Békés Megyei Népújság, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-19 / 194. szám
Fodré Sándor Csépi József: István-napi lakoma Annak az ételnek, amit Bitóék ettek, soha se igen vplt Java. Olyan fösvények voltak az ártatlanok, hogy a templomba is mezítláb mentek, vitték a hónuk alatt a cipót, majdnem a küszöbig, hogy addig se kopjon hát, Volt ám pedig földjük is vagy jó §0 hold, jószág is, kiváltképp baromfi, annyi, hogy a számát se igen tudták, mert mire az egyik felét megolvasták, az olvasott mindig összekeveredett az ol vasa liánnál. Ez volt az a jeles, nevezetes kisgazda parasztház, melyben megízleltem igen kora ifjúságom kezdetén azt a kenyeret, amelyiknek a nevét úgy mondták azidőben, hogy cselédkenyér, „Otpöngös1' nyári pásztor lettem hát a Bitó Pistánál. El vol. tam náluk egymásután két nyáron. Azt hiszem, inkább szerettem őket, mint haragudtam rájuk. Legrendesebb volt a fia, Pista. Ez a legény tán azért, mert nagyon szerette a savót — ha meleg volt és nem nagyon savanyú a savó, akár egy vederrel is egymaga megivott — hosszú volt, mint egy égi meszelő. Néha pásztorkodni is segített nekem. H« a közelében lehettem, nem bántottak az öccse! som. Az öcesei egyébként tisztelték, mert egyedül a családból ő volt, aki a katonaságot is kiszolgálta már. Hórihorgas legények voltak az öcesei is kivéve a sorban utána következő Jósikát, akit mintha „tenger” másik part. járói szerzett volna az anyjuk. A „tenger” egyébként azt a nagy szike» lápot jelentette, amelyik elválasztotta az öreg Bitó Pista tanyáját a többi Bitóétól. Azoknak a tengeren túli Bitóknak egyébként minden pereputtyúk piciny volt, és izzó gyűlölettel utálták az én Bitóimat, pedig jószerével az én gazdám az ő édes testvérbátyjuk volt. Egyazon ősök nemzették őket Mióta tarthatott a sunyi testvér- harag, nem tudta ezt az a sok apró Bitó se, akik a tengeren túl éltek. Sándornak és Mátyásnak a gyerekei. Mert ők már mind haragba születtek. Csak azt tudták, hogy ha a nagy Bitó libái átúsztak a vízen, azokat agyon kell ütni, ha pedig a disznóik tévednek a szigetre, azokat meg a kutyákkal kell elpusztít- tatni. 1942 augusztusét írták már, s evés közben leginkább Túrán István: Köszöntő Kislányom és az alkotmány születésnapjára. Álmodó szemed százfényű Holnap Titkát fürkéssze^ s hűn öleld a Mát! Tegnapi harcunk szülte a Törvényt, Ki bátyád lett és ifjú-vén apánk. Kislányom, bátyád iszonyú-erős: Porba hullt jöttén bilincs és úrgőg; Elszállt a bánat, s magasra törni — Vérző csonkjából szárnyunk Is új nőtt. Ha rád ül kínzón éjszinű kétség, Szorítsd meg bátran a testvér-kezet! Hol tétovázna agyunk és lábunk, Téged és minket bizton átvezet. Cslllaga ott ég messzi mezőkön, Hol nekünk sarjad Élet és Kenyér; Piros a csókja. Igaza áldott, S lobogva Izzó hitünk hófehér. Álmodó szemed száztényű Holnap Titkát fürkéssze, s hűn öleld a Mát! Kísérje lépted mindig a Törvény, KI bátyád lett és ifjú-vén apánk. arról tették a törvényt a mey Bitók, hogy miként lehet megkülönböztetni az orosz repülőket a német repülőktől. Mit dobolt a faluba« a kizbiró, mit mondott a csendőr-paranos. nek, mi jár azért, ha valaki ne- tán-talán elbújtatna egy orosz ejtőernyőst. Eladdig, míg egyszer katonai behívó parancsot hozott a Laci postás, fia Pistának. Nem SAS-őst, csak olyan rendest, nem is kellett mindjárt vonulni, coak három hót múlva. István király napja közeledett és ezt meg a katonák bevonulásának napja követte. Egy héttel előbb apja Pista — öreg, fiatal, mindenki csak így nevezte őt a környéken —, haza- küldött engem az anyámért, ha tud. úgy jöjjön, hogy aludni se mehet haza Szent Istvánig. A felesége, Julcsa egy álló napig dult-fúlt, hogy „annak ezért adm kell máj valamit". Míg aztán egyszer a csendes szavú öreg telje«en elveszítette nyugalmát, s lekent a Julcsának két apró, kisasszonyt* pofont. Fennhangon erősítette meg korábbi dőn tégét: „azért hívom a Bözsét" mert te még életedben sem tudtál megfőzni egy fazék jó ízű ételt, dögöt főztél mindig. Elmegy a Pistánk, egyen még egy Ä-’iÄS’ ki tudJa’ még többet \ Két nap múlva, amikor bejött a tanyába anyám, azzal kezdte a munkát, hogy szó nélkül kivitt a pincegádorból egy nagy vájling döglött libahúst a ház mögé, és ott gondosan elásta. Hogy elkészült az öreg Julcsa által előző nap gondosan felpucolt ludak elhantolásával, kihordta a vályúhoz a ház ösz- szes koszos asztalfedőit, megsikálta azokat, elhúzta friss mész, szel a falak alját, és csak ezután, amikor minden ragyogott, fogott hozzá az Lstván-napi lakomához. öreg Julcsa teljesen megadta magát, inkább jó kedvvel, mint haraggal tette, amit anyám mondott. A legények »zónát kazaloztak a szérűben, apja Pista pedig felügyelt itt is, ott is. István napja vasárnapra esett, anyám pedig már csütörtökön kisütötte az első csodálatos illatú, rózsapiros fonott- kalácsokat. Másnap sütött rengeteg túróslepényt szombaton következtek a rétesek, s István napján, kora virradatkor, mészárolni kezdte a tyúkokat, kappanokat, hogy kemencében. tep_ síben egészbe megsüsse, öreg Julcsa úgy Intézte, hogy abból a temérdek finom falatból, amit anyám csinált, egy se juoson nekem. Kora reggel a legmesz- szibb legelőkre kellett hajtani a jószágokét, segítséget se kaptam többet a sok kuncsorgós állat mellé, csak a lobonco* öreg puli állt mellettem. Az ételt mindig a Tóni hozta ki a vízpar- ra, ép mindig ugyanazt, barnára rohadt, büdös szalonnát, meg egy darab feketehéjú rozskenyeret. Az állatoknak is furcsa volt ez a szokatlan legeltetés; folyton futottak, amerre láttak. Mire a libákat visszatérítettem, megszöktek a disznók, mikorra visz- azahoztam őket a Bogárral a birkák mentek a herébe. Dél felé értem vissza a kenyeremhez. Ak_ kor meg egy púpos hátú naigv béka ült a kenyér közepén. A békát agyonütöttem, a szalonnát meg a kenyeret pedig megette a Bogár. Rég elhallgatott már az ünnepi harangszó, amikor értem jött a Tóni, behajtottuk a jószágokat. Anyámmal szerettem volna találkozni mielőbb, de mire a tanyába értünk, öreg Julcsa már hazaküldte. Rengeteg vendég volt a tanyában csupa duhaj, jókedvű spicces paraszt, éltes öregemberek itt voltak a messzi gajgo- nyai sógorok, az öreg Julcsa feles lemenő ági atyafiai. Ki-ki a maga társaságában ült az egy- végbe rakott kecskelábú asztalok mellett a széles, nagy tanyaház gangján. Mások kívül, az öreg eperfák árnyékában üvegből itták a kövidinkát. Láthatóan senki sem törődött velem, amidőn a sok állatot kísérve az udvarba léptem. Melyik-melyik falkát a maga helyébe csukván, futottam a vendégseregbe. Nyúl- szájú Bárkányl Pista, öreg Julcsa agglegénységébe vénült öcs- cse pedig a sarkamba szegődött, odaült mellém, egy kis lucaféle székre, a imigyen hívta fel magára az ünnepi sokadalom figyelmét: — Mán megnézem magamnak, mennyit bír enni egy ilyen csi- pisz kis coeléd. öreg Julcsa egyetlen töltött paprikát hozott elébem, "kanálnyi paradicsommártásban. Félig se ettem meg a soványka porciót, mire nyúlszájú Bárká- nyi Pista imigyen rikkantott: — Hallod-e, Julis, hát nem vettétek még észre, hogy ez a kölyök lezabálja földietek a tetőt. Szerettem volna a képébe köpni, hozzávágni a rossz kis bádogtányért, de végül csak felkeltem, elkullogtam ki a ház mögé. Sírtam, de már nem is az ebéd miatt, azért, hogy anyám elment, és még csak el se búcsúzhattam tőle. Felettem túlérett, elaszott, nagy szemű fehéreprek csüngtek a fáról. Feldobtam egy botot lehulltak az eprek, eszegettünk Bogárral, egész jól megegyeztünk a sovány lakomán. Mag is vigasztalódtunk már, amikor kerestek. Ebéd után a vendégeknek ama furcsa ötletük támadt, hogy halászni fognak a ház előtti tóban. Fogtak is annyi halat, hogy az akár két vacsorára Is sok lett volna. Ezt csak én tudtam legjobban, mert én húztam utánuk azt a nagy gyapjúzsákot, amelyik tisztára megtelt pontyokkal, kárászokkal csíkkal, keszeggel. Azt hittem, már percig sem, bírom tovább, amikor fia Pista odajött hozzám, elvette a zsákot. Elküldött, hogy hajtsam ki a jószágokat a mezőre, tán már jól sem laknak estig. A mocskos, sáros vízből futottam be a tanyába, tudtam, hogy most biztosan enni fogok Augusztusi himnusz Forró nagy nyár, lég öleié»ú karodba zártad az erdőt, hegyet, rétet, meg a messzeségbe menő már új hantokba borult búzamezőt. Karod erejétől a mindenség nő, tágul, duzzad és erjed: azt várja, hogy mindent átizzó erősségeddel leteperjed. A természet neked szolgáljon, egyedül csak neked, aki erő vagy, vágy vagy, hajnalokon ébresztgető lehelet lágy vagy, a délelőttök óráiban erőt adó, erőt követelő biztató szép mosolygás vagy. A délutánok Idején, győzelem-széles láng lobogód, he széjjel teríted, kibontod, torróságod fölzeng és nem kegyelmez, megszáll embert, erdőt, virágot, lomboi Forró nagy nyár, mindent uraló hatalom vagy. Felforrósult Igazságod nem tűr el semmi gyengeséget, érlelő fényed nemcsak érlel, de átformál és erőssé éget. Forró nagy nyár, fáradhatatlan fiad az ember, felékesiti fényló arcod rendszerező értelemmel. Gazdagságod bőséggel párosítja, a rendben rejlik minden munkásság győzelmes útjának nyitja. Pazarlásodnak útját állja, tőled örökölt erős kezekkel csinálja és tartja a rendet, rendszertelen bőség áradásod sodrásába belevisz, valami szelíd szép fegyelmet. Hogy mindig legyen Javaidból arra Is van figyelmes gondja a te adásod és a munka minden szép gyümölcsét már a holnapok felé Is mondja, Fénylő arcod előtt úgv rakosgat rendez munkál, hogy dala kincseddel felér s mosolygó mozdulatából kikerekedik augusztus asztalára az új kenyér. abból az ételből amit anyám főzött, sütött, hisz ninca odabent senki fia lélek. Azt se bántam volna, ha meglátnak, ha agyonütnek, csak ehessek. Azt a falatot, amelyiket én akarom. A félig pince, félig kamraszoba ablaka Qgm volt bezárva, a én máris bent voltam a királyi terülj asztalkám előtt: lerészegül- ten tömtem az anyám sütötte mákoskalácsot az ingderékba, tettem hozzá rántott csirkecombot, túrósrétest. Amikor teljesen megtelt a kis ingem dereka, kétségbeesetten vettem észre; oly kevés, amit elvettem, hogy meg se látszik a hiány. Pedig én el akartam vinni az egészet hogy semmi sem maradjon. Kartondobozok — kettő is — nyitott szájjal álltak, tele minden jóval. Tudtam, hogy ezeket a fia Pista viszi majd hazaiként a frontra. Felnyalá- boltam a dobozt. Most ez is az enyém! A doboz leesett, a a sok drága sütemény, meg a húsok szétgurultak a száraz homokban. Elpltyeredtem tehetetlen gyengeségemen, hogy most itt vagyok, nyákig ülök a felséges ételben és nem megy le egy árva falat sem a torkomon. A másik dobozt most már magam löktem oda a homokba. Nekiestem a nyitott fedelű nagy asztalnak, könnyen leborult, s a nagy deszkát otthagytam rajta a töménytelen sok jó falat tetején, a mocskos porban. Csak azt a keveset vittem magammal, ami belefért az ingaljéba. Bogár kutyával ketten ültünk terített asztalhoz, messze künn a határban. Evett később egyre lassabban. de kitartóan. Ízlett neki a fokhagymával spékelt pecsenye. A libákat, a disznókat nap- szálltakor elbocsátottam haza, nem kellett félnem, hogy másfelé csavarognák, mert este otthon ennivalót kaptak. A birkák összebújtak már éjjeli delelőre. Teljes volt az éjszaka, féltem a sötétben nagyon, öleltem magamhoz a Bogár kutyát, nehogy az Is megszökjön tőlem, egyedül hagyjon az éjszakában, a félelemmel és a „bűnömmel”. Tóni, a legkisebb nagy Bitó jött ki értem, azt hittem, nyomban megfog, é» kettéhasít. Vigyáztam a közelségét, hamar észrevettem persze, hogy egyál. talán nem akar megverni. Acsargott, gorombán, de csak a macskákat szidta, akik beugrottak az ablakon, és leborítottak, tönkretettek minden süteményt. A gang előtti nagy eperfa tövében szomorúan konstatáltam a két tarka macska kimúlását. A másik két macska még élt egy nagyon magas, azáraz- hegyű eperfa tetejében nyávogták, fájdalmasan de a Jóska, a rudasfához kötött dióverő rúddal, leütötte őket, onnan is. Egyenest a fa alatt acsarkodó házőrzők szájába hulltak. Vendég nem volt már senki, apja ‘Pistát -se láttam sehol, biztosan megint elfogta az asztmája, és lepihent valahol, öreg Julcsa olyan volt, mint egy bűnbánó szent, mert különben nágyon félte az Istent. Behívott a gang. ra, miközben már moslékos vedrekbe gyűjtötte a sok ételt, kedvesen szepegve szólt: kereshetsz még ott magadnak pár jó falatot. Megköszöntem Illedelmesen, hogy én úgy jóllaktam délben, hogy még most sem vagyok éhes. Fia Pista még hajnal előtt elment a kis Bitó Sándorral a frontra. Egy kis hazai kenyeret, szárazkolbászt meg szalonnát vitt magával. Nem jött többé haza egyikük sem. Még karácsony táján elestek mind a ketten... v
