Békés Megyei Népújság, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
ÜGY MONDJAK az asz- szonyok mifelénk, hogy maga tanító úr igazságos ember, Azért kérdezem én, mondja meg már: tényleg butuska asszony volnék én? Tudja, tanító úr, tavaly télen egyesült a környékünkön az addigi három tsz. Mégpedig a régi meg az új gazdák marakodása folytán addig sör-ecet-gyenge „Győzelem”, aztán a kapásokból álló „Tanácsköztársaság" szövetkezet, végül pedig a régi gazdák körül- árkolt birodalma, az „Egység”. No, ezekből lett a „Jóreménység”, de a mi elnökünk, ama bizonyos Takaros Takács Mihály, erősen félti a karosszékét, hát adja a irakiét ilyen tanácsnak, olyan minisztériumnak, amolyan követségnek, mifene, csak éppen arra nincs figyelme, hogy folytassa a háziipari munkálkodást az asszonynéppel, ami pedig olyan í° jövedelmet hozott annak előtte az Egységben. No, hogy így valami hasznos ténykedés nélkül maradtam, leltem én munkálkodást magamnak. Jolán lányom betöltötte a tizennyolcadikat, no, mindjárt hozzáadtam Sánta Balogh Imréhez, akinek persze csak a neve sánta. Gábor fiam berukkolt örömkatonának, én pedig magam maradtam, bizony, mert Lúdadi Gábor hites uram után ugyan hiába sóhajto- zok immár tizennyolc esztendeje, nem tér ő már haza a háborújából, aztán, hogy a lányomék is odaköltöztek a Lúdadi tanyába, gondoltam nadrág mellé helyezem a rokolyám, vagyis embert szervezek. Persze, a Lúdadi tanyába idegen embert nem vihetek, abba nem menne bele a tekintetes Lúdadi család. Mégha nem is akarok véle én hivatalos ember előtt fogadkozni, akkor szedett rágalom, mintha én jártam volna hozzá esténként. Hogy is tehettem volna?! Megszóltak volna érte, kérem, a gyerekek! Inkább ő kopogott be, szombat esténként, amikor az enyéimek már elcsendesedsem. Csakhát tudja azt maga, hogy háziipar nélkül nem élet az élet, háf érti... Régi komája volt az én édes uramnak a szomszéd, ez a fogatos, Illés Lajos. Olyan tömzsi, vállas ember; szava sincs sok, csak cudar ereje. Jószívű ember volna ez, tanító úr! Amikor, magamra maradtam, de sokat segített ez nékem. Fogattal, kézi erővel. Könnyített ö özvegyi- gondjaimon is. Persze, az szemenPacsaí Imre Portré-vázlat tek a fürdetés után! Vagy odajártak ők is. Jól megvoltunk, kérem, olyan csendesen, mintha tizenkét év óta házasok lennénk. Ez a Lajos már úgy volt, szólni sg kellett neki, tudta a dolgát. Mikor Jolán lányomat férjhez adtam, csak úgy magától belenyúlt kérem a bukszájába, s leolvasott ötezer forintot a bútorra. Ilyen ember. Most, amikor nemrégiben említettem a lányomnak, hogy azért egy negyvenéves asszonynak nem kell még készakarva, manapság fekete kendőt kötni a fejére, azt mondta 6 is: kedveli Illés Lajos bácsit, olyan áldott tutyimu- tyi ember, kukkerről sem lelhetne édesanyám, férjnek különbet. HANEM A GALIBA ott kezdődött, kedves tanító úr, hogy megláttam a piacon Ugyina Mikusik Matyit. Hogy is mondjam csak maginak meg, tanító úr, szóval ezt az én kedves komauramat, Illés Lajost egyszer-kétszer, szó ami szó, megcsaltam. Hát nem vagyunk mink ugyebár, esküdt élettársak, csak nem veszi a mennybéli olyan szigorúan, gondoltam én butus asszonyfejjel Ez a Mikusik Matyi pedig uram.- egek, higgye el, kedves Énekes Imre tanító úr, nemcsak az életben volt bi kása az Október Fényének, de — mér engedelmes —, mint férfiember is oklevelet érdemelne. No, Púski Etel, özvegyen maradt Lúdadi Gáborné, most ne kertelj! — nem is egyszer libbentél te át az Ugyina Mikusik tanyájába, amikor hétközben nem lehetett IVét Lajosra számítani. Ez a Mikusik, tudja tanító úr, olyan bolondos ember, nem csinál semmiből nagy ügyet. Ha mentem, ha nem, nem. Ha szóltam valamiért, csak felhúzta vaskos szemöldökét: „Na és?” mondta, s mindig olyat csípett a vastag húsomba, hogy többet nem mertem szólni. Hát nem is kavarom tovább. Akár mennyire is ízlett nekem ez az Ugyina Mikusik, a minap megláttam ezt az édes embert egy cserfes, tizenhét éves dögönyözőmarival, valami Tóth Zsuzskával. Hallottam ám, hogy mondták a piacon a tsz-es asszonyok: „Ez a btkás is, lám! Hogy nem sül ki a szeme! ötvenéves, és mégis egy tizenhét éves kis karperec keli néki! Az ilyet is, hogy nem miskárolják ki?!" Kész. Kannával öntötték az olajat a tüzemre. SZÓVAL TANÍTÓ ŰR, az egyik nap felpakoltam a holmikat a Jóreménység teherautójára, s mikor setét lett, betöfögtem Ugyina Mikusik Mátyáshoz. Sajnos, csak két éjszakát meg három nappalt töltöttem nála, amikor lélekszakadva hozzánk nyargalt Jolán lányom, a friss menyecske. Amikor kirítta magát, éneklő hangon hadarni kezdte: „Jajaj, égles jó anyám, el tetszett téveszteni a házszámot. Hiszen úgy volt, hallja, hogy Illés Lajos bátyámhoz költözik. Mert Lajos bátyám odajött ma délben és így szólott hozzám: Joli lányom, ne lepődjél meg, ha édes jő anyádnak holthírét hallod. Hát én ezt nem akarom, drága édes jó anyám. Még Gábor ecsém is hazaengedték motorosán a laktanyából, az is azt kiabálta: nem akarom édesanyám halálhírét hallani. .. „Ügy, ahogy mondom, leszaladt a vér egy cseppig az arcomról. Hanem mikor minderre ez az Ugyina Mikusik Mátyás mindössze megint a vaskos szemöldökét vonta fel, és csak erre is annyit mondott, hogy „na és”, majd pediglen fel- ült a kerékpárjára és fü- työrészve elkarikázott, akkor feltámadt énbennem is az asszonyt méltatlankodás, elöntött engem is az iszonyatos méreg. Még akkor éjszaka hazahurcoíkodtam Püski Sára édesanyám tanyájába. Másnap este pedig, amikor jóakaratú tanyasi asszonytársak meghozták a hírt, hogy megint meglátták a bikást a piactéren avval a riszálós Tóth Zsuzsival, kaptam magam, s meginf tovább költöztem, méghozzá Illés Lajoshoz. Fogadott az, de még hogy! Lássa csak ország-világ, felgyújtotta a tanyaudvaron ninden villanykörtéjét. Nézte, mosolyogta hurcolkndá- somat. Utóbb, mikor leültünk az asztal két végéhez, akkor lelte meg szavát. — „Tudtam én ezt, eleve tudtam, Etuskám. Nékem vagy te jogos, többféleképpen. Először is az én szegény volt komám után, Lúdadi Gábor után. Másodszor és főképpen amiatt a stafirung miatt, amit kedves Jolán lányodnak vettem. Érted? Ezért is hagytalak. Úgyis idetalálsz te, tudtam én. Mert ész akad itt a tanyán is, Etel!” És ahelyett, hogy legalább lekevert volna egy fertelmesnagy frászt, hát csak képen cuppantott. Jobbról is balról is. TESSÉK MONDANI, kedves tanító úr, mivel maga már a harmadik feleségénél tart, és maga ebből kifolyólag sokatpróbált ember, nem vagyok én azért kicsit butuska asszony? Könyvespolc 4 színház nta A lexikonok után az antológiák adják az olvasónak a legátfogóbb és legrövidebb betekintést az emberi szellem valamelyik tartományába. Lengyel Györgynek, a Madách Színház rendezőjének összeállítása a színházművészet kedvelőinek szerez örömet; könyve az utolsó félszázad kiemelkedő íróinak, rendezőinek, színészeinek csaknem száz írásából közöl részleteket, melyek összességükben csaknem hézagtalan képet •adnak korunk rendkívül sokarcú — abszurd és hagyományos, „kegyetlen” és humanista — színházáról. A szerzők között találjuk Gorkijt és Brechtet, Laurence Oliviert és Jan Kottot, a rendező Grotowskit és Ljubimovot, az olasz Zefirellit és az angol Shaw-t (utóbbi azonban a könyv adatával ellentétben 1856—1950-ig élt)... s rajtuk kívül még egy sor világméretű alkotót. Gondolataik többsége — hol egy másik véleménnyel vitatkozva, hol azt támogatva — egy kérdés körül mozog: hogyan tudna a színház még erőteljesebb hatást, vonzást gyakorolni az emberekre, hogyan válhatna valóban mindennapi igény- nyé ez a nagyon demokratikus és talán leginkább közösségi jellegű művészet. Legjellemzőbben a mártírhalált halt költő-drámaíró, a spanyol Garcia Lorca szavaival lehetne összefoglalni a kötet alapgondolatát: „...annak a színháznak, amely —- akár kacagtatva, akár megríkatva — nem veszi át népe szivének társadalmi, történelmi lüktetését, amely nem fejezi ki népe drámáját, tájainak és szellemének valódi színeit — nincs joga színháznak nevezni magát.” A kötetet dicséri, hogy nemcsak színháztörténeti ismereteket nyújt, hanem — méghozzá erőszakoltság nélkül — egy-egy színházi este élményszerűbbé válásában is segít az olvasónak. ...S teszi mindezt az antológiák hasonlíthatatlan előnyével: olvasásához nem kell feltétlenül hosszú, folyamatos szabad idő, hiszen sok apró, önmagában is kerek és élvezhető szemelvényből áll. A művészet kiskönyvtára 50. kötete Az ember 50. születésnapja, a futballista 50. gólja, a gyár 50. vízre bocsátott hajója, a színész 50. sze-epe — egyaránt emlékezetes mozzanatok az egyén vagy a kisebb-na- gyobb közösség életében. A könyvkiadásban ilyen — és nem túlságosan gyakori — ünnep egy-egy sorozat 50. kötetének megjelenése. A jó témaválasztás, a magas színvonal, a feltétlen siker jele az 50-es szám, A Művészeti Kiskönyvtár most megjelent — a második világháborúban mártírhalált halt festőművészt, Farkas Istvánt bemutató — kötete azt jelenti, hogy 1966 óta 50 magyar és külföldi művészt ismerhettek meg a művészet kedvelői ugyanannyi miniatűr tanulmányban s összesen körülbelül háromszáz színes és csaknem háromezer fekete-fehér reprodukció révén. Monet és Egri József, Chagall és Rubens, Henry Moore és Picasso, Aman és Tihanyi Lajos és sok más, több száz esztendővel ezelőtt élt vagy XX. századi, már régen klasszikus vagy méltatlanul elfelejtett szobrász és festő elevenedett meg és vált közelebbi, közeli ismerőssé mindazok számára, akik a sorozat köteteit kézbevették. Nemigen volt még hasonló sikere nálunk képző- művészeti sorozatnak. Erre mutat nemcsak az 50 kötet (és az a hetvenegy- néhány, amely 1966-ig e sorozat közvetlen elődeként szerényebb formátumban már megjelent), hanem az egyes kötetek olykor tízezret is jóval meghaladó példényszáma, meg az a tény, hogy sokan legelőször e sorozat új kötetét keresik, amikor a könyvesboltba térnek. Hasznos, mert okos és szép — nem utolsósorban pedig olcsó — ez az 50 könyvecske. S bár kicsit szokatlanul, de teljesen megérdemelten került az utolsó kötetek borítójára a „Kiváló áru’’ háromszögemblémája. Daniss Győző Gyárfás Endre: Bombázzák a szerelmet Bombázzák a szerelmet Indulatos percek. Társadnak a kegyelmet magadtól szerezzed! A tűrés nem fedezék s riadót ha érez, ketrecéből kiszökik legveszettebb éned. Mit sem ér a lepedő, mit sem ér a gázmaszk, hogyha nincs oly szerető, kinek megbocsáthatsz.
