Békés Megyei Népújság, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-19 / 194. szám

A

ligha van ember az országban, aki legalább a nevét ne ismerné. Utcák, terek, szobrok emlékeztetnek rá — de mindezeknél jobban az, hogy neve mind a mai napig a leggyakoribb keresztnév Magyarországon. A nagy király nevét akkoriban — csaknem egy ezredév előtt — sokan vették fel, M önként, ki kényszerből, s a név azóta is öröklődik apáról fiúra, sok-sok családban.

Pontosan ezer esztendeje született, 970-ben. Alig néhány évtizede élt még csak akkor a magyarság a Duna-medencében, s 15 év télt el azóta, hogy Ottó német császár seregei döntő vereséget mértek a kalandozó magyarokra a bajorországi Lech mezején. István király egész életét, uralkodói munkásságát ez a két esemény határozta meg: a honfoglalás, amelynek munkáját be kellett fejeznie úgy, hogy államot alakít a törzsek között felosztott országban és a kalandozók leverése, amely súlyos történelmi tanulságul szolgált a magyarság jövőjét illetően.

I

stván — eredeti nevén Vajk — még a pogány-magyar vallásban született. Bajor papok keresztelték Stepha- nusnak (=István), a passaúi székesegyház védőszentjéről. Géza fejedelem hozta a bajor papokat Pannóniába, amikor féleségül kérte fia számára Gizella bajor hercegnőt.

A honfoglalás 101. évében, 997-ben, apja halála után foglalta el a fejedelmi széket. Már a kezdet kezdetén meg kellett vívnia a visszahúzó erőkkel. Koppány vezér, országrésznyi területek ura az ősmagyar szokások jogán magának követelte a fejdelemséget és az elözve- gyült Saroltának, István anyjának kezét. A tét — még a hatalomnál is nagyobb volt. István átlátta: ha Koppány tervei valóra válnak, s a kalandozások ismét elkezdődnek, akkor a magyarságra, amelyet a korábbi rablások, erőszakosságok miatt egész Európa népei gyűlöltek, a végső pusztulás vár. Érezte vagy tudta, hogy az újnak kell győznie a régi felett, így indult harcba Koppány ellen és győzött.

Elérkezettnek látta az időt arra, hogy Magyarországot most már egész Európa által elismertesse, s ehhez a kor szellemében arra volt szüksége, hogy koronás királlyá emelkedjék, országa pedig a keresztény országok sorába lépjen. Uralkodásának harmadik évében követeket indított Rómába, II. Szilveszter pápához. Királyi koronát kért tőle. A rangos, népes küldöttség az 1000. évben tért vissza az akkor még felmérhetetlenül távolinak tartott Rómából. A pápa elküldte a várt adományt, s az időszámításunk szerinti ezredik esztendő karácsonyán Istvánt Székesfehérvárott királlyá koronázták.

A pápától kapott koronának elsősorban külpolitikai jelentősége volt: a fiatal, akkor mindössze 30 éves király ezzel Európa tudomására hozta, hogy ő „isten kegyelméből való” uralkodó, aki nem függ semmilyen földi hatalomtól. Mindez etaőeorban a német császár terjeszkedési vágyai élé kívánt gátat vetni: Ottó és utódai vazallus-államukká akarták tenni Magyarországot, s ennek szimbólumaként a császár már korábban akart koronát küldeni Istvánnak. A császári „ajándék” elfogadása azonban azt jelentette volna, hogy a magyar király hűbérese lesz a császárnak.

De István egyházi ügyekben is megőrizte függetlenségét. írott törvényeiben is kihirdette, hogy a főpapok kinevezését fenntartja magának. Egyébként minden intézkedésével segítette a római egyház megerősödését Magyar- országon. Elrendelte, hogy tíz falu köteles egy templomot építeni, s a parasztok termésük egytizedét tartoznak beszolgáltatni az egyháznak.

A kifelé most már egységes országban azonban bélül még sokféle ellentét élt. Gyula, aki még ősi jogon az erdélyi részek ura volt — Saroltának, István anyjának testvére — magához fogadta a megölt Koppány fiát, Vazult és újabb felkelésre készült a kialakuló központi hatalom ellen.. Röviddel később Ajtony, aki szinte királyként uralkodott a délkeleti országrész felett, szintén lázadást szított. Mindkettőjüket — tanáccsal és fegyverrel is — a bizánci császár támogatta. Gyula és Ajtony országrészeiben ez idő tájt a bizánci egyház hittérítői járták a falvakat, rajtuk keresztül kívánta a kelet-római birodalom Magyarországot hatáskörébe vonni.

G

yulával szemben a rokoni kímélet vezette Istvánt: anyja testvérét nem ölette meg, hanem népével együtt az ország északnyugati tájaira száműzte. (Nemcsak személyi okai voltak erre: sokféle nép lakta akkor az országot — a magyarok mellett szlávok, avarok, bolgár-törökök — és István az áttelepítéssel a lakosság keveredését, egységesítését is elő akarta mozdítani.) Ajtonnyal gyorsan és kegyetlen- nül számolt le István. (A korabeli haditudomány alkalmazásáról is maradtak fenn krónikák: Nándorfehérvárnál — a mai Belgrádnál — a királyi hadak előre elvágták Ajtony utánpótlási lehetőségeit.)

Most már — viszonylagos békében — hozzáláthatott nagy tervei megvalósításához: megteremteni az egységes országot. Lóháton járta be többször is az ország egész területét, személyesen ismerkedett meg az emberekkel és ügyeikkel-bajaikkal. Akkori szokás szerint a királyi adókat Is akkor hajtották be: a király kíséretében levő adószedők természetben követelték meg az adót, amit ott helyben az uralkodó és kísérete fel is élt.

Ezeken az útjain gondolta ki azt is a király, hogy hogyan lehetne az országot nagyjából egyforma részekre osztani úgy, hogy a felosztás is az egységet szolgálja, a helyi vezetők a király rendelkezéseit továbbítsák és a kiránynak tartozzanak felelősséggel. Így született meg a mindmáig érvényben levő megyerendszer. Egy-egy terület központjába várat építtetett — egyes helyeken korábban is voltak várak,a honfoglalás előttrői vagy a saját hatalmukat védő helyi nemzetsógfők emelték azokat — és ezek körül alakította ki a vármegyéket. Az egyesóge- sítést szolgálta az az intézkedés is, hogy a keleti vidékekre a nyugati vagy az északi részek nemzetségfőit nevezte ki ispánokká és megfordítva. Természetesen az ispánok magukkal vitték családjukat és — kisebb vagy nagyobb létszámú — szolgahadukat is. Ez a módszer megfelelőnek látszott arra is, hogy megelőzze a helyi hatalmasságok újabb összeesküvési kísérleteit. (István megyerendszere arról tanúskodik, hogy a király és tanácsadói jól ismerték Magyarország földrajzát. Ezt bizonyítja, hogy jónéhány megyehatár ma is ugyanott húzódik, ahol a csaknem ezer év előtti földmérők kijelölték.)

A világi megyékkel — éppen a könnyebb igazgathatóság érdekében — nagyjából azonos területekre terjedtek ki az egyházmegyék. Az előbbiek élén ispánok, az utóbbiakén érsekek, illetve püspökök álltak. A kétféle megyerendszert úgy is ösz- szekapcsolták István törvényei, hogy az egyházi tilalmak megszegőit, a templomkerülőket a2 ispánok büntették. (Misére mindenki köteles volt járni, csak a tűz őrzője maradhatott otthon. Akit templomkerülésen koptak, az ispán elé hurcolták.)

B

ölcs uralkodóhoz méltóan,, törvénykönyvekben foglalta össze főbb intézkedéseit István. A törzsi-nemzetségi széttagoltságról a feudális birtokrendszerre áttérés jegyében, termesztésen a magán- tulajdon és elsősorban a királyi tulajdon áll I. István mindkét törvénykönyvének középpontjában. A büntetési tételek rendkívül — a kor szokásának megfelelően — szigorúak: lopásért ál-, tálában halálbüntetést vagy testcsonkitást írtak elő. Széles körben alkalmazták I. István törvényei a vagyoni elégtétel fizetését is, minta büntetés egyik módját jogtalan eltulajdonítások, sőt — az addig szokásban volt vérbosszú esetére is. A rabszolgaság megszűnőben volt már, de hogy létezett István idejében, azt bizonyítja törvénykönyvének egyik rendelkezése: pénzben vagy jószágban kellett megtéríteni a földesúr kárát, ha valaki egyik rabszolgáját megölte. A legtöbb bűncselekményt a világi büntetés mellett egyházi vezekléssel is jóvá kellett tennie a bűnösnek. A törvénykezés a feudális berendezkedésnek megfelelően történt: jobbágyok és szabad parasztok fölött az ispán, egyházi méltóságok, nemzetségfők és ispánok ügyében a király volt jogosult az ítélkezésre.

■S

A törvények végrehajtásához, az ország belső rendjének fenntartásához a királynak olyan erős szervezetre volt szüksége, amely teljes egészében az ő szolgálatában állt. Erre a kornak megfelelően a katolikus egyház volt a legmegfelelőbb.

István maga is — nem annyira szülei, mint nevelői részéről — hitbuzgó keresztény nevelésben részesült, s azt akarta, hogy az ország lakossága az ő hitét kövesse. A vele szembeszegült főurak leverése után papok egész serege járta az országot. Térítettek szép szóval, prédikációkkal, a szentek életéről szóló legendák terjesztésével — és fegyverrel is. Az ősmagyar hit papjait, a táltosokat és varázslókat elűzték vagy nyilvánosan, híveik szemeláttára ölték meg. A rend- házaknak, kolostoroknak, apátságoknak térítésük jutalmáü nagy birtokokat adományozott István. Leggazdagabb a pannonhalmi apátság volt: Koppány negyedországnyi birtokát neki adományozta a győztes király.

M

egerősödött az ország István uralkodása alatt. Annyira, hogy amikor — 1030-ban — a német-: római császár serreggél tört be a nyugati gyepükön (így nevezték akkor a lakatlan határövezetet), már szervezett magyar hadsereggel találta magát szemben. Né. hány, máig élő monda őrzi ennek a csúfosan végződött hadjáratnak emlékét: a nehéz fegyverzetű német vérteseket a magyarok erdőbe csalogatták, ott mértek rájuk megsemmisítő vereséget — ekkor kapta hevét a Vértes hegység. A császári flottilla a Dunán a második főváros, Esztergom felé tartott, de hajóit egy éjszaka — a monda és Vörösmarthy örökszép költeménye szerint — a búvár Kund elsüllyesztette.

Magyarország nemzetközi tekintélyét öregbítette azzal is I. István, hogy pénzt veretett. Ezüstjeit még a távoli skandináv országokban is elfogadták.

Több. mint negyven esztendeig uralkodott I. István, ebből ?8 évig, mint Magyarország első királya. Történelmi nagysága abban állt, hogy a „vad Pannóniában” korszerű, egységes államét alapított. Feudális államot,

amelynek élén a teljhatalmú uralkodó állott — noha István és utódai is a legfontosabb kérdésekben kikérték a leggazdagabb főurak, arisztokraták véleményét. A király lett István törvényei értelmében a leggazdagabb földesúr, s ez biztosította hatalmát. A kereszténység általánossá tételével új erkölcsöket és törvényeket honosított meg, s ezzel beilleszkedett a középkori Európába. Sok érték is elpusztult az erőszakos hittérítés során: szinte az egész ősmagyar kultúra. Mégis az jelentette a haladást, amit István akart és végrehajtott, s bár a nép számára sok szenvedéssel járt — így menekült meg a magyarság attól, hogy a Duna völgyének sok korábbi lakója sorsára, a nyomtalan kipusztulás végzetére jusson.

Születésének ezredik évfordulóján tisztelettel emlékezik I. Istvánról a magyar nép. Sokféleképpen igyekeztek már képet rajzolni róla, régi történelemkönyvekben úgy szerepel, ahogyan a íerenejózsefi vagy az ellenforradalmi idők szellemének megfelel: jámbor, imádkozó királyként.

V {dóban vallásos volt I. István, de államépítő elképzeléseiben az egyháztól sem hagyta magát befolyásolni. Nagy államférfi volt, aki egységes állammá tudta szervezni a számtalan nemzetiségi, törzsi részre tagozódott Magyarországot. Kitűnő szervezőnek bizonyult: megyerendszere az akkori Európában a legmodernebbek közé tartozott. Törvénykönyve jogalkotói képességéről tanúskodik, katonai győzelmei pedig ■ a vívmányait megvédeni is tudó államférfi képességeit bizonyítják. Ezt ae államférfit, a magyar állam megalapítóját ünnepeljük most, születésének millenniumán.

Yárkonyi Endre