Békés Megyei Népújság, 1971. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-28 / 74. szám
KÖR ÖS TAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Szélsőségek tárlata a Műcsarnokban Győry Dezső fa-aktja a tárlaton (Selmeczl—Tóth felv.) Műcsamok- ban mutatták be a magyar I képzőművé. szét új alkotásait. Figyelemvonzóak ezek a műcsarnoki nagy tárlatok, vitára is ingeréinek; összességükben végül is azt tükrözik, hol tart képzőművészetünk. A szélsőségek tárlatának is nevezhetnénk ezt a mostanit, a realisztikus művektől az absztrakt kompozíciókig, mozgó szoborig minden stílusirányzatot, divatos vagy kevésbé divatos áramlatot felvonultat a szemlélődő előtt Talán ebben gyökerezik a tárlat szembetűnő hibája: a rendezés kifejezettebben törekedhetett volna arra, hogy némi rendet teremtsen a sokféle mű között és ne keverje az egymással akkora kontrasztot képezőket, mint amekkora — mondjuk — a csend és az óriási deto-" nációjú ágyúlövés között van. Lehet hogy ez az eléggé kimódolt hasonlat nem a legtalálóbb, de az ilyen, mesterséges elrendezés-kontrasztok nem előnyösek az alkotások számára. Ez pedig minden magyarázó hasonlat nélkül a tárlatrendezés ábécéje, ha akarjuk, ha nem. Ahol nem kívánják figyelembe venni, ott is törvény marad és visszaüt rosszul befolyásolja a néző rendszerezni akaró indítékait. Éktől függetlenül — és ez a műcsarnoki nagy tárlat jó színvonalát igazolja — ha valahogy eligazoŐröl Kiss Dénes Őröl az idő őröl Arcom letörli kőről kezem nyomait vasról magamat önmagámról Égen nem látszik lábnyom Főid arcán én se látszom Hl sem él tovább nálam csak amit kitaláltam, o dunk a sokféle hatás közepette, művészi élményekkel gazdagodva távozhatunk e bemutatóról. Mert igazán érdekes és értékes művek sora kapott érdemesen helyet a Műcsarnokban, és — újból hangsúlyozom — képzőművészetünk mai arca néz ránk a falakról, a szobrokról. Az viszont szembetűnő, hogy mennyire differenciálódik művészeink forma- nyelve, színvilága, kifejezési eszköztára. Ügy is mondhatnám, hogy különböző törekvések, divatos áramlatok mosódnak ősz- sze, lépnek elő új vérte- zetben. Néha-néha azonban olyan érzése is támad az embernek, ha elsősorban. az ember önön arcát, lelkének tükrét keresi a műalkotásokban, hogy némely „alkotás” inkább közelít a modernista giccs fogalmához, mint a félreérthetetlen jegyeket hordozó művészethez. Mindez azonban a fejlődés velejárója, ugyan hová is lennénk, ha csak remekművek, vagy legyünk szerényebbek: ha csak átlagon felüli művek születnének az alkotóműhelyekben? Ahhoz, hogy néhány mű megemlítésével még jobban aláhúzzam mindazt, amit eddig elmondtam, az lenne a legideálisabb, ha az olvasó — e sorok mellett — a kiemelt műveket is láthatná. Erre sajnos nincs módunk ezúttal, mégsem lehet szó nélkül hagyni legalább azokat, melyek ritka-szép vagy meghökkentő élményt jelentenek. Nagyon tetszett például Anna Margit A szent család című képe, a művész a népművészeti ihletettség valami naivan bájos, lélekkel, életörömmel teli mesevilágává varázsolja a valóságot A kontrasztnak — többek között — Gyarmathy Ti- hamért állíthatom, villogó színű, szigorú rendet sugalló kompozíciója megállítja a szemlélőt. A „nagyok” : Czóbel Béla, Bar- csay Jenő a teljes művészi kiforrottság, tudatosság és magasfokú szuggesztív erőnek immár jelképei, pétiéi lehetnek. Izgalmasak a szobrok is, közöttük a két véglet Varga Imre mélységesen emberi, megrázó erejű Rad- nóti-ja, és Haraszty István „Egyenlet” elnevezésű, úgynevezett mobilszobra. Furcsa, érdekes kompozíció, a sznob „műértők” számára bizonyára különleges élmény. Kétségtelen, hogy pezseg, forr a magyar képzőművészet, ezt ez a tárlat is bizonyítja. És — mondják — a bor is forr előbb, miután kristálytiszta, fenséges itallá válik. s. a Más tájak, más idők Három könyv 1970-ből Három különös könyvéi, ményt kaptam a legutóbbi vasárnaptól. Juan Francisco Manzano, Ghasszán Kanafáni és Lengyel József írásaitól. Mindhárom még az előző esztendőben került a boltok kirakataiba. Korábban soha nem hallottam Manzano nevét önéletírása előszavából tud. tam meg, hogy 1797-ben született Kubában, hogy félvér rabszolga volt hogy a maga erejéből tanulta meg a betűvetést, hogy bár a harmincas években felszabadult 1854-ben mégis csalódottan, a társadalmi elnyomástól, faji megkülönböztetéstől összetörve halt meg. Rossz — s a fordításban is hűen visszaadott — helyesírással, vé- getérhetetlenül hosszú, nem egyszer zavaros mondatokkal mondja el Manzano a n.aga keserű életének néhány esztendejét Munkát, megaláztatást büntetések sorozatát — rabszolga-hét. köznapokat. „Amikor el£á_ radttam a ló előtti futásban megbotlottam és elestem, alig hogy a földre értem két kutya vagy két véreb mejek utánunk jöttek, rámvetették magukat az egyik bekapta majdnem az egész bal álkapcsomat, agyara belém hatolt egészen a zábfogamig, a másik meg beleharapott az egyik lábszáramba és a bal ikrámba, mindeszt a legnagyobb mohósággal és gyorsasággal, ezek a sebhejek még mindig megvannak, bár 24 év telt el azóta...” — és így, formátlan ul és a kín köny- nyeinek megállíthatatlan. ságával, páratlan dokumentumát adva az emberi kegyetlenségnek, a még ennél is több szenvedésnek. Nem Éjfél, s még ‘fönn vagyok Flladelfl Mihálv Nulla órakor ha egész nap bolond is bölcs már az ember ki tudja mennyit ér ami elmúlt s mit kellett volna hagyni hogy más csináljon meg Nulla órakor már nem fáradt csak törődött az ember s már azt is közönyösen hallgatja hogy zümmögnek az égben a gépek Nulla órakor már nem csúnyák a dolgok és nem is szépek s nulla órakor már bátor az is ki egész nap nem mer Nulla órakor nincsenek már árnyak s a neonok Is csak egy jó szóra várnak nulla órakor még nincs semmi és még lehet minden valami híd feszül ilyenkor a szívben amelynek pillére kötne is meg old na s egy forró ívvel egy másba kapcsolódna s vezetne egy derűs emberi világba de nulla órakor mindez vágy hiába S nulla órakor aztán ha ráhull a szemre az álom az ember elnyúlik a végtelenben s mint a mesékben elviszi egy kozmikus lábnyom a Styx-folyóhoz honnan visszaréved ha csenget reggel hatkor az óra és morcosán de mégis új tettekre ébred 19«. könnyű olvasmány, nehéz a végére jutni. Nem elsősorban a helyesírási hibák, hanem a szövegben megtalálható kilátástalan fájdalom, szomorúság miatt. De megdöbbentő — és elolvasandó — kordokumentum. Nem múlt századi rabszolgákról, hanem mai Palesztináinkról szól a Lángoló ég alatt. Sok különbség még sincs az önéletírás és a fiatal libanoni író, Ka- nafáni kisregénye között A hősök sorsa nagyonis hasonló. Igaz, Kanafáni alakjai szabad embereik — de, hogy az éhen haláé határánál csak kicsiivél is jobb életet élhessenek, el kell hagyniuk a szülőföldet, rét. tentő szenvedések között meg kell kísérelni ük Ku- waitba jutni. A kisregény három szerencsétlenje meg. próbálja. Nekivágnak a sivatagnak, méghozzá — az író keserű, ám nagyon igaz, mert az életből vett fintoraként — egy vízhordó kocsi üres vastartályában... Nem sikerül. Az utolsó fejezet címe: A sír. Mire az autó átér a szigorúan őrzött határon, Asz’ad, Mer- win és Abu Qaisz megfulladnak a forró levegőtlen- ségben. A sofőr — s az író — utolsó, a semmibe kiáltott mondatai: „Miért nem dörömböltek a tartály oldalán? Miért? Miért? Miért?’' Eddig jut el Ghasszán Kanafáni. Akinél jobb művész minden bizonnyal nem egy akad a huszadik század világirodalmában. A Lángoló ég alatt-nál megrázóbfc mű azonban — sokkal kevesebb. A két először olvasott író után a régi ismerős: Lengyel József. Üj könyve, a Bécsi portyák — miként sok előző műve — megfelel a várakozásnak. S kitűnő alkotóról lévén szó: a legmagasabb szintű várakozásnak. A kis alakú, alig kétszáz oldalas kötet bécsi emlékeket idéz. A század elejétől az emigráció évein át a hetvenes esztendők kü. szöbéig. Emlékeket, de a szó legtágabb értelmében. Mert nemcsak emlékirat ez a könyv, hanem folyamatos cselekményű, hatalmas ívű , kisregény: nemcsak gondolatébresztő tanulmány mondjuk az egyáltalában nem tébolyodott elméjű Széchenyi István önkéntes döblingi szanatóriumi fogságáról, hanem fontos munkásmozgalmi dokumentum; nemcsak útikalauz, hanem az öregkor tapasztalataitól végsőkig tisz. tűit bölcs gondodatépítmény. A tömörítésnek, a kevés szóval is pontoö lényeg-kifejezésnek aligha van jobb mestere mai prózánkban Lengyel Józsefnél. A Bécsi portyák újabb bizonyíték erre. Emellett és összegezésül pedig: irodalmi életünk elmúlt esztendejének legelső vonalába tartozó alkotási Daniss Győző
