Békés Megyei Népújság, 1971. június (26. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
KÖR ŐS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Lukács György: Mi a riport? zoTSs konkrét összessége csak olyan egyéneket és egyéni sorsokat visel el, amelyek eleven kölcsönhatásukban megvilágítják, kiegészítik, beteljesítik, érthetővé teszik egymást, amelyek egyéni összekapcsolódása tipikussá teszi az egészet. A riportban viszont az egyéni eset csak azoknak az összefüggéseknek a fogalmi összegezésében és magyarázatában lesz valóban tökéletesen tipikus, amelyek illusztrációjára hi. vatotf; legyen bár ez a fogalmi összegezés mégoly szűkszavú vagy tudatosan takarékos. A riportnak mint a valóság minden fogalmi (tudományos) reprodukciójának a konkrétságát csak az okok és összegezések fogalmi feltárása és kifejtése teljesítheti be. A riportra (és általában a publicisztikára) is érvényes, amit Engels a tudományos módszerről mond: „A moz. gás alakváltozásának általános törvénye sokkal konkrétabb, mint minden egyes „konkrét” példája.” esetleg ábrázolt egyedi eset azonban csak példázza, illusztrálja a többé-kevésbé tudományosan, de mindenképpen fogalmilag kifejtett, bizonyított (statisztikailag alátámasztott), értelmi okokkal motivált általános összefüggést. A riport ugyanis csak arról akarja ésszerűen meggyőzni olvasóit, hogy helyes következtetéseket vont le a tényekből. A riport érzéseinkre apellál,' amikor a tényeket ábrázolja, és akkor is, amikor következtetéseiben cselekvésre szólít fel. De ezt intenzív, ésszerű meggyőző érvek segítségével teszi. Ebben a tekintetben tehát, mint a publicisztika általában túlnyomórészt a tudomány módszereivel dolgozik. A tudományos és művészi módszerek ilyen megkülönböztetésének semmi köze sincp az értelem és érzelem (és élmény, stb.) mai modern (dekadens-polgári) mechanikus szétválasztásához. Mindkettő egy- i aránt p- '-1 az értelemre és az ?mre, így hát mindkettő cselekvésre szólít fel. De a különböző céloknak és feladatoknak megfelelően különböző módszerekkel teszik ezt, és nekünk éppen az eszközökriport a publicisztta ka abszolút jogosult, nélkülözhetetlen formája. Valódi csúcsain az általánost és a különöset, a szükségszerűt és a véletlent — speciális céljainak megfelelően — helyesen kapcsolja össze. Hiszen a jó riport nem éri be a tények egyszerű közlésével; fejtegetései mindig összefüggéseket eredményeznek, okokat tárnak fel, következtetéseidet váltanak ki (ezért nyújt a materialista dialektika mint világnézeti alap a riport számára is olyan lehetőségeket, amilyenekkel polgári alapon állva nem rendelkezhet.) De a tényeket és összefüggéseiket, tehát a különöst és az általánost, az egyénit és tipikust, a véletlent és a szükségszerűt is elvileg másként kapcsolja ösz. sze, mint az ábrázoló művészet. A tényt, az egyéni esetet a jó riport teljesen érzékletesen és átélhetően, konkrétan és individuálisan fejti ki, sőt olykor ábrázolja is. Ez a kifejtett, vagyis minél alaposabb és átfogóbb tanulmányokon nyugszik, minél nagyobb és jobban megmunkált ténykomplexuxnot fog át, minél szemléletesebben ábrázolja „példáit” annál nyilvánvalóbb, hogy a felhozott példák kizárólag csak példázzák, csak illusztrálják a megismert és kifejtett összefüggéseket, annál inkább ki lehet cserélni őket más példákkal, amelyeket a riport szerzője a tények, példák és illusztrációs esetek nagy arzenáljában megfigyelt, összegyűjtött -és rendszerezett. Természetesen tipikus eseteknek kell lenniük, hogy az összefüggéseket, a belőlük levont következtetéseket helyesen támasszák alá és világítsák meg. De ez a típikusság elvileg különbözik az ábrázolt, a költői tipikusság- tól. Az ábrázolásban az egyénnek, az egyéni sorsnak mint olyannak kell tipikusnak látszania, vagyis az ábrázolásnak az osztályszerű vonásokat mint egyénieket kell tartalmaznia A költői ábránek ezt különbözőségét kell megvizsgálnunk. Minél jobb egy riport, • A nagy marxista filozófus elhunyta alkalmával közöljük a „Riport vagy ábrázolás” c. tanulmányának részletét. Életműve — mint a közölt írásból kitűnik —, a hírlapi műfajok problematikájának is mélyére hatolt. Baláss János mosolya Túrán István írása Sülé Isi-vén Vietnami katona armathullató nyári estéken, szalonnasütés közben sok mindenről elbeszélgettünk az öreg eperfa alatt. Nagyon szerettem ezeket a beszélgetéseket, pedig alaposan megkurtították az éjszakai pihenőt. Az tetszett talán a legjobban, hogy — noha tízéves sem voltam — ilyenkor engem is emberszámba vették, és úgy szóltak hozzám a jóval idősebb uradalmi cselédek, mintha már régen felnőtt lettem volna. Többször megesett, hogy félrehívott a sánta Balázs Jani bácsi. Korán meg- őszült, mogorva ember volt, de engem nagyon szeretett, és azért sem haragudott rám, ha rajtakapott, hogy a többi tanyabeli gyerekkel egvü tt — csúfolódva utánoztam furcsa, bicegő járását. — Te fiú, valami papírt kaptam a községházáról — suttogta, mintha titkot bízott volna rám. — Tudod, a betűket nem nekem találták fel; olvasd már ki belőlük, mi a bajuk velem a bentieknek. „Bentieken” a községi hivatalnokokat értette, akikkel sohasem rokonszervezet,: különösebben, hiszen valóban csak olyankor küldözgették az írásokat, ha valami bajuk volt a címzettel — jelen esetben Balázs Jani bácsival. Sokszor mondogatták neki a többiek, hogy a szántás-vetés tudománya mellett a betűvetést is öl kellene sajátítania, s ilyenkor mindig egy volt a kifogása: — A hivatalos papíroktól a hátam is borsódzik, mást meg úgysem olvashatnék. Mit érnék hát az írástudományommal ? De szinte egyszer sem mulasztotta el hozzátenni: — Majd ha te ülsz a katedrán, fiam — bökött felém, — akkor én is beiratkozom az oskolába. Be én, ákámilyen öreg leszek is. Ezen aztán minden alkalommal jót nevettünk. Mert csakugyan mosolyogtató gondolat volt, hogy belőlem valaha is tanító legyen. Nem a libalegelőn át vezet az út a katedrához. Jam bácsi azonban sohasem nevetett velünk. *** Egyikünk sem hitte, mégis neki lett igaza. Sok hivatalos írást kellett ugyan elolvasnom, amíg teljesült a jóslata, amit maga sem gondolhatott komolyan, és az ő sovány üszője mellett dobra került a mi házunk is — neki az sem volt —, a szalonnasütések meg rendre elmaradtak, s kenyérre is ritkán futotta. De egy napon valóban ott ültem a katedrán. Nem volt tükörsima az út, amelyen addig jutottam; sok volt rajta a buktató, és számos vargabetűt írt le, de végeredményben mégis elvezetett a célhoz, amely aztán valósággá léptette elő Jani bácsi félig tréfás, félig komoly jövendölését. Az öreggel nem lehetett bírni. Lép ten-nyomon eldtcsekedett „karfíeremmeP, és látszott rajta, hogy szívből örül neki. ötvenesztendős tejjé* beállt iskolát építeni. Mesélik, hogy amikor élkészült, belő pózott az egyik tanterembe, és leült a hátsó padba. Ott találták meg, két öklére támasztott fejjel és gyanúsan csillogó szemmel. Zsebemben az oklevéllel, hozzá vezetett az első utam. — Jani bácsi, állja-e még a szavát? — kérdeztem, és valami nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. — Állom, fiam, hogyne állnám. ősztől ú£yis nyugdíjas leszek a lábam miatt, sort tudok keríteni a tanulásra. Szeptemberben már az onokám is oskolába megy; ha nehezen akarnak megbarátkozni velünk a betűk, egymást biztatjuk majd. Hittem is, meg nem is az öreg fogadkozását. Ha eddig megvolt a betűvetés nagy tudománya nélkül, miért éppen most szánná rá magát, hogy megtanulja? Igaz, most már újság is járt a tanyára, sőt, a vasárnapi számokban egy- egy versem is napvilágot látott néha — és Jani bácsit, mindez módfelett érdekelte. De valahogyan mégis az volt az érzésem: öreg ő már ahhoz, hogy felcsapjon diáknak. ***> Tévedtem. Fiatalabb volt, mint gondoltam. I
