Békés Megyei Népújság, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-12 / 162. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Á „Magyarország felfedezése” sorozat köszöntése Irulását, amely teljesen az ipar oldalára billentette a mérleget ezen a hagyományos földművelő vidéken: 1968-ban 8446-an dolgoztak az iparban, és csak 4278-an a mezőgazdaságban. Hozta az ipar termelési értékének ugrásszerű fellendülését: „amíg a második ötéves terv időszakában iparunk termelési értéke országosan 47 százalékkal, Békés megyében 68 százalékkal nőtt, addig Orosháza iparának üteme 158 százalék értéknövekedést produkált!” Hozta — az életszínvonal emelkedésével a kiskereskedelmi Hálózat megélénkülő forgalmát, amit a következő számok jelölnek: 1958-ban 128 millió, 1965-ben 286 millió, 1967-ben 319 millió forint. Szociográfiai irodalmunknak az utóbbi évtizedben való újbóli fellendülése aktív szemlélődésre késztette a hazájuk vagy szűkebb hazájuk iránt az átlagosnál jobban érdeklődőket, regisztrált, és megoldani segített társadalmi, szociális, gazdasági, stb. problémákat. A szociográfusok azonban jobbára csak egyéni lehetőségeik és érdeklődési köreik szerint kutattak és publikálhattak. Hiányzott a 30-as évek immár klasszikussá vált sorozatában megnyilvánuló szervezettség, egységas szándék. A „Magyarország felfedezése” című sorozat koncepciózusain fogja össze az eddig izolált törekvéseket. Számunkra, orosháziak számára külön öröm, hogy Mocsár Gábor — a sorozat első köteteként megjelent — Égő arany című könyvében külön fejezetet szentel városunknak. Az égő arany, az olaj. Orosházára*pedig a magyar olajbányászat fejlődésének útját vizsgálva jut el az író. Könyvéről maga ezt mondja: „Ügy terveztem induláskor, hogy ebben a könyvben szigorúan csak arról szólok, ami most van ée itt van az általam jobban ismert, szeretett, sokszor bejárt, sík magyar Alföldön, hazánknak azokon a tájain, melyeket energiákban, kincsekben oly szegénynek, elesettnek hittek a régiek —, de még mi is, akár huszonöt évvel ezelőtt is. Mteglóditot- ta fantáziámat, felszította vállalkozó kedvemet, hogy azóta kiderült, fekete és fehér aranyban — kőolajban és föld álatti hévizekben — egyaránt szerencsés és gazdag ez az országrész — bár úgy haladt el fölötte a történelem, úgy tűnt el a régi világ, mintha koldús múlt volna ki a világból, akiről csak halála után derül ki, hogy arannyal bélelt a szalmazsákja. Nem csoda, ha csak erről akartam írni: a majdhogynem szencáziókkal bővelkedő felfedezésekről, s az emberekről, akik véghez- viszik újkori történelmünk egyik legnagyobb vállalkozását, feltárják és megnyitják a magyar Alföld kincstárát. De, ahogy beástam magam — afféle kutató mélyfúrásra vállalkozva — a témába, rájöttem, hogy semmi sem érthető, semmi sem magyarázható, ha nem vetek pillantást hátra és máshová is, az ország más tájaira. Történetesen a dombos, hullámos Zalára is, ahol a magyar kőolajbányászat megszületett. De puszta krónikát írjak? A téma — széteső. Krónikaírás nem az én dolgom. Az író, aki a társadalom mozgásának és állapotálnak leírására vállalkozik, az emberre figyeljen elsősorban, ha úgy tetszik: társadalmi-erkölcsi tartalmak izgassák, főképp, ha drámai összeütközésekkel, tanulságokkal terhesek.. Hogy mennyire igaza van, amikor elsősorban az emberre figyel, könyvének sok problémaiölvetése igazolja; hiszen az olajbányászat nemcsak külsőségeiben változtatja meg egy-egy vidék arculatát, hanem átalakítja az emberek életformáját, tudatát is. Ügy gondoljuk, hogy ez az a vizsgálódási szempont, amiért az orosháziak hálásak lehetnek: a közvetlenül itt élő szeme Sass Ervin: Várni kell Ez a világ nekem kevés, ez a világ még nem egész pedig mennyi ember várja, lenne apja és barátja, Dózsáit míg megégeti, Lőrinc ei szavát veszi, Bakőczait naggyá teszi, addig is csak hiszünk neki, a sok senki mikor bántja, viháncolva figurázza, mikor ütik s nem tud róla, el is vinnék harangszóra, érette szólsz félre löknek, kigúnyolnak leköpdösnek, ez a világ jaj de kevés, ez a világ még nem egész, pedig mennyi ember várja, Isame apja és barátja. előtt — összehasonlítási lehetőségek inján — a vidék új arcának sok karakterisztikus vonása elsikkadhat, vagy — szubjektív indítékok miatt eltorzulhat. Mocsár áz objektivitás alapján a legmarkánsabb vonalak megrajzolására törekszik. Legyünk csak őszintek! Mennyire igaza van például annak a kérdésinek a fölvetésében, hogy a mezőgazdálkodás megszabta életformákhoz kötött vidék lakosságának köztudata milyen gyanakvással fogadta a tért hódító új életformát. Az olajipar és a mezőgazdaság, a hozzájuk tartozó emberseregek egymással szemben álló, feszült hangulata az egész vidéken át érezhető volt. Az is igaz, hogy az „olajos” életformából akkor még nem lehetett kinézni azt az átalakító erőt, amelyet ma már adatokkal ha-, tározottan ki lehet fejezni, amely sok-sok család életformáját megváltoztatta, és amely az egész város és környék életét és külső formáit is minden bizonnyal egyre kedvezőbben befolyásolja majd. Hogy ez így lesz, arról a már meglevő valósággal győz meg, és azt hiszem, erre a meggyőzésre sokunknak szüksége volt. Könyvében Mocsár rendkívül érdekes párhuzamba állítja a „jó lesz — nem lesz jó”, „kell — nem kell”, „akarom — nem akarom” véleményeket és határozattan a jövőbe mutat a Szeged — Orosháza párhuzammal. Szegeden, ahol az olaj és a gáz. föltárásával úgy gondolták, hogy „megfogták az Isten lábát”, csalódást okozott néhány megígért, majd máshova telepített üzem. Csalódást okoz az olajosok lakás- kérdésének megoldatlansága, ami városszerte mozgásba hozta az albérletek korábban megállapodott formáit és normáit. A városkép is kedvezőtlenül alakul: nem az előzetes, már köztu. datba átültetett tervek szerint építkeznek; a városon átmenő utakat tönkre- szik. Mindezek és még sok más momentum a szegediekkel azt mondatja, hogy „az olaj és a gáz nem hozott valamit, hanem vitt.” Az író a pozitív oldalt is tárgyilagosan mutatja meg. Vizsgálódásának alapállása Orosháza esetében is ez: mit hozott a városnak az olaj és a gáz. Meggyőződésem, hogy a kérdésre adott válasz sok orosházi számára is meglepő, mert ha tudunk is valamiről, látunk is valamit abból, amit az olajbányászat hozott, van, amit az „Égő arany” fedez föl számukra. Hozta a fúrási és termelési üzemeket — sorolja —, az „olajosokat”, az olajmező sok- sok kútját, a kardoskúti gyűjtőállomást, az üveggyárat, stb... stb... ; több ezer új munkahelyet. Hozta a város társadalmi szerkezetének olyan átalaNem hozott viszont — mint Szegeden — lakás- problémát. A városképen javítottak az „olajos építkezések”. És, ha humorizálnánk: az orosházi utakon csak javítani lehetett. De a környék több új útját is az olaj és a gáz hozta. A helybelieknek a „fúrósokkal” szembeni gyanakvása pedig lassan teljesen a múlté lesz. Amikor azonban optimista szemlélettel szól erről a fellendülésről, a másik oldalon őszintén, nyíltan és bátran ad hangot kételyeinek, melyeknek az az általa látott alapigazsága, hogy a város mezőgazdasága nem tudott, mit kezdem a meglepetésszerűen, szinte ajándékba jött energiával. Ezért is van hogy sok elképzelés — a felkészületlenség miatt — nem valósul meg, vagy nem úgy -valósul meg, mint azt eltervezik. Magyarán szólva: a mezőgazdasági termelőszövetkezetek nem tudnak lépést tartani az adottságok nyújtotta, más területeken megfigyelhető fejlődéssel. Az írónak az utóbbi megállapítása azonban nemcsak a mezőgazdaságra vonatkozik. És meg kell hagyni, hogy igaza van, amikor a városképet provinciálisnak érzi, nemcsak a régi parasztházakra gondolva, hanem utalva az új létesítmények küllemének esztétikai hiányosságaira is. Abban is igaza van, hogy az orosházi ember zárkózott, nem él társadalmi életet. Erre csak keserűséggel lehet bólintani: az utcán nem lehet társadalmi életet élni. Művelődési otthon éppen a fellendülés éveiben nem volt. Vendéglőnek, kulturált szórakozóhelynek hírmondója sincs. Mterész paradoxon: a közösségi társadalom Orosházán szinte kényszeríti kialakítani a közösségi ember magányosságát. Majdcsak túljutunk ezen! A jólesően. figyelmet keltő helyzetelemzés progresszív dicsérő és bíráló tartalmának megköszönése mellett az orosházi embernek azonban joggal lehet észrevétele is a várost ért megállapításokkal kapcsolatosan. Nem véletlenül sérti az orosháziak önérzetét, hogy a város mellett az „álmos” jelző áll. Mert, ha csak az elmúlt év városalapítási évfordulójának itt fölsorolha. tatlan országos rendű szakmai és tudományos rendezvényeit tekintjük is, azt kell látnunk, hogy — bár a kötet agyaggyűjtése megelőzte az 1969-es évet, előzmények nélkül ennyi magas szintű eseményt nem lehet egy vidéki városba koncentrálni. Ne tűnjék kicsinyességnek —, hiszen az egész kötet értékét és hitelét nem csökkenti —, hogy — megint- osak az orosházi ember sze. mével nézve — néhány apró pontatlasságra- felhívjuk a figyelmet. A gimnáziumról — mint épületről — ezt találjuk:; „...Csak itt, ott ugrik ki ... a lapos világból egy-egy sziget: a gimnázium kemény tömbje — tornateremre már nem futotta — ....” Futotta. Mert, amikor megépült az iskola (1953), megépült a tornaterem is, mely napjainkig — és ezt Békés megye sporttársadalma jól tudja —, a megye legnagyobb és legjobban felszerelt tornatér, me, ahol 1953-tól minden terembaj nokoágot rendeztek ... És csak egyet még: a helynevek pontos alkalma, zása feltétlenül Igény lehet, mert, ha az ország (úgy is, mint kis ország), másik sarkában élűt nem, a helybelit feltétlenül zavarba hozza, ha Puszíaszöllős helyett Pusztaszállást, Tatársánc helyett Tatárüllést olvas ... Befejezésként, ismételten annak a véleménynek kell hangot adni, hogy köszönettel tartozik Orosháza az „Égő arany”-nak, különösen akkor, ha sok vita kerekedik körülötte, mert a szellemi mozgolódás további materiális előrelépésekhez vezet. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970.) Beck Zoltán Molnár Antal Utca Szűts László: Fehér angolnák Japán versek 1. Utcaszám: hétszázhetvenöt — az egysínű vasút alatt. Fehér angolnák siklanak óránként a fejem fölött. 2. Jól utaztál? Utazom én is, Elmegyünk és maradunk mégis! Maradunk és mégis elmegyünk. Ki játszik velünk? 3. A Fuzsijáma jó magas, de csúcsa havas, kedvesem. Mert mindig jég alá kerül az égbenyúló szerelem. 4. Mondd el, merre jártál, mondd el csicseregve. Ereszalja vagyok ott, ahol te fecske. 5. Főtt rákot ettem, úszott a pácban, Tükörbe néztem s magamat láttam. 6. Végigmentünk a szigeten. Itt sétáltattam lányomat. Ide jövök majd öregen, s ki lesz velem? r— Az alkonyat 1. Ne állíts engem nagyon fénybe —- árnyékommal se bántsalak. Magamban vágyom emészteni, mint az iszapba bújt halak. e. Mélyvízben élek. Nyüzsög, lármás a világváros, Tokió. Neon-reklámok, próba-bábuk közt fütyül a nádirigó.
