Békés Megyei Népújság, 1971. április (26. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-04 / 80. szám
SZERJÓZSA Vagy negyvenen £ tűk meg magunkat a szo- ba-konyhás lakásban. Az utca jelöli falat belövés érte; akkora lyuk tátongott rajta, mint egy kocsikerék. Balázs Jani bácsi, aki az első világháborút is megjárta, azzal biztatott bennünket, hogy ahova már becsapott egy lövedék, ott biztonságban van az ember, mert ugyanoda nem téved még egy. így hát mindenki ott szorongott a nyílás körül, pedig a kora tavaszi szél elég gorombán fütyült be rajta. Azaz, ■mégsem mindenki. A kemence padkáján, kopott szűrderékaljon, vajúdva nyögött Kovács Pétemé, aki a szomszéd faluból menekült terhével — talán maga sem tudta, miért. Férje októberben kapta meg a SAS behívót, s azóta csak rémhírek és szétszórt német csapatok maradványai érkeztek a Duna felől. Az emberek összevissza beszéltek mindent a rövidesen bevetésre kerülő csodafegyverről és arról, hogy a Nemzetvezető nem megy tovább Brennbergbá- nyáról; itt biztosan megállítja az oroszokat. Kovácsáé olyan tanácstalan volt, mint még soha, s hogy egyetlen támaszáról, a férjéről sem tudott semmit, nekivágott a nyugat felé vezető útnak. Éppen a mi házunkig futotta erejéből. Ott rogyott le az ablakunk alatt, s ügy került közénk, az amúgy is túlzsúfolt . lakásba. Meri ^'náíiatk kerestek menedéket a szomszédok is, gyerekestül, kutyástul, és macskástul. (Kelemenéket Bundás,. az öreg, rekedt hangú komondor is elkísérte, Virágék Erzsikébe meg sehogyan sem akart megválni Cirmostól és három kölykétől.) Így gyűltünk össze legalább negyvenen; nem azért, mintha a mi házunk biztonságosabb lett volna a többinél, csak éppen könnyebb volt együtt elviselni a várakozás hihetetlenül hosszú óráit. Az ágyakat a gyerekek szállták meg, s Kovácsáénak már csak a kemencepadkán jutott hely. De azt hiszem, nem is haragudott meg érte, mert az Öreg búbos kellemes meleget árasztott, s a március végi napok elég szűk- markúan bántak a tavaszi verőfénnyel. Ennivalónk alig-alig volt már. Két sovány malacunk ott gubbasztott ugyan az ólban, de azokat végső mentsvárként dédelgettük. Másból meg nemigen volt kitartásunk; a rohamosan közelgő front és az állandó rettegés miatt a termést csak feléből-harmadából takarítottuk be, de az sem maradt a mienk, mert a házról házra járó rekvirá- lók szinte az utolsó szem gabonától is megszabadítottak bennünket. Kukoricakenyeret ettünk, de abból is inkább csak a gyerekeknek jutott, meg a várandós Kovácsnénak, akinek tulajdonképpen még nem is volt itt az ideje, csak az éhségtől és a hosz- szú gyaloglástól esett ösz- sze;, ToOmafli Frigyes montázs» Ede ap^naH '*** az én születésemkor nyomorította el jobb kezét a cséplőgép; emiatt aztán sikerült itthon átvészelnie az általános mozgósítást, később pedig teljesen megfeledkeztek róla. S mivel a szomszédok már nem voltak ilyen szerencsések, 6 volt közöttünk az egyetlen életerős férfi. Tőle vártunk biztatást és gyár molítást — a . korán megrokkant, ősz hajú öregek éppúgy, mint az asszonyok vagy a gyerekek. Ö pedig szünet nélkül tréfált velünk; arcáról egy pillanatra sem kopott le a mosoly, noha iszonyú kétségek csatázhattak benne is. Neki sem volt tisztább elképzelése a jövőről, mint bármelyikünknek; 6 is ugyanazt érezte csak, amit mi: hosszúra, kegyetlenül hosz- szúra nyúlt már ez a háború — éppen itt az ideje, hogy egyszer, s mindenkorra vége legyen.„ Az ágyúzás pokoli mennydörgéssé erősödött. — Talán a csodafegyver— vélte Virágúé, minden izében reszketve. — Az, az — hagyta rá Balázs Jani bácsi —, de az oroszoké. Nem állítja meg azokat már maga Belzebub sem. — Ne is állítsa! — szólt közbe édesapám, s amióta így együtt voltunk, most láttuk először •komolynak. — Bárcsak itt lennének már... Az utolsó szavakat már kiabálta, s aztán — mintha a lelke szakadt volna ki velük — hirtelen elhallgatott, és hosszú percekig némán, kifejezéstelen arccal Tévedt maga elé. Keleten szürkülni kezdett az ég. Üj nap készült ránk virradni, s mi hajna- lonta mindig új erőre kaptunk. Mindannyiunk kimondatlan reménye volt: hátha valami jót hoz a pirkadás... Nem azt hozott. Kovácsáé szívettépöen feljajdult a kemencepadkán. Azóta sem láttam annyi tanácstalan, összevissza kapkodó embert együtt, mint akkor. A nagy zűrzavarban még a gyerekeket is elfelejtették kiparancsolni a szobából, csupán az ablak melletti ágyat tették szabaddá, s ott készítettek helyet ■ vajúdó asszonynak. Ólomlábakon jártak ■ percek. Iszonyú volt az asszony jajgatását hallgatni, szörnyű volt a tehetetlenség. Eddig csak suttogtak róla az asszonyok, de most hangosan is kimondták, hogy ide orvos kell! — De a keserves mindenségit — káromkodott édesapám honnan vegyek én most orvost?! Már másodszor Ä nyugalma, s ezt valameny- nyien rossz jelnek tartottuk. Kovácsné véresre harapta a szája szélét; hogy visszatartsa a jajgatást, pedig édesapám nem is rá haragudott, hanem a háborúra, erre az esztelenül elszabadult pokolra, amely tehetetlenségre kárhoztatott mindannyiunkat. Édesanyám volt az egyetlen, aki nem vesztette el a fejét. Két fazékban vizet tett fel a tűzhelyre, s parazsat rakott a vasalóba, hogy tiszta lepedőt teríthessen a kínokban fetrengó asszony alá... Hirtelen szakadt ránk a csend. Percekig észre sem vettük, s később is olyan hihetetlennek tűnt, hogy álomnak véltük. Mert minden úgy történt, ahogyan legszebb álmainkban szokott. A lövedéktépte nyíláson benézett egy lógó bajuszú, szürkésbama egyenruhás katona, és csaknem tiszta magyarsággal megszólalt: — Jó reggelt, magyar testvérek! Van sebesült? Itt a doktor, bekötözi. Kellemes meleg bizser- gett át rajtunk a magyar szóra, Talán egy perc is elteli, mire meg bírtunk mozdulni, de akkor aztán úgy felugrott az édesapám, mintha darázs csípte volna meg. — Hol az a doktor ? — kérdezte felvillanyozva, s a többiek is most eszméltek csak rá a váratlanul idecsöppent segítségre. — Van sebesült? — hajolt be a nyíláson a lógó bajuszú. — Sebesült? Az nines — mondta édesapám. — De van itt egy asszony, afci minden percben megszülhet. Doktor kell hozzá. A baioszos Ä: kinek, akit eltakart az épen maradt fal. Számunk, ra érthetetlen nyelven néhány gyors mondatot váltottak, s a következő pillanatban fiatal, alig húszévesnek látszó katona ugrott be a nyíláson. •— Zdravsztvujtyel mondta, és kivillantak hófehér fogak Édesanyám éppen akkor jelent meg az ajtóban, frissen vasalt lepedővel. A fiatal katona barátságosan magához intette, a többieket pedig, udvarias, de határozott mozdulattal, kiküldte a szobából A nap ekkor emelkedett a szomszéd tanya fölé, és a szél is mintha megszelídült volna. Ott toporogtunk az udvaron, és ámul- va néztük a dűlóúton elvonuló katonákat, akik zárt rendben és olyan fegyelmezetten lépkedtek egymás mellett, hogy láttukra lassan minket is eltöltött a nyugalom. S a csend, az egész környékre rátelepedett csend, szinte a csontunkig hasított — ujjongani tudtunk volna a boldogságtól A lógó bajuszú odajött hozzánk, s két barna, szögletes kenyeret hozott a hóna alatt. Fanyelű bicskájával jókora karéjokat szelt belőlük, és mindegyikünknek adott egyet. Kicsit kesernyés volt, nekünk mégis úgy tűnt, hogy sohasem ettünk még ilyen finomat. Éles gyerekslr&s hallatszott ki a szobából. Egymásra néztünk, és valami furcsa érzés szorította ösz- sze a torkunkat. Az ajtó kinyílt és a fiatal katona jelent meg a küszöbön. — Igyitye! — intett felénk barátságosan, és az ajtóra mutatott. Tétován elindultunk, t egyenként léptünk a szobába, Kovácsné lehunyt szemmel feküdt az ágyon. Mellette, sorsával pöröive rug- dalódzott a kis jövevény. — Fiú — suttogta édesanyám. Kovácsné tekintetével a fiatal katonát kereste. — Hogy... hívják... a~ doktort? — kérdezte akadozva. Nem volt szükség tolmácsra, a doktor megértette a kérdést. — Szergej — mondta, és egy kicsit megbiccentette a fejét. — Szerjózsa — tette hozzá mosolyogva. — A... kicsit is... annak... kereszteljük — lehelte alig hallhatóan az asszony, s a tolmács csendesen fordította szavait. Ciampi letérdelt az ágy mellé, s arcával gyengéden az új- szülötthöz simult. — Szerjózska — suttogta meghatottam — Radnoj malenkij cselovecska.. Aztán hirtelen felugrott és kirohant az udvarra. Megállt a hátsó kerítés mellett, rákönyökölt, és sokáig nézett szótlanul ma. ga elé. Talán a megtett útra gondolt, talán az előtte állóra... Vagy ki tudja? Hadijelentés helyett Sasa Ervin legények habé vad fiúk ott i helikopteren kaliforniai srácok arizonai hetykék milyen a halál közelről legények hahó vad fiúk a kedves vár-e még van-e még könnye legények hahó vad fiúk fűtsetek be a hajók kazánjaiba siessetek haza fussatok haza ha nem is olyan egyszerű és golyó jár érte Made in USA ha minden olyan esetleges legények hahó vad fiúk siessetek haza mert ha sokáig késtek rátok zuhan a ház legények hahó vad fiúk rátok zuhan a világ Takács István kamarabemutatója szerkesztőségünkben Tisztelt Tárlatlátogatók! Kedves Barátaim! Biztos vagyok benne, hogy nem. először hangzik itt el, de belőlem is kikívánkozik a gondolat, hogy kifejezzem megbecsülő elismerésemet a Népújság szerkesztőségének azért a nemes törekvéséért, hogy évek óta folyamatos lehetőséget nyújt fiatal művészembereknek ahhoz, hogy találkozhassanak a nyilvánossággal. A lehetőségek ugyan szerények, a kiállító művészeknek mégis szinte a világot jelenük, hiszen legtöbbjüknek ez a kis tér ad első alkalmat ahhoz, hogy átessenek a tűzkeresztségen, hogy átéljék lázas belső izgalommal, feszített- séggel telve a bemutatkozás talán egy életre szóló emlékét, útmutatását. E néhány bevezető gondolat után engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek e mai kamarakiállítás tettesét, Takács István barátomat, akinek az önéletrajza még olyan rövid, hogy az külön szerencse. Békésen él és dolgozik a járási tanácsnál, mint népművelési felügyelő. Pedagógus családból származik, maga is pedagógus, aki a munka és a szeretett kis család mindennapi gondjai, a továbbtanulás gyötrő izgalmai mellett a lázas ihletésű éjszakai órákban nyugtalan útkereséssel ál- dozik a képzőművészetnek. Kedves Barátaim! Nem vagyok műbíráló, de azért megkísértem kifejezni saját véleményemet az itt kiállított alkotások néhányáról. Fiatal képzőművészünk akvarelljei közül elsősorban a balatoniak dominálnak, melyek e falak között is a mi kedves Balatonunk utánozhatatlan hangulatát idézik. Füredi olajképén olyan varázslatos erővel hat a természet szépségé, hogy az ember szinte odakívánkozik a csendes öböl be, hogy beleborzoljan kezével a lágy víztükörbe,; Rövid balatoni tartózkodása gazdagon gyümölcsözött, és bizton remélem, hogy teremtő ecsetje felfedezi a békési táj szépségeit is, amelyekkel már mopt is találkozhatunk alkotásai-' ban. A szülőhaza szeretet« tükröződik azon az érdekes megoldású, fantáziadús képén is, amelyet szemlél- ve olyan érzése támad az embernek, mintha egy bo- hókás, játékos kedvű órás roppant tenyereivel egy- csomóba tolta volna Békésen a főtéri templomokat, a szép új emeletes lakótömböket, a kecsesen ívelő Kö„ rös-hidat, a tárházait, nem felejtve ki az Epreskert kedves, új, piroscserepes családi házait sem. Benne van ebben a képben a múlt és a jelen, és művészi rálátásával alkotója sejtetni engedi a jövőt is. . Az alkotó embernek úgy kell a nyilvánosság, az őszinte bírálat, mint a léthez az éltető napfény. Éppen ezért úgy érzem, hogy további méltatás helyett át kell adnom a szót az alkotásoknak, amelyek a maguk nyelvén nálam sokkal szebben beszélnek. Tisztelettel kérem önöket, segítsék ált észrevételeikkel, véleményeikkel kedves, szerény és megbocsáthatatlanul fiatal művészbarátunkat első önálló kiállításának szívét, léikét remegtető izgalmain. (Elhangzott a kamarabemutató megnyitásán. 1971. március 27-én.) ö. Kovács felvitt Túrán István novellája
