Békés Megyei Népújság, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-11 / 239. szám

Juan Bosch: A szökevény ócsák, tintaszí­nű lagúnák ka­varognak előt­te. Persze, az álom el-elnyomja az em­bert, ha nem akarja is. Tágra nyitott szemmel, fe­szülten figyel. Ezen az úton, amikor legkevésbé várja az ember, könnyen előbukkanhat egy szakasz katona és aztán nincs me­nekvés. Az kellene csak, ■í hogy hagyja magát meg- '■ öletni, mikor még nem is • látta apját. ' — Legjobb lesz, ha az erdőbe húzódom — gon- ; dől ja Juan Antonio. Az éj szörnyűségesen fe­kete. Ráadásul az imént '' esett is, a talaj felázott és így nem hallhatja a lódo­bogást, ha üldözik. Bizony nem lát tovább az orra he­gyénél. És most nem jut ' eszébe, vajon itt jobbra van-e a drótkerítés. Átko­zott emlékezet! Nyirkos, hideg a levegő. Kétségkívül hamarosan új­ra megered az eső. Adja isten, hogy ne a folyó tor­kolatánál érje utol. Feltét­lenül haza kell érnie. Lát­ni kívánja apját, meg akarja nyugtatni; aztán meg éhes is, és nagyon fá­radt. — Erre, Morito, erre. A szökevény úgy beszél a lovához, mint valami sze­mélyhez. Hangja rekedt, el­fúló. Az . állat megérti: , jobbra fordul, fölkapaszkod­óik a szakadék meredek oldalán és s&fos farkával a farát csapkodva beüget az erdőbe. Amott áll az öregember viskója. Olyan volt, mint egy kidőlt fa koronája. Az állat csendben meg­torpant, megértette, hogy nem szabad zajt csapnia. Juan Antonio kimondhatat­lanul megkönnyebbült s mélyet sóhajtott. Kedve tá­madt, hogy leugorjon lo­váról és elrikkantsa ma­gát; de csak megsimogatta Morito sörényét. Es hirte­len úgy érezte, mintha süllyedne, mintha megnyílt volna a homokos föld lova alatt. Csakhamar fölesz­mélt, füttyentett. Amikora ház fehér homlokzatán fé­nyes négyszög nyílott, fá­tyolos hangon megszólalt: — Apám! Apám! Mikor átölelte az öreget, fájdalom szorította össze szívét, érezte, hogy apja szinte csak csontváz, már húsa sincs, ö ellenben csupa izom volt. Es magas termetű is. ffV szót sem szóltak. Karon­J2fl| fogva mentek be a házba és Morito ott maradt, a füvet harapdálta. Időnként meg- megremegett a bőre. A fiú a függőágyra te­lepedett, nemezkalapját a sarokba dobta és lecsatolta pisztolyát. Az övében kö­rös-körül töltények sora­koztak. Aztán felállt és a székre tette a fegyvert. Az öreg csak nézte, néz­te . a nagy legényt, akinek fekete haja a homlokára bukott, mit kátrányzuha- tag; és a szeme kicsi volt, a fogai fehérek, szabályo­sak. — Éhes vagy, ugye Juan? Mit készítsek? — Serpmit, apám. Majd holnap. A mécses fénye táncol­tatta az árnyékokat. Juan vetkőzni kezdett, de amikor kibújt az ingé­ből, elfordult, hogy az ap­ja ne lássa a mellén hú­zódó friss forradást. — Hát igen... Megszök­tünk. Hallgatott egy darabig, állát tenyerébe támasztot­ta. — De hát hiába — foly­tatta. — Néhány óra alatt összefognak bennünket. Az öreg arcán széles mo­soly villant. Mintha jóleső, hűs szellő simogatná. — Jó, jó, fiam. No, csak feküdj le. — Azám... Alig látok már az álmosságtól! Szemhéja lecsukódott. Keze, lába nehéz volt, mint az ólom. — Apám — mormogta fájdalmában —, csapja ki legelni a Moritót. Szegény állat még éhen pusztul. Az öreg fölkelt. Amikor kiment, a távolból pana­szos bőgés ütötte meg fü­lét. Találgatni kezdte, hol kóborolhat az a bika; aztán ezt gondolta: — Valami szerencsétlent elért a végzet. Az ég felhős volt és sö­tét... Juan Antonio fölriadt a kutyaugatásra. ösztöne megsúgta, mi történhetett s egy ugrással a széknél termett. Fölkapta revolve­rét és lábujjhegyen átosont a szomszéd szobába. Apja még aludt. Kilesett az ab­lakrésen és a félhomály­ban megpillantott egy sza­kasz katonát. Másvalaki könnyen kerítésoszlopnak nézte volna őket. Amikor megfordult, apja már ült az ágyon. — Itt vannak, apám — szólt szárazon. És hozzáfűzte: — Menjen ki és mondja meg nekik, hogy megadom magamat. Az öreg elsápadt. Pupil­lája összeszűkült, gombos­Úl KÖNVVi Ralph Ellisonl A láthatatlan Az Egyesült Államok Iro­dalmában a „négerkérdés­nek” három hullámát fi­gyelhetjük meg. A harma­dik hullám képviselője Ralph Waldo Ellison is, aki Faulknerhez hasonlóan az emberi lélek mélyére hatol­va, a létezés távlatából próbálja a négerség égető társadalmi problémáját mű­vészi eszközökkel megadni. Malcolm X önéletrajza és William Styran Nat Turner vallomásai c. regénye után a magyar olvasó ismét egy olyan művet kap kézhez, amely érzelmi és értelmi sokaságával segíti elő az amerikai „négerkérdés” jobb megértését. „A látha­tatlan” nemcsak izgalmas olvasmány, hanem értékes művészi alkotás is. A könyv az Amerikai Egyesült Államokban 1952- ben, megjelenésekor elnyer­te a The National Book Award előkelő diját. Az el­múlt évi újabb francia ki­adás már jelentős érdeklő­dést váltott ki. Ellison re­gényének sikere mögött — kimondva vagy kimondat­lanul — politikai okok rej­tőznek, de figyelmet ér­demlő értékei elsősorban esztétikaiak. A szokásos né­gertéma — hogyan döbben rá a hős másodrendűsége tudatára, hogyan ütközik minden kitörési kísérlete a társadalom fönálló rendjét védelmező anyagi és pszi­chikai erők automatizmusá­ba — Ellison regényében nagyigényű, színes szemé­lyiségrajzzá gazdagodik. Mi­közben az író kibontja egy bonyolult tudati és érzelmi fejlődés reakcióláncát, tra­gédiába torkoll a belső igény és a külső lehetőség küzdelme. A láthatatlan lapjain ár­nyalati finomságaiban bom­lik ki előttünk az emberi pszichikumnak az a torzu­lása, amely a néger sors egyenes következménye. Az író a világból csaik azokat a jelenségeket szűri ki, amelyekre hőse érzékenyen reagál, olyan arányokban tükrözi a valóságot, ami­lyennek hőse látja Különö­sen jól szemlélteti az ame­rikai néger örökség egyik súlyos terhét, a kisebbren­dűségi érzést a hős fehér nőkhöz való viszonyában. Ellison hőse irreálisan sokat vár másoktól és a világtól. Kudarcait és sike­reit egyaránt eltúlozza. Szenved, amiért belső érté. keit nem veszik észre, de egyenrangú társra sem ba­rátságban, sem szerelemben nem vágyik. A regény művészi erejé­nek talán legfontosabb tit­ka Ellison stílusa. A hős belső világát a szöveg kép- és szimbólumgazdagsága tárja fel. (A könyv az Eu­rópa Kiadónál jelent meg.) Baukó Dóra tűfejnyivé zsugorodott, metszőn éles pillantást ve­tett a fiára. Zajtalanul oda­lépett hozzá, és tompa han­gon, szótagolva mondta: — Ezt vártam tőled a legkevésbé... Juan Antonio csodálkoz­va kapta föl a fejét. Gyá­vának tartja őt az apja? ak dühvei mar­kolta meg a pisztolyát, szin­te összelapítot­ta tenyerében. Nyugodtan, mintha mi sem történt volna, a kicsi öregember felöltözött. Az­tán szilárd léptekkel az út­ra nyíló ajtóhoz ment és határozottan, tétovázás nél­kül kinyitotta. S mielőtt az őrmester parancsot adha­tott volna, hogy rálőjenek, érces hangon odakiáltotta az ámuló csoportnak: — A fiam itt van, és megadja magát, ha meges­küsztök, hogy együtt lőttök le bennünket. Ezzel összefűzte mellén a karját és nézte, hogyan aranyozza be a kelő nap a fenyőfák koronáját. Fordította; Várady László Dénes Sándor Anya Kultúrcenlrum a budapesti Vörösmarty téren Hosszas vita előzte meg a Vigadó és a Vörösmarty téri kultúrcentrum építé­sét. Megtartsúk-e, felépít­sük-e eredeti formájában a Vigadót, hogyan bővítsük, milyen épület csatlakozzék hozzá? — Mivel a Vigadót elsőrendű műemlékké, vé­dendő városképi jelentősé­gű épületté nyilvánították ben fogant irodaház külső burkolatát fehér natúr mű­kő és bronzszínű belga üveg adja. A belga üveg hővédő szerepet tölt be, fel­fogja a nap hősugárzását. A Művelődésügyi Mi­nisztérium tizennyolc vál­lalata költözik majd ide az év végén. A földszinten üzleteket nyitnak; az Or­ügyfelek nem mennek fel az irodákba.) A 70 ezer lég- köbméteres teret változtat­ható válaszfalak osztják irodahelyiségekre. A falak, szükség szerint, csavar- megoldássa) átszerelhetők. A földszinti előcsarnok­ba Vilt Tibor Zene című szobra kerül. Az üveg és acél anyagú alkotás egy SBSÍSÍ* émm* mmm>*• | A kultúrcentrum Vörösmarty téri homlokzata — lebontásról szó sem le­hetett. A régi, Pollák Mihály építette régi Vigadó 1849- ben leégett, 1859—65 között Feszi Frigyes tervei szerint felépítették az újat. A ro­mantikus stílusú, monu­mentális középület impo­záns bál- és hangverseny- termeiben Liszt, Brahms, Gigli, Huberman, Debussy, Heifetz hangversenyezett. A tervezőknek így a helyreállítást, s a Vörös­marty téri foghíj beépítését kellett összhangba hozniuk. Tallós Elemér, a KÖZTI tervezőmérnöke ezt úgy ol­dotta meg, hogy az új épü­let az első- és második emeletén kapcsolódik a Vi­gadóhoz. Ezzel lehetővé válik, hogy a két épület­nek közös központú elekt­romos ellátása, klímaköz­pontja legyen. A korsze­rűség és szerénység jegyé­szágos Filharmónia jegyiro­dát, a Képcsarnok Vállalat képzőművészeti alkotáso­kat árusító galériát, a Qua- liton hanglemezgyár bemu­tatótermet. Első és második emele­tén reprezentatív tárgyaló­termék, a Magyar Zene­művészek Klubja, a Fil­harmónia próbaterme és a Magyar Állami Hangver­seny Zenekar próbaterme, kis hangversenytermek, szólam-próbaszobák lesz­nek. Itt kap helyet az Or­szágos Rendező Iroda, a Filharmónia és a hangle­mez-színház, ahol a hang­lemez-klub tagjainak mu­tatják be az új felvétele­ket, az Interkoncert itt bo­nyolítja le zenei exportun­kat. Az épület többi emeletén 900 személyes, steril iroda­házat rendeznek be. (A ste_ rilség úgy értendő, hogy az Bach-figura ritmussorát eleveníti meg, világítási ef­fektusokkal. Az emeleti hangversenytermet Majo­ros János kerámia faliké­pé, a kis hangversenyter­met Domanovszky Endre falis2őnyeg-frize díszíts majd. A Vigadót — külsejében — eredeti formában építik fel. Belső helyreállítása a legmodernebb követelmé­nyeknek megfelelően tör­ténik. Hatszázötven fős hangversenyterem, 250 sze­mélyes kamaraterem, rep­rezentatív kiállítási ter­mék, s a zenei élet kiszol­gálótermei kapnak helyet benne. A Vörösmarty téri kul- túrcentrumot — 1967 óta építik — s még az idén, decemberben átadják ren­deltetésének. Kádár Márta

Next

/
Oldalképek
Tartalom