tömör fal. Leejted a furulyád. Hová lesz a dal? • • zenet ez a kiállítás U a Szépművészeti Múzeumban. . A fél évszázada élt emberek, művészek üzenete egy korszakról, melynek talán utolsó évtizedeiben születtek a legmaradandóbb, legemberibb alkotások. Sok nagysikerű kiállítást láttak már ezek a patinás falak, közöttük ez, „A középkor alkonya” a legjobbak közül való. Már a rendezési elgondolás is a siker reményét hozza: együtt tárni a közönség elé a régi külföldi és a régi magyar festészet, szobrászat és iparművészet remekeit. Egyrészt, hogy a nagy stíluskorszak minden oldalról megközelíthető legyen, másrészt, hogy a magyar középkori művészet európai rangját kétségtelenül bizonyítsák. Ehhez még az a gazdagság, amelyet az Esztergomi Keresztény Múzeum későközépkori anyagának bemutatása is hoz, egy olyan kiállítássorozat nyitányát jelenti, mely méltó a korhoz, amelyet élőnkbe idéz. Olasz, magyar osztrák, cseh, németalföldi és spanyol festők, szobrászok, iparművészek hívnak a letűnt időkbe vissza, és árulják el a nézőnek a nagy titkot: a gótika ékkőt már az egyházi festészetben is magában hordozza a természethez közelítő antik szépségideál kifejezésének igényét. Tiszta példának talán Colijn de Coter „A bánkódó Magdal- na” című képét hozhatnánk; Coter Magdolnája emberi és nem isteni szférákban szenved, arca a kor asszonyának arca, mozdulata, légiessége a bármenynyire is kegyetlen középkor lelkének visszasugár- zása minden idők embereihez. Vagy az európaa rangú magyar MS-mester táblaképein —, melyek közül ötöt helyeztek el a kiállítás fő helyén —, a sűrű, igaz drámaiság, a bibliai jelenetek emberi látása izzik. A kín, a szenvedés ,a báj, a rémület, a nyers katona-közöny egy- egy arcon: a mester valóságélményeinek és pompás megfigyeléseinek művészi megjelenítései. A szobrok között pedig az ismeretlen magyar szobrász 1500—1510 körül alkotott Szent 1st- ván-ja (képünk) expresz- szív erővel állítja szembe a szemlélővel a kegyetlenirgalmatlan és mégis ember államalapítót. Azt hiszem, István király belső világát, korát ilyen mélységeket is felszínre hozó erővel kevesen mutatták meg. A középkor valóságának áramában, a társadalmi mozgás művészeteket formáló hatásában születtek ezek az alkotások, „A középkor alkonya” kiállítás képei, szobrai, kárpitjai és ötvös-remek edényei, ivó- kupái. Messzire világítanak és nemcsak templomi orgo_ nabúgást hallunk, amikor befogadjuk azokat, hanem a régi idők embereinek életét is megsejtjük, az idő_ kön túlról; Sass Ervin
